Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

Vasárnap, április í.

rosi bundájából vetette ki a bélést, hogy neki is legyen egy kívülnutriája (amabba jó lesz a vatelin is).

És akinek gond a kiló kenyér egyre növekvő ára, az moziba siet felejteni, akinek vágya az autóig merészkedik, konflisba veti magát, hogy a sok nincsből, legalább valami legyen. Nem érdemes lemondani, gondolja a ma asszonya. Mert ha ezelőtt beérte a tavalyi kosztümmel, abból már vehetett legalább egy szép kis perzsát a lakásába, volt értelme a takarékosságnak. De a ma szédítő áraiban miről mondjon le, aminek az árából lehet valami? Hiszen nincs is meg az ára, elő kell még teremteni, de elő kell, mert semmiről sem érdemes lemondani.

Kel? hát minden! A ruha, a szórakozás, a tánc. Már nem is mondja: dolgozom, fáradok, megérdemlem! — inkább így szól: ez is úgy tesz, az is, miért éppen én ne? Mintha az egyedül uralkodó elv az: én is lenne. Ezért varrat rövid ruhát vagy hosszút, ezért vesz kis kalapot vagy nagyot, ezért néz meg egy darabot, ezért táncol: én is! Én is odamegyek nyaralni, én is taníttatom zongorázni a lányom, én is tudom a shimmit, én is olvastam ezt meg ezt a könyvet. Én is. . .

Mintha egészen kivesztek volna a szerény, megértő, alkalmazkodó, jó kis asszonyok. Vagy csak ezek az asszonyok kerülnek itt is, ott is a szemünk elé? Mert hangosak, halljuk, mert cifrák, látjuk őket? És csak ezeket.

Nem elég a zajgásban járni, ha a ma asszonyát látni akarjuk. Vannak köztük nagyanyáink képére teremtettek is, halk, elnéző, mosolyú, régifajta asszonyok, akik összehúzott szemöldökkel számolnak, számolnak és sokat sóhajtanak. Ezeknek talán még többről kell lemondani. Egyiknek erről, másiknak arról, mindeniknek valamiről. De legnehezebb nekik, lemondani a kisgyermek mindennapi kávéjáról. Nehezebb, mint egy prémbundáról, ha még úgy kívánják.

Sok modell kell a ma asszonyának képéhez innen is, onnan is, hogy igazságosak legyünk festésében. Az előtérben mindenesetre egy pompázó dáma és mellette és mögötte árnyképek, akik szeretnének hasonlítani hozzá. Aztán szürke dolgozók, vágyakozó arccal és egy táncos alak, aki után behúnyt- szemű mámorosak lejtenek. És középen, mint terített Úrasztalán az Élet kelyhe álljon és feléje nyújtott karral százak vágyjék és egy zsák arany, közötte tülekedők, valahol hátul pedig egy szomorú mosolyú anya, ölében gyermekével.

Százarcú a ma asszonya és ha ma inkább hiú, akkor nem ő a hibás. Elfáradt a nehéz harcokban, már csak sodortatja magát. Az Életé a felelősség, mert magával rántja őket.

Egy nő délelőffje.

Irta Hajnik Miklós.

Esztike nem tudott mit mondani, olyan váratlanul érte őt az a kérdés. Csak állt és bámult, lábai megmerevedtek s térdében ideges bizsergések futkároztak.

— Feleljen: szeret-e vagy nem szeret? - kérdezte a férfi újra, parancsolólag.

De hisz ... Ez természetes. Mindig is várta ezt a kérdést. És mégis, most, hogy ily^n váratlanul jött, most, hogy a kérdés előtte állt a maga valóságában, most nem tudott hirtelenében mit felelni.

Pedig annyiszor elképzelte már ezt a helyzetet! És azt is, hogyan fog válaszolni rá. És most... Most elfelejtette.

A férfi bosszúsan nézett a sóbálvánnyá meredt nőre. Aztán mikor hiába várta a feleletet, visszautasításnak vette a hallgatást s alig billentve meg kalapját, szó nélkül távozott.

S amikor már messze volt, amikor már nem lehetett utána futni, amikor már elment örökre, akkor jutott csak Esztikének eszébe, hogy miként is képzelte ő el, hogyan fog ő erre a kérdésre válaszolni.

Szelíden elmosolyodik, lehajtja kissé a fejét s azt mondja: Hisz maga azt úgy is tud sa ...

Persze, hogy így akart felelni. És akkor... Akkor aztán következett, volna minden, úgy, °-mint eigondólta. Minden! . . . De miért is ment el Ödön ?

Ah, igen. Hisz elfelejtett felelni neki! De talán jobb így . . . Hisz nem is akart neki úgy felelni.

És a nő maga sem tudva, mit akart, elmosolyodott s maga sem tudta miért? . . . S ment tovább az utcán elgondolkozva. Ha ugyan gondolatoknak lehet nevezni azokat a. tarka hazugé;'igpillangókat, amelyek Esztike lágyan göndörödő szőke hajfürtjei alatt száll iostak. Egy ártatlan férfiú ha megláthatta volna ezeket a nyüzsgő gundolatocskákat, megborzadt volna sokféleségüktől és ellentétességüktől s elkábnltan, észre sem vett© volna, hogy azok bizony nem kósza és felesleges gondolatok, hanem mindegyiknek van célja, határozott célja.

Oh, mert egy milliós hadsereg vezérkari főnöke, amikor egy áttörést tervez, amely a világ sorsát fogja eldönteni, nem gondol lígy ki előre minden eshetőséget, minden helyzetet és minden támadást és ellentámadást, mint ahogy azt egy érvényesülni óhajtó nő átgondolja. Egy Hindenburgnak vagy Napóleonnak elfogyhatnak a tartalékai, egy nőnek, aki egy férfit akar magának megszerezni : soha!

S Esztike sem azért volt most gondokba merülve, mintha őt teljesen váratlanul érte volna az imént a férfi eltávozása. Mert hisz tulajdonképen nem is akarta, hogy Ödön . . . Hát persze. Mert hogy ő arra nem is gondolt, de jó volt neki addig, amíg kellett. És előbb-utóbb úgyis meg kellett volna szabadulnia tőle, így hát csak jó, hogy önszántából hagyta el s nem kellett biztatnia. Persze, ez így jó.

S elgondolkozva lépdelt tovább Esztike. Mert mégsem volt ez így egészen jó. Ugyanis korán történt. Ödönre még szüksége lett volna. Csak ha megjön Pityu a Tátrából, akkor vált volna feleslegessé Ödön. És csak abban az esetben, ha a Pityu nem változott semmit azalatt, míg távol volt. Mert a Pityu ugyan egy aranyos fiú, de megvan az a hibája, hogy minden nőért bolondul s így egészen bizonyos, hogy ott a Tátrában valamelyik ravasz kis nő felhorgászía. S akkor pedig Esztikének vissza kell horgásznia Pityut okvetlenül. S ehhez a művelethez nagyon hasznos elefánt lett volna Ödön. De hát, persze, most, hogy Ödön így megbolondult, hát csak jobb, hogy elkotródoit. Hát rendben van ez így.

S felvidultan lépdelt tovább Esztike, gondtalanul és fölényesen tekintgetett jobbra és balra, annál is inkább, mert közben járt vidékre érkezett: bejutott a Koronaherceg- utcába. Ott pedig lépten-nyomon találkozhat ismerősökkel s azok pedig mind tudják, hog3r ő csak azért nem vált el az urától, mert az új férjjelöit, az öreg Stollwerck gróf az utolsó percben meggondolta a dolgot s elmenekült tőle. Tehát most ő neki í’etűnően vidámnak és derültnek kell lennie, nehogy azt gondolhassák róla, hogy ő csak egy ici-picit is sajnálja, hogy az a házasság nem sikerült. Mert nincs útálatosabb, mintha az emberen szánakoznak, kivált olyan pimasz módon, ahogy az Pesten szokás.

Derült arccal lépdelt tehát Esztike, de hirtelen megszeppent. Csak egy pillanatra, persze, mert rögtön sikerült visszanyernie teljes lelki egyensúlyát, legalább is külsőleg. És mi okozta Esztikénél ezen oly szokatlan zavart? ... Hogy megpillantotta az utca túlsó felén Károlyt!

Károly itt, Pesten, anélkül, hogy ő tudott volna arról, hogy Pesten van! De hiszen... De mit jelentsen ez?... Hát Károly is? ... Ez bosszantó! Igazán őrület, úgy látszik, minden múlt évi dirijét elvesztette a nyáron át!

Kimondhatatlan keserűség fogta el Esztike kis szívét erre a gondolatra. De azért az arca változatlanul mosolygó maradt. S ment tovább ruganyos léptekkel, diadalmasan, végig a Koronaherceg-utcán, aztán a Kristóf-téren átvágva a Váci-utcán a cukrászda felé. Mert ha a Pityu megérkezett a Tátrából, akkor ott vau most.

Benyitott az üveges ajtón, egy szórakozott pillantást vetett az ő szokott asztaluk felé: üres volt! Nem ült ott a Pityu! Esztike szívecskéje szín ültig telt keserűséggel. Hát a Pityu is! De azért az arca sugárzott a mosolygástól, mézédes hangon beszélt a kisasszonnyal, amíg kiválasztott néhány süteményt. Aztán leült az asztalkához, egyedül. Egyedül! . . . Ez nem történt meg vele évek óta. Úgy látszik, öregszik és csúnyul, — ötlött eszébe egy pillanatra. De szerencsére épp szemközt volt vele egy tükör s az rögtön meggyőzte őt arról, hogy csinosabb, mint valaha volt. Es Béla is azt mondta, hogy ő a legszebb nő Pesten, pedig az ért hozzá.

Ah, különben, a Béla ... Az is olyan furcsa lett az utóbbi időkben. Talán van valakije ? . . . Biztosan van valakije, Bélát is befonta valaki, pedig azelőtt csak ő rá gondolt. Do hisz különben olyan mindegy. Bánja is ő ezeket az alakokat, a jövő hónapban úgyis elutazik Pestről, a tíentmeringre és tovább is, remélhetőleg nem is jön vissza többé ebbe az undok városba, ebbe a rongyos városba, ahol csupa kopott férfi tengődik s ahol nein érdemes élni sem, nemhogy szépnek lenni.

De hogy Károly Pesten van s nem adott életjelt magáról! . . Érthetetlen. Talán csak éppen most érkezett?... De hát akkor miért nem jött hozzá az utcán, amikor meglátta?

Vagy falán nem látta meg Őt ? .,, Nem, az lehetetlen, De így, ez érthetetlen .,,

Kínos, keserves gondolatokban töprengett Esztike, mialatt derült arccal ült s mosolygós szájjal eszegette a süteményeket s ragyogó szemekkel nézett a világba. Pedig azt sem tudta, mit eszik, azt sem látta, hogy kik köszönnek neki g kiknek köszönget ő vissza. Keserűséggel volt eltelve, kedve lett volna sírni, szeretett volna már otthon lenni, hogy egyedül legyen s ne lássa senki s ne kelljen örökké diadalmas arcot vágnia és mosolyognia. Istenem, és még át kell mennie az egész városon, így, diadalmasan és jókedvííen mindvégig, amíg csak haza nem ér!

Pedig a sírás fojtogatta a torkát.

Aztán egyszer csak nyílt az ajtó s belépett a Pityu. Igen, a Pityu! Az édes, aranyos Pityu, aki jött, feléje jött, hozzájött, miatta jött! Pityu hű maradt hozzá!

S újra felvidult Esztike. Csábos mosollyal jutalmazta Pityu hűségét s elragadó kedvességgel csevegett vele. így, most már minden jól van, Pityu el fogja kísérni, nem kell egyedül baktatnia szégyenszemre azon az útálatos Belvároson keresztül.

Aztán nyílt az ajtó s belépett Béla. Milyen kedves jó fiú az, halálosan szerelmes őbeléje a szegény fiú .. . Különben, talán . . .

S a két udvarié férfiú között Esztike lelki egyensúlya teljesen helyreállt. S mialatt vidáman csevegett, ráért nyugodtabban mérlegelni magában Ödön és Károly különös viselkedését. Ödön nagyon szerelmes, az biztos, azért viselkedett olyan furcsán. És Károly? . . .

De éppen nyílt az üvegajtó s belépett Károly, akinek az arca felragyogott, amikor megpillantotta Esztikét.

— Ma reggel érkeztem s egész délelőtt kóvályogtam a Belvárosban, hogy láthassam, hacsak egy pillanatra is. Milyen jó orrom volt, hogy itt végre mégis rátaláltam!

Esztike arca révédezővévált. Szemei nem1 csillogtak úgy, mint azelőtt* fáradtnak és szórakozottnak látszott Most már nem volt szüksége arra, hogy az arcáról lássák az ő diadalát. Mert hisz a három férfiú ezt nyilvánvalóvá tette* a pesti három legdivatosabb férfiú, aki körülötte ült. Pukkad is az a fekete' Kuszkóné! Érthetetlen, hogy mi tetszhet azon' a csupa feketeségen a férfiaknak ? ... És a Koleszárné? Aki pedig majdnem elhalászta előle a Bélát. Egyszer meg is kell kérdeznie Bélától, hogy ugyan mit találhatott azon a kóchajú kifestett póznán ? .. .

De különben mégsem fogja megkérdezni, igazán fölösleges, hogy tudomást vegyen arról a perszónáról! Meg arról a feketeségről! Hisz különben is egészen mindegy. De azért nem árt nekik, ha pukkadnak egy kicsit!

És szórakozottan s egy kicsit fölényesen is, felelgetett Esztike a három felvillanyozott udvariénak. S aztán, amikor már haza kellett mennie — mert férje jön haza a hivatalból — azt a fogas kérdést, hogy a három közül melyikkel kísértesse magát hazáig, úgy oldotta meg, hogy a cukrászda előtt konflisba szállt, egyedül. így legalább egyiküknek se lehet oka megneheztelni.

Shátradőlve az ülésen zötyögtette hazáigma- gát Esztike, gondolat nélkül és megelégedetten, mint aki jól elvégezte a dolgát. S amint láttuk, tényleg sokat végzett rövid néhány óra alatt s valóban rászolgált a pihenésre.

Csak amikor a házuk előtt kiszállt s kinyitotta a retiküljét, hogy kifizesse a kocsist, akkor vette észre a férjének a borotváját, amit meg kellett volna élesíttetnie. Hisz tulajdonképen csakis azért indult el hazulról. No, nem baj, holnap talán majd futja az időből, hogy azt is eívégezhesse. Istenem, milyen rövid is egy délelőtt, ahhoz képest, amennyi minden elintéznivalója van egy lelkiismeretes asszonykának!

Tavaszi divatlevéí.

Budapest.

A tavasznak — vélnéd korlátolt férfiész- szel — mindenki egyformán örül. Pedig tévedsz. E magát áprilisnak képzelő furcsa március égboltját általában kétféle érzéssel tanulmányozza az emberiség; vannak, akik mohón, éhesen, szinte nosztalgikusan várják a tavaszt, vannak, akik szintén várják egy kicsit, de azért egy kis késést — némi kisiklást a már dübörgő sínekről — szívesen engedélyeznének. Még az esőbe is beletörődnek, még a kályhakultusz további bajait is vállalják, ha ugyanis még nincs kész a tavaszi kosztümjük.

E második emberfajtához tartoznak a női divat iparosai és művészei is. Nem tudjuk, hogy van ez Párishan, de a pesti szabónő arcán, — ha zuhog az eső és a korzó sár- teugerében óvatosan eveznek a hó- és sárcipők — valóságos májusi verőíény ömlik el. Ha megjelenik „próbára" a dáma és sürgetni merészeli öt hét előtt rendelt beige-színü trottőrjét, mely négy hete időzik leendő formáinak legprimerebb stádiumában, a magyar poquinek minden excuse helyett kaján örömmel mutatnak ki az ablakon: — Voilá. Csak tessék szépen örülni a jó prémes téli kosztümnek. Madame sóhajt, aztán csodálatos szelíden,legyengülveés illedelmesen próbálnikezd.

A tavaszi kosztüm az idén sötétkék — blene maríné — vagy a drapp és a barna különböző változatait kultiválja. Van pörköit- kávészín és mogyorószin és fövenyszín és igen szerencsés 1923-as színkreáció, a rózsaszínbe hajló beige. A szabások terén pedig, úgy látszik, bevonult — az Akadémia felháborodásának íittyethányva — győzedelmesen — a garconne, a fiúsleány szemtelenül sikkes, bájos szimbólumra háj a : a szmohing-kosztüm. A kabátkája valamivel csípőn alul ér, teljesen egyenesvonalú. öve nincs (legfeljebb elől valami övcsökevény), a kihajtókája a Jockey- Club társaságában sem vállán a szégyent, elől átfőzött gombpár tartja össze, a zsebében háromszögűre hajtott színes „pochette‘-zseb- kendő feszít és alóla fehér pikémellényke villog ki, vagy pláne szmoking-ingimitáció kis plasztrónnal, magas nyakkal, keskeny csokornyakkendővel. Hordanak hozzá mellénykéket is — drapp szmokinghoz például eperszínű selyemmel kombinált brochó-mellényt, melynek alsó kis zsebéből az óraláuc plakettje helyett gyöngyrojt csüng alá, vagy a végleg kiszenvedett jumper utódját, a georgette casa- queot kerek ÓM&i-gallórral (ez a bubigallér óriási divat és megérdemli, mert kedves, friss, előnyös, de fantáziánk fenyegető sötét árnyként vetíti már elénk vállalkozó szellemű pesti matrónákat, jól (ejlett tokájuk körül e fiatalos rekvizitummal ós így kicsit félünk tőle). A szmoking kosztümtől azonban nem kell félni azoknak sem. akik a nőiességet féltik tőle. Éva utódjai egy pár ránccal, tűzéssel, kis

hímzéssel, plisszével. paszpóllal úgy átstilizálták már a maguk használatára az új szmokingot, hogy a íérfiak ezentúl kissé szégyenkezve hordják majd az unalmas uniformisos fekete őst, mellyel ők már legalább száz éve nem tudnak mit kezdeni.

Látni azért még „taylor made“-t is, angol kosztümöt (ez az a bizonyos egyetlen női divatcikk, melynek definíciója, hogy sosem divat és mégis mindig divat), a koratavasz délutáni kosztümje viszont a cape-pel kombinált robe- mateaux. A cape igen tisztelhette papáját, a „felleghajtó" csőgallért és mamáját, a „malac- lopó“-t, mert hosszúéletű lett e földön, sőt e rövid karrierekre berendezett Divatországban is. Idei változata rövid, alig csípőig ér és néha már szinte a pelerinre emlékeztet. Kedves, ötletes és nagyon divatos megoldás például, mikor a cape a szoknya szövetéből készült, míg a ruha dereka a cape bélésével korres- pondál; többnyire nagymintás, japán, perzsa vagy egyiptomi (íme, mire jó, hogy háromezer óv előtt ólt az a Tutankh-Amen) motívumokban pompázó crépe-de-chine. Látni olyan geometriai csodaszülött kosztíimkabátot is, mely hátul a két csípőt összekötő egyenesben végződik, elől viszont derékszögű háromszög kötényben, melynek átmérője a jobb csípőtől a bal bokáig halad. A szoknyák, mintha egy gondolattal — jó vagy rossz gondolattal? — rövidebbek lennének, ámbár gazdasági szempontból aligha jó ez a gondolat, mert ami a hosszukból leesik, az duplán rámegy a rendszerint egyoldali alkalmazott berakott ráncokra.

Nem tudjuk, mit tud a szép, fiatal (alig háromezer évvel súlyosbitottan tizenhatéves) Tutankh-Amennó királyasszony arról, hogy ma hét világrész várja remegve az ő divattitkaitól a holnap divatjának megszületését. Az azonban biztos, hogy a ma divatjának főleg egy jellegzetessége ejtené őt bámulatba: az asszimetrikussága. Mert a hátul rövid ós egyenes, elől hosszú és háromszögű kosztümkabát nem elszigetelt jelenség, látni például olyan ruhadarab remekművet, mel* balprofilból kabát, jobbprofilból cape (tech ikai megoldásának titkát semmi áron sem vol hajlandó elárulni tulajdonosa, még azért a félmillióért sem, amennyibe neki a kis ügy — frankba átszámítva — került), vagy olyan ,sőberlit“, mely elől köpeny, hátul kosztüm, háta egy széles volánnak, mely elől csak a csípőknél kezdődik ós hátul a kabátka végződését jelzi.

Ha íölóbredne ma ez a háromezertizen- hatóves szép divathölgy, nyilván sok egyéb mindenen elcsodálkozna még. És ha az egységes stílus, 1923 tavaszának: nagy irányelve izgatná tudásvágyát, alighanem zavarba hozná a oicerónét. Mert soha ilyen sokirányú, sokfajta törekvésű, bizonytalan vonalú, szeszélyes tendenciájú nem volt még a divatstílus útja, mint mostanában.

____________________