Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
§l:!!RKKSiSi;;!SSi5Ö A asszony. Irta: Pakoís József. Piri, az asszony fürkészem nézett körül a budai sétányon. Találkozóra jött és szerelmese, a kócos, éhes költő már türelmetlenül várta. — Csakhogy itt van már! — sietett hozzá a férfi és a hangja a szenvedélytől megkínzott és komor volt. — Csacsi, — nevetett a szemébe Piri — azt hiszi, csak maga van a világon? Nem is tudja, mennyi dolga akad az ilyen szerencsétlen asszonynak. A manikűr, a varrónő, a kalaposnő, az ... — Az ura! — fejezte be keserűen a költő. «— Oh, erre nem is gondoltam! — kacagott fel az asszony. —- De most, hogy maga éppen említette, hát bevallom, hogy néhány nap óta ő is egy kis gondot okoz nekem. — Mindenki, csak én nem! — dohogott a vad szerelmes. Majd hirtelen gyanakodva ütötte fel a fejét: — Miért mondja, hogy nehány nap óta? Talán szerelmes lett abba az utálatos emberbe? —- Bolond! — mondotta az asszony meggyőződéssel. — Hiszen tudja, hogy egyetlen férfi van a világon, akit szeretek, és ez egy csacsi, féltékeny, csúnya fiú. A költő egyszerre megvigasztalódott és a aő karja alá nyúlt. — Mikor? ... mikor bizonyítja ezt be? .Egyszer ... egyszer csak ... hallgasson meg üngem ... Nézze ... olyan ragyogó ez a tavasz ... minden úgy nevet a iák ... a aapsugár ... minden mámoros ... minden liheg a buja szerelmi vágytól ... csak maga ... maga ... Piri, hallgasson meg! ' — Szóval legyek a szeretője? -- kérdezte brutális, nyers őszinteséggel a nő. — Hát nevezze igy, ha akarja, igen, a szeretőm, az én szerelmes, odaadó, ellágyult, szent és céda asszonyom ... Piri . Vadul szorította meg a no karját. Ez lehunyta a szemét, azután hirtelen elhatározással feleltei — Jó! A fiú eszelősen meredt az asszonyra. Tekintetében vouagló kétség csillant meg: — Nem tréfál? Az asszony nyugodtan felelt a ki nem Mondott kérdésre: Nem tréfálok, de van egy feltételem. ~~ Mindent, mindent! — nyöszörgőit a fiú. — Mi az? — Méltóságos asszony akarok lenni! A fiú zavarosan bámult rá. — Mit mondott? A nő most gyorsan, lágy, simogató hizeí- kedéssel kezdett beszélni: — Azt mondtam az imént, hogy az uram néhány nap óta gondot okoz nekem. Nos, hát írről van szó. Azt tudja, hogy ő egy nagy cereskedelrni vállalat főnöke. Néhány hét múlva jubilál. Huszonöt éve, hogy a vállalathoz került, miit egyszerű prakbkáns. A vállalat meg akarja ezt ünnepelni. Titokban felterjesztést intézett a kormányhoz, hogy nevezzék ki az uramat kormányfőtanácsosnak, vagyis csináljanak belőle méltóságos urat ózonban baj van. Valamit elkövetett fiatal torában, én nem tudom, hogy mit, azt mondák olyasvalamit, ami a kereskedelmi tisztesiégbe ütköz k s a kormány elutasította a fel- erjesztést. Már most cn nem nyugszom meg íbben. Nem, és ezerszer nem! Mo-t már nem s a méltóságos címről van szó, hanem a jecsüíeíről. Érti? A fiú riadtan bólintott. —- Értem. De mit tehetek cn? — Magának kell kijárnia a méltóságos elmet. — Nekem? — Igen. Maga újságíró is, a kormány lupánál dolgozik. Ismeri a m’n'sztereket is. Mulassa meg, hogy mit tud csinálni — a kedvemért. — De hisz az lehetetlen! Az asszonv kegyetlen g’nnya! nevH'T: — Úgy? Lehetetlen? Ez a maga nagy izerelme? — De nézze ... Piri . . . ez nem megy. Ha mondjuk, a maga urának előélete rendben volna ... De Így? — Ostoba! — förmedt rá a nő. — Akkor nem volna kunszt. Megteszi, vagy nem teszi? — Én nem vagyok a kormány. — De legyen! Érti? Maga legyen a kormány. Csinálja meg a lehetetlent! Hiszen maga költő! És maga mesélte nekem sajnálkozva, hogy elmúltak a lovagkor gyönyörű erényei, amikor a szerelmes Trubadúr az oroszlánok közül kihozta az istenített nő kez- tyüjét. Nos, kedves Trubadúrom én nem | oroszlánok közé küldöm, csupán egy kis kor- mányfőtanácsosságért. Ha meglesz, akkor észreveszem én is, hogy tavasz van... minden mámoros és liheg a buja szerelmi vágytól ... és ... és leszek a maga szerelmes odaadó, ellágyult, szent és céda asszonya!... A fiúval forgott a világ. Aztán égő, szenvedő szemmel nézeti az asszonyra és elszántan mondta: — Jó! Elhozom ... a keztyüt! Elment. Két hétig nem látta az asszony. És két hét múlva megjelent a hivatalos lapban, hogy a kormány előterjesztésére ... stb. stb. ... a közgazdasági élet kitűnősége stb. stb. ... érdemeire való tekintettel kor- mányíőtanácsossá neveztetett ki. A költő ujjongva rohant vég’g az-utcákon. A Citynek tartott, az ismert utcába, az ismert házhoz, ahol ő lakott, álmainak és vágyainak szerelmes asszonya. Először akarta átlépni a küszöbét, mert eddig csak elbújva, néptelen sétányokon találkoztak. Eléje akart toppanni és győzelmesen köszönteni: •— Piriként ... méltóságos asszonyom .,. te drága ... itt vagyok ... Elhoztam a keztyüt . . . És átnyújtja neki a hivatalos lapot Dobogó szívvel rohant fel a szőnyeges lépcsőn. Csöngetett. Egyenruhás inas bocsátotta be. — Itthon van a méltóságos asszony? — kérdezte. r— Itthon. — Kérem vigye be a névjegyemet Az inas tálcára tette a névjegyet és eltűnt a szárnyas ajtón. Néhány pillanat múlva már visszajött és szárazán közölte: — A méltóságos asszony bocsánatot kér, de éppen nagy társaságot lát magánál vendégül s igy nem fogadhatja uraságodat Talán majd máskor ... És az inas kinyitotta a költő előtt a lépcsőre nyiló ajtót A tanyáig. Irta; P. Ábrahám Ernő. De jő Is Kenne, fia a htásvét minden Golgota fölött diadalmaskodna . „ „ Ha minden Nagypéntek tragédiáját a sötét és komor emlékelmulások közé sodorná a húsvéti harangszó, ha minden keresztnek Seivirrsdna a maga szentsége, boldogító harmadnapja. Ha megnyílna és az örökélet erejével feltörne minden halálbahurcolt Eszme, ha haílelujás ujongás aranyozná meg a tavasz örömét annak láttára, hogy az felföldéit és sziklákkal az enyészetbe kényszerűéit Igazság nincs Hí ... fölíámadotí! De kevés ember hordozná akkor agy az életet mint nehéz terhét és átkos örökségét a léinek, de sok lélek virulna parázsszinbe, d© sok szív omolna egymásba, <Je sok ember öltözne az élet örömgunyájába és da sok lehervadt akaratvirág pompázna és lihegné az illatos élet irlssülésőí. Aki a hasvét hitét megölte berniünk, vagy aki megsebezte a húsvéti csoda bizonyosságát az emberekben, az mindenünktől fosztott meg. Ez többet vett el tőlünk, mint az érzéseinkbe, békességünkbe, a mindennap világába, az otthonunkba ás a zsebünkbe beharáesoló, mert annak portyázása nyomán üres maradt a lelkünk ás megrepedt a szivünk harangja. Hiába huzzuk a kezünkbemnaradt kötelet Az igazságunk iöltámadásának harangja rém zug, nihil lélekébresztés és a hitlöísrázás csengő húsvéti szava, de üresen kong, mert akik elvették a lelkünk legszebb gyémántját, azok kilopták a harangunk szivét, s hangbaesendülö nyelvét. ííuzzuk a kötelet és nem kong a harang. Nem szól, nenr ráz és nem erősít csengő muzsikája. Némán bólint az üres váz, aminek formájára virágok kedveskednek a tavasz szincsókos terhében és a néma feöíkiíásra lehanyaítlk a fejünk, utagunkbamélyed a lelkünk és azt mondatja velünk: . . . volt egyszer egy Igazság, amit megfeszítettek, de ami feltámadott Azóta nincs nj Igazság, ami a kereszten íul is élne. Csak keresztek vannak, «a| baíváriás utvonszolások és emberek vannak, akik nyögik, kesergik és ros&adják a keresztet és emberek vannak, akik ácsolják a kereszteket, Csak egyszer volt husvét ... Ma csak Nagypéntekig fut el az ember, akinek pedig az a hivatása, hogy egyszer ö Is, lelke is, gondolata és az életébe bfeleszövődő igazsághite is feltámadjon. glin. Tertulliá us h A mélyből kezdje, ki magasba készül. Poklokat járt meg minden megfeszített. Ki porba hullt, mert mindent elveszített, rabszolgasorsát állja még vitézül., A mélyből kezdje ki magasba készül. Vizek, vulkántüzek mélyben feszülnek: igy nő a 'tenger, csúcsa hegytarajnak. Minden vetés sötétből, sárból sarjad. Ősztől készül az aratási ünnep. Vizek, vulkántüzek mélyben feszülnek. & Testvér, tudom, nagy templom dőlt itt romba: az Istened krresztre feszítették, Lepd el magadnak szent, felnégyelt testét: lelked legmélyén ott a katakomba, ott rejted el, bár a templomod dőlt romba. Fölpattant, nagy szemétől a halottnak egyszer ragyogni kezd a katakomba. Cézár befullad trágár vigalomba s új zsoltárok új dómok tornyosulnak fölpattant nagy szemétől a kabátnak .. Mécs László, lia Cézárt látod diadalszekéreu, teli torokkal ordítsd a viváíot, a te vivátod úgyis mindig átok! A te jövőd csírázik már a mélyben, inig Cézárt látod diadalszekéren. Nappal tömjént gyújts pogány Isteneknek, légy katona, rabszo’ga, hivatalnok, Egyszer megunják majd az élet-malmok a bánat-őrlést, míg mások nevetnek, Nappal tömjént gyújts pogány isteneknek. — Katakombádba menj le éjszakára! A holtak várnak, kik közt nincs hamis szent, igézd, éleszd, imádd az igaz Istent Erőket rejt a szenvedések vára! Katakombádba menj le éjszakára. Már egy félórája állott befogva £ szekér és j Mihály türelmetlenkedett. | Induljunk már, ncinzetes uram, *— kiáltott | be a házba, — délig se érünk ki. Az öreg Meszes Tóth kifordult a házból., kényelmesen s jóizü mosolygással kapaszkodott fel a hátulsó ülésre: — Na, indulhatunk, — mondta. Mihály gyeplőszárba szedte a két sárgát s kifordult a kapun. — Fene mehetnéked van-vetette közbe Meszes Tóth. — Mer nem gazduram hallgat a nemzetes asszonytól, ha késünk, hanem én. — Hiszen még csak nyolc óra s a tanya csak két óra járás. — Ha nem komázna annyit gazduram, —■ békétleűkedetf Mihály. A Balogh Péter szekere jött szembe velük. — Adjon Isten, Imre bátyám, — köszönt Balogh Péter. — Adjon Isten neked Is, — fogadta az öreg Tóth, s a lovak abban a pillanatban megállották. — Hova tartasz? — A tanyáról gyű vök, — felelte Balogh Péter s kezdődött egy negyedóráig tartó beszélgetés időről, vetésről, jószágról, meg mindenféléről. Mihályt pedig ette a méreg. —: Na, Isten áldjon! — köszönt végre az öreg Meszes Tóth s rászólott Mikályra: — Na, mehetünk. — Ideje, — dörmögött Mihály —- s megindult a szekér újra, de még ki se fordult a Csapó-utcából, megint jött velük szembe egy szekér, a Kertész Gáboré. —- Adjon Isten, Imre bátyám, — köszönt messziről a gazdája. — Adjon Isten néked is, — fogadta az öreg Meszes Tóth s a lovak maguktól megállották. Megszokták, hogy* az „adjon Istenre*4 mindig hosszas beszélgetés következik. Kertész Gáborral is kibeszélte magát az öreg s csak nagy- sokára indultak megint Mihályt fütötte a méreg, de az öreg csak legyintett: —- Majd kiérünk, van idő, telik a napból. — Hiszen csak a nemzetes asszony ne volna, — békétlenkedett Mihály. Megint szekér jött velük szembe. — Adjon isten, Imre bátyám! — Adjon Isten néked is, —- s már állottak is a lovak, várták, hogy az öreg kibeszélje magát. A csárdáig vagy húszszor állottak rneg igy;' s dél is elmúlt, mire a sok beszélgetés miatt oda elértek. Pedig csak fele útja volt a tanyának. — Itt megállunk, iszunk egy meszely bort,, — rendelkezett az öreg. — Késő van már, gazduram, a csontomat is | eltöri a nemzetes aszony, — ellenkezett Mi- | hály. — Majd összeforr — mondta jóízűen az öreg Meszes Tóth, — fogd Je no a lovakat. Mit tehetett Mihály, lefogta a lovakat. — Csak aztán igyekezzünk ám azzal a kis borral, mert estig se érünk ki, — zsörtölődött rosszkedvűen. Bizony elbeszélgetett az öreg a csárdában egy jó óra hosszat is, Mihály pedig csak forrt, pukkadozott. Végre mégis csak fölkapaszkodóit az öreg Meszes Tóth a hátulsó ülésre s indulhattak. De már öt perc múlva megint szekér jött szembe s „adjon Isten, Imre bátyám!“ A lovak pedig tudták a leckét s hűségesen megállották, Még vagy tizenkétszer beszélgette magát ki a tanyáig az Öreg Meszes Tóth s bizony öt órára járt, mire kiértek. Meszes Tőthtié pedig a pitvar előtt várt reájuk. — Na már azt hittem, ki se jönnek! — kezdte a perelést. — Nem hajtott a tatár, — vetette az ura s igyekezett a zivatar élői be a házba. — Mióta jönnek? kérdésié a nemzetes asz* szony fenyegető hangon. * * . feltámadott!
