Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

•tmocrxzntyr.'rrw-' ... ,. __ ,, ,. „ fgfj| I ASSZONY! DOLGOK ]lf§§l rendelt a sors. Mivé lesz mellette a hitves, a gyermek, a szerető, a testvér, a barát ? A való élet dolgait intézni, kormányozni, ide férfi­kéz keli. Mert nem volt még asszony — egyet­len egyet sem tud felmutatni a história —, ki le mert volna ülni a nagy, láthatatlan szövő szék mellé, hol az emberiség jövendő,jenek fonalát fonják. A nagy, rejtelmes szövőszék­nél mindig férfiember ül, ha Jézusnak, ha Mózesnek, ha Mohamednek, ha Julius Cézár­nak, ha Napóleonnak, ha Luthernek hívták is azt a férfit. Mindig férfikéz irtott ösvényt a botorkáló világ lába előtt és férfikéz dobta új vizekre az emberiség hajóját. Ezek az élet reális dolgai. Es az álmok! . . . A história az emberiség cselekedeteit mondja el, a művé­szet az emberiség álmairól beszel. Ezért sok­kal s/ebb dolog a művészet, mint a történe­lem. Csakhogy az álmokat is férfikezek farag­ták, festették, írták, építették, vagy muzsikál­ták meg legjobban, ha Homernak, ha Phidias- nak, ha Shakespearenek, ha Goethének, ha Beethovennek, ha Lionardónak, vagy Midiéi Angélának hívták is azt a férfit. Csakhogy ezeket a minden felhőkön túl­lépő titánokat mind-mind asszony hordozta méhébeu félelem és remény között, asszony hozta őket a világra halálos fájdalmak között. Asszony formálta ki nemcsak testüket, hanem lelkűket, mikor minden nap megtagadta magát miattuk, száz színt váltott és ezer alakot öltött érettük. A világon semmi sincs ingyen. Min­denért fizetni kell. A férfiúi bátorságért, igaz­ságért, őszinteségért az asszonyi képmutatás, színjátszás és komédia fizet. És nem is kell ezért az áldozatért túlságosan sajnálni a nőket. Nemcsak azért, mert ezzel kormányozzák a férfit és rajta keresztül a világot, hanem mert saját maguknak is gyönyörűségük telik ebben a tökéletes művészetben. Az asszonyi ideál. (Mese az asszonyok számára írva, hogy a férfiak okuljanak belőle.) írta Dániáimé Lengyel Laura. Az asszony mint színjátszó művész. Irta egy színművésznő. Az asszonnyal úgy születik a színjátszás mestersége, mint a macskával az egérfogás ügyessége. Minden asszony született kontediás- talentum, a legkomplikáltabb lelkű éppen úgy, mint a legprimitívebb. A legtisztább és leg­becsületesebb éppen úgy, mint az ízig-vérig romlott. Ezt a komédiás-talentumot — ha nem lett volna mint eredendő erény vagy bűn meg Évában — kifejlesztette az asszonyi élet, mely úgy intim, benső vonatkozásában, mint külső megnyilvánulásában, állandóan komédia­játszásra kényszeríti azt, ki nőnek született. A régi zsidók naponta háromszor imádkoztak a Jehovához, mert asszonynak nem teremtette őket — s a régi zsidók felette okos emberek lehettek. Ez a kis cikk pedig nem akar holmi lázadozásféle, vagy feminista propaganda lenni. Ilyesmit csak felette ifjú korban csinál az ember. Mire a hajunk szürkülni kezd, belát­juk, hogy vannak jóvátehetetlen szerencsét­lenségek, gyógyíthatatlan bajok, nem a tár­sadalmi viszonylatokból, nem az emberek gonoszságából, hanem az adott helyzetből fakadók. Ilyen helyzeti szerencsétlenség az, ha valaki asszonynak születik. Ám a természet mégsem olyan kegyetlen, mint hiszik. Igaz, hogy a férfiembernek adott meg minden erőt, hatalmat és kiváltságot, de a férfiember csak akkor érti meg, ki volt ő erejének és kiváltságának pompájában, mikor már elrobogott felette az idő. És ez jól van így. Mert ha másként volna, egyetlen asszony sem maradna életben, mind belepusztulna abba a szörnyű sok kegyetlenségbe, mellyel az öntudatra ébredt férfierő tépi, marcangolja, kihasználja őket. S a természet nemcsak azáltal segített a helyzeten, hogy a férfi későn, vagy soha nem ismeri fel erejét és uralkodói királyságát, hanem azzal, hogy az asszony kezébe hatal­mas fegyvert adott a komédiajátszás mester­ségében. Minden asszony komédiásnő, ki így — ki úgy; Szent Genovéva is hazudott, Borgia Lukrécia is. Az asszony nem azért hazudik, mert gyönyörűsége telik benne, hanem mert jól tudja, hogy a férfiembernek nem lehet az igazságot elmondani. A férfi tud erős, bátor, hős, szent lenni, de az igaz­ságot nem képes elviselni. Éppen úgy, mint ahogy nem képes gyermeket szülni. S a férfi maga sem követeli az igazságot, vagyis csak a szája követeli: „Valid be az igazat" — mondja a feldühödött szerető és keze az asszony torkát szorongatja. Az asszony azon­ban az elborult szempárba néz és ezt olvassa ki belőle: „az Úr Isten irgalmára kérlek, hazudjál, mert különben elpusztulok". És az asszony hazudik is, néha így — néha úgy. Néha rózsákká válik a kenyér hazugsága nyomán, máskor kénköves láng csap fel a poklokból, de így vagy úgy, az ő kegyes vagy bűnös hazugsága tartja fent az életet, nwly a férfiember és az asszonyi teremtés egyesüléséből fakad. És míg az emberiség fennmaradásának és szaporodásának valami más fajtáját ki nem eszelik, addig élni fog az asszonyi színját­szás és komédia. Talán sehol sem látni ezt olyan világosan, mint az úgynevezett szerelmi csatározásokban. Mert a nő az ilyenekben a legbiztosabb, a legügyesebb, a legkedvesebb. Az asszony elméjét hihetetlenül ruganyossá, acélossá, graciózussá teszi, ha szerelméért harcol, a férfi az ilyen helyzetekben a leg­ügyetlenebb és legesetlenebb. A szerelmes párok talán sohasem kerülnének össze, ha az egyik „fél asszony nem volna. De amit elrontott a férfi esetlensége és gyámoltalan­sága, majd helyrehozza azt az asszony ügyes­sége, ötletessége és találékonysága. És az élet legtisztább, legszentebb vonat­kozása: a család, a gyermek. Az az asszony tudja legjobban magához csatolni gyermekét, ki okos, mint a kígyó és szelíd, mint a galamb. Aki lelkileg éppen úgy kiszolgálja gyermekét, mint ahogy testileg^ szellemileg kiszolgálja, férjét, barátját, kedvesét, vagy akit a sors hozzácsatolt. Mert a férfiember az életén keresztül kezdve mindent — min­dent az asszonytól kap. A nagy és kiváló férfiak tudták is ezt. Tudta Napóleon, ki űálványozta édesanyját, tudta Goethe, ki val­lomást is tett erről egyik versében. Az asszonyi élet értéke nem azon fordul meg, hogy mit produkál, hanem azon, hogy nivé lesz mellette a férfiember, kit mellé Miss Marynek a legszőkébb haja s a leg­kékebb szeme volt az egész szigetországban. Híres volt Mary az ő tündöklő, nagy szépsé­géről, előkelő szelleméről. Mert tetszett az Úristennek, hegy egy kiválóan szép testbe előkelő, finom lelket adjon. A legszebb összhang volt ez, a testi és lelki kiválóság- harmóniája. Mikor Mary menyasszonya lett Herbert lordnak, az egész szigetország elragadtatással üdvözölte a frigyet. Mert soha még össze- illőbb pár egymásra nem talált, mint Maiy s az ő kiváló vőlegénye. Lord Herbert igazi úr volt, tetőtől talpig gentlemen, nemes szív* bátor lélek, Adónisz arc. Arra kérem önöket, üssék fel valamelyik romantikus könyv lapjait, ott megtalálják Herbert lord hű és pontos arcképét. Miss Mary és lord Herbert szerették egy­mást, mint szerethet két ember, ki egymás­nak teremtve, egymásért él. Herbert nemcsak nagy úr volt, hanem művésziélek is, poéta. Mindenki tudta, hogy az Aranyvirág című, névtelenül megjelenő verskötetet az iíjú lord írta s a csengő rímek, a hullámzó ritmusok, a gyöngéd telkekből könnyeket facsaró édes­bús sorok mind a szép Mary aranyhaját és kék szemét dicsőítik. Mary büszke volt szerelmére, de annyira szerelmes, hogy ezt a büszkeséget már nem is tudta titkolni. Nem is tartotta szükséges­nek. Miért ne emelné fel fejét, mikor minden asszonyszem bámulva, irigykedve néz reá. Ama végzetes nap előtt, melyet sokáig gyá­szoltak az egész országban, egy társaságban hangosan kijelentette, hogy az ő vőlegénye a legszebb, a legderekabb férfi és a legjobb poéta az egész világon. Mint említettem, Marynek volt oka a büsz- kélkedésre, de ez a kijelentés egy nagy tár­saság előtt kissé különös volt. A társaság tagjai — jónevelésű emberek lévén — csak mosolyogtak. De a szép Marynak e mosoly láttára lángbaborult az arca és megfeledkez­vén mindenről, büszkén kiáltotta: — Igenis, így van ... Ő nem férfi, ha­nem hős, ideál és-------— Tov ább nem tudta folytatni. Vőlegénye, ki az utolsó szavakat véletlenül meghallotta, odalépett hozzá s karját nyújtva, kivezette a teremből, szelíden pirongatva meggondolat­lanságáért. — Ez mind azért van, mert oly nagyon szeretlek — suttogta Mary és hozzásímult vőlegénye hatalmas, erős alakjához. A férfi csak nézte a tündöklő szempárt és most már megrovás helyett csupa forró, édes, szerelmes szavakat talált. A csodála­tosan szép regényt egy váratlan katasztrófa tette tönkre. Másnap kirándulásra mentek hajóval, ki a tengerre nagy társaságban. Út­közben nagy vihar érte őket és a szép Maryn kívül a kirándulók mind a tengerbe vesztek. Ott veszett el Herbert lord is, korának legkiválóbb poétája és legelső karaktere, az Apolló-arcú férfi, Mary vőlegénye. A boldog­talan leány a sors különös kegyelméből vagy kegyetlenségéből egyedül menekült meg, egy puszta szigetre vetődvén. Maga sem tudta, micsoda véletlenség tartotta meg életét, de mikor kinyitotta szemeit, nem látott maga előtt mást, csak óriás fákat, buja növényzetet és lába előtt a zajló, félelmes tengert, mintha égretörő hullámaival új meg új áldozatokat követelne. Marynek egyszerre visszatért ön­tudata. Ez a gyilkos tenger rabolta el mind azt, mi neki kedves volt. Ez zárja e! tőle egész régi 'il gal, mely nélkül nem tud, nem akar élni. Új áldozat kell neki? Miért ne? Mary kitárta karját és lebomlott arany űrijeit hátraveive, rohant, a rettenetes szörny et g felé bátran, dacosan, elkeseredetten, félelem nélkül Mi veszteni valója van még? A ször­nyeteg életére vágyik? Tessék, itt van. Oda­dobja néki. A hullámok már locsolták fehér lábát, mikor valaki hirtelen megkapta, nem gyön­géden, nem szerelmesen, hanem brutális erő­vel, szinte fenyegetve. Hosszú aranyhaját kapta meg és húzta vissza a tengertől olyan erővel, hogy Mary felsikoltott fájdalmában. Aztán hátrafordult. Egy hatalmas szörnyeteg, egy rettenetes állat, a hímgorilla állt előtte, Vicsorgatta a fogát, forgatta a szemét, úgy hogy a leány félelmében térdrehullott. Fehér, finom kezét összekulcsolva, halk hangon könyörögni, kezdett a vadállatnak, hogy ne bántsa. A tengertől nem félt, ez a szörnyeteg megrémítette. Már érezte, hogy rettenetes körmeivel mint marcangolja halálra és fogaival mint tépi szét. A halálfélelem annyira erőt vett rajta, hogy görcsösen zo­kogott. A gorilla mozdulatlanul nézte. Még mindig szőrös kezében tartotta a selymes ha jat, melynek aranyos sárga színe úgy látszott, tetszett neki, mert kedvtelve nézegette. Fe­lelt is a leánynak valamit a maga nyelvén, de ezt Mary nem értette. Pedig a szörnyeteg mindenáron meg akarta magát értetni vele. Lehajolt hozzá és sokáig egytagú szavakat üvöltött, amitől a szegény leány még jobban reszketett. Pedig a gorilla csak azt magyarázta neki, hogy ne féljen, nem bántja, csak jöjjön vele. Mutogatott is be az erdő mélyébe, de Mary ijedten sikoltott és hátrált. Erre aztán elvesz­tette az ősállat türelmét. Megfogta a szép aranyos hajat, rettenetes kezére csavarta és úgy húzta maga után a leányt, ki a fájda­lomtól és kétségbeeséstől félőrülten csak ment utána. Az erdőben szörnyű vihar keletkezett, a villám cikázott, a menny dörgött, Mary nem bírt tovább menni, hangos jajszóval elbu­kott a földön. A szörnyeteg pár pillanatig tanácstalanul nézte, aztán fölkapva a földön fekvő leányt és hatalmas karjára véve, vitte magával. Mary lehunyta szemét, foszladozni kezdett az öntudata és arról sem volt tudomása, hogy szédülő feje a szörnyeteg hatalmas vál­lára esett. A szörnyeteg morgott és a hang­jából úgy lehetett kivenni, hogy nem elége­detlenül. Aztán egy sziklába vájt barlangba vitte a leányt. Letette öléből. Mary lehunyt szemmel ott is maradt, nem volt már annyi ereje sem, hogy mozduljon. Az ijedtség, a fáradalom, a nagy éhség teljesen elgyöngítette. Úgy ült ott, mint aki nem tud, nem ért, nem eszmél. De mikor a gorilla egy édes, illatos gyümöl­csöt nyújtott át neki, vigyorogva mutatva sa­ját fogait, hogy harapjon belé, önkéntelen is engedelmeskedett és ajkához vitte a gyümöl­csöt’ Édes, üdítő, kellemes íze volt és Mary hálásan pillantott föl a szörnyetegre. Az ős­állat felfogta ezt a pillantást és olyan elége­dett mormogással viszonozta, hogy Mary — Isten bűnül ne vegye — elmosolyodott. A gorilla közelebb lépett és fölemelte kezét, Mary rémülten felsikoltott, de mikor látta, hogy a hatalmas állat nem akarja bántani, csak éppen a csillogó aranyhajra teszi a ke­zét, hát csöndesen, remegve meghúzódott. Ottkünt dörgött az ég, cikázott a villám, bősziilten rohantak alá a hegyeken megda­gadt patakok. A fergeteg tövéből csavarta ki a százados fákat és a szép Mary hálásan né­zett a szörnyetegre, ki védett, biztos helyre hozta és enni adott neki. Pedig ez az állat egy cseppet sem hasonlított Herbert lordhoz, a gentlemenek mintaképéhez, a kiváló poétá­hoz, az ő elhunyt, !mes jegyeséhez . . . Tizenöt esztend. •; el így. A szép Mary ott élt a puszta sziveién. Tizenöt esztendő múlva nagy angol haj kötött ki a sziget előtt, pihenőt tartva. Hatalmas, büszke lobogó az árbocán, mintha csak menekülésre, szabadulásra hívta volna fel Maryt. Az asszony jól látta ezt, de esze- ágában sem volt mozdulni. Ott ült egy szikla előtt barlangjuk torkolatánál és a többi go­rillahölgyekkel beszélgetett. A majomasszony­ságok, amint Mary kissé hátrafordult, rögtön összesúgtak, hogy háziasszonyuk telette ízlés­telen és dicsekvő teremtés. Egész délután azzal hivalkodott, hogy az ő urának van a leghosszabb füle és a legszélesebb szája az összes majmok között. A ma asszonya. irta Beczássy Judit. Százarcú a ma asszonya, nehéz róla igaz­ságos képet festeni, hogy ne is szépítsük és fogyatékosságait se élezzük ki. Ahhoz, hogy képünk hű legyen, meg kell néznünk tény­kedéseit, figyelni szokásait, meghallgatni gon­dolatait. Ma ez sokkal neliezebb, mint az elmúlt időkben volt, akkor még az otthoná­ban találtak rá az asszonyokra, az volt ver­senyük pályája, házias erényekben bővelkedtek, anyák és feleségek voltak s ha szerények, dolgosak vagy vendéglátók, de miudeuek- fölöit asszonyok — a régi értelemben. Ma már az asszony fogalma átónékelő- dött. Már az erényt sem úgy értelmezzük, a hibát, sem. Ebben a nagy átalakulásban nem maradhatott az asszony sem az, aki volt, át- íormálódott szükségszerűen azzá. amit az élet kívánt tőle. A ma asszonya elsősorban az otthontól szakadt el. Irodák és iskolák, mű­helyek és üzletek vonták el az anyát, járja a robot útját a férfi mellett. De az önálló kereset az erélyt is felszabadította, nem le­hetett már akarattalan báb, mint nagyanyái lehettek. Aki odatartotta már kezét a kereset elé, az máskép néz a pénzre. Van sajátja, amivel maga rendelkezhet, ha a megélhetés­hez adja is, ő maga adja. Már másképen társa az urának. Ilyen a legtöbb asszony. Reggel elsiet,, délben hazanéz, este fáradtan érkezik, Kevés törődés juthat a gyermekek­nek, ha ugyan vannak. A legjobb szándék is összetörik a fáradtság szirtjein. Varrni is kellene, foltozni főleg, sütni is valamit az összecsapott hamarebédek mellé, — de fárad­tan? Halva születik már a szándék is, csak a kimerültség él tovább. Inkább egy mozi, az érdekes, fölráz, fölfrissít és elfelejtet min­dent, vagy séta, vagy kávéház este, zene, lárma, akármi, csak más legyen, mint a munka őrlése. Nem kell hát az otthon csöndje sem. Inkább a továbbrohanás, mint a meg­állás, hogy fáradtságba fúljon a fáradtság. És dolgos asszonyaink józanságába ott belopódzik a vágyak kígyója és mardos a látott ruhák, ékszerek, bundák emléke. Annyi mindenről kell lemondani. Miért? Hiszen fá­radnak és őrlik magukat és nem várják ölbe- ejtett kézzel a készet. Nem lehet ezt igaz­ságosnak látni és el kell hinni, hogy az érdemetleneké minden. Elégedetlenséget szív­nak magukba mindenütt és nem csoda, ha kielégítetlen vágyak fájnak bennük. Egy ideig csak, aztán szép lassan leszerelődnek £ vá­gyak. Nem hősies lemondásban, de szegényes, olcsó megalkuvással. Mert ami hiányzik, az kell! És amennyi energiát pazaroltak nagy­anyáink egy csipkekendő megpattant szemé­nek beszövésére, legalább akkora erőfeszí­tésre képes a ma asszonya, hogy előteremtse a hiányzó pénzt. Elspórol vagy elad, de sze­rez arra, ami hiányzik. Egyiknek ez, másik­nak az a vágya, van, akinek ez is, az is. Most mindenki hócipőben jár, az is, aki finom topánját félti a nedvességtől, az is, aki lyukas cipőjét takarja. Nem merem úgy mon­dani: pedig drága, érzem: mert drága. És mindenkin prémkabát van, azon is, aki tavaly szilszkint vett, de az idén még egy kódot is, (mert divatosabb) — azon is, aki az ura v;V

Next

/
Thumbnails
Contents