Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

Vasárnap, április t.

SÁROS AZ ÚT.

Sáros az út, borús a táj,

Le félköd, feleső szitál;

Arcunk halvány, szemünk szelíd, Beszélünk bús szívünk szerint.

Szerelemről beszélgetünk : Válságos világra lettünk —

Két szerelmes ifjú ember Kezet kézbe fogni sem mer.

Sáros úton mendegélünk —

Mért születtünk, mért is élünk ? Szép ídeink gyorsan múlnak S ránk hamar sírhantok hullnak.

Más világ a mi szerelmünk,

Jobb itt egymást nem ölelnünk, Sem ölelnünk, sem csókolnunk — Egymás elöl bujdokolnunk.

Őszi eső egyre szitál,

Ködébe fül minden sugár Egy didergő fellegárnyék Koldusa most ez a tájék.

Néha mégis felszakadnak Búködeink s ránk kacagnak Végtelen virágos rétek,

Miken születni nem vétek!

Borús tájon mendegélünk, Mindjárt a faluba érünk;

Mohó szemfül minden ház ott S hírbehozó rossz nyelv az út.

Mint egy tiltott gyümölcs után, Keze felé nyúlok sután:

Adja nekem, bár egy csókra, Elsőre bár s utolsóra.

Kesztyűs kezét visszavonja,

Sóhajt magamszidó szómra.

Ez hát minden: kezdet és vég ?! Szégyen itt a csókvitézség !

Hátunk megett a kanyargó Üt: eltiport világ, kígyó:

Mérges fejét sarkunk töri,

De szívünket holtig veri...

Jobbra menj te, halra meg én, Üdvözöljük egymást békén;

Nem kötöttünk, ne is oldjunk — Ügy is csak egy bolygón bolygunk I

Maradjak néked ilyennek:

Végig nyájas idegennek;

Vagy fogadj szegény bátyádul,

Aki csatatérre indul.

Fogadj már vitéz bátyádul,

Aki örök harcba indul Minden irigy elleneddel Áldva szűzi szerelmeddel.

Ne fájjon többé hiánya,

Hogy anyámnak nincsen lyánya: Légy az én szerelmes húgom, Ártatlan testvéri csókom.

Mikor kenyér a kezedben :

Akkor leszek az eszedben, Valahányszor eszel, iszol,

Mindig rólam gondolkozol.

Valahányszor vigadó zol:

Mindig velem találkozol S ha egy vigasztalód sem lesz, Menekülsz bús emlékemhez.

Emlékemre felszakadnak Búködeid s rád kacagnak Végtelen virágos rétek, Miken szeretni nem vétek.

Erdélyi József.-r- Kazaj ? Kazalt ? ... kapott mohón rajta

és ne

vetve magyarázta a feléjük bámészkodó zömök bajtársáról;

— Kazak kirgiz!

Az meg visszamutogatotí, és Csúfolkodva kiáltotta oda:

— Kara Monguklur !

Kazaj* agyába sűrű bordákban portya ztak vissza hajdani, becézett tanulmányainak szerte- szétverődött emlékei. Visszagondolt a -két rokontörzs örök családi vetélkedésére, összevonta a szemöldökét s csakhamar kivágta a kara kirgizék udvariassági kérdozösködéset, melyet találkozáskor, köszöntés gyanánt, legeslegelőször paripájuk felöl érdeklődnek egymástól:

— At lau amanba ?

Monguldur szeme nagyot villant, szilaj szó- özönt ugratott el s csak akkor csöudésítetto a nyelvét, mikor ráeszmélt, hogy a magyarszki tiszt harmadát sem érthette meg.

A főhadnagy mégis kihámozta valahogy a vidám karatyolásából, hogy a Bugu-nemzetségből való, családja a nagy steppeli túl, keletre ván- dorólgat, sok pompás lovuk, kövér juhok van, van már felesége is, Kizilgiil s egy gyönyörű húga, Aj-jaktim.

— Kizil-gül: Pirosrózsa, Aj-jaktim: Holdvilágom — fordította le magában s egyszerre eszébe világosodott, hogy Csapar meg Nyargalót jelent. Kitüntető, büszke név az, amit Mongul- dumak ugyancsak ki kellett érdemelnie a ló hátán.

Orosz és török szavakkal keverve pár kérdést tett még s Csapar kézzel-lábbal magyarázta, hogy muszka fennhatóság alatt élnek, de vállvonogatása hozzátette, hogyha akarják, kutyába se veszik őket!

A Jóthé Péter éberkedő fülét meg-megütötte egy-egy ismerős forma szó.

— Az istennek se fordítanák hát egisszon magyarra, bókétlenkedett magában.

Kazav lassanként kitudta, hogy útjok még keservesen hosszú lesz, mert ezt a fogolytamsz- portot valami istenhátamögötti, az Ural túlsó felén lévő táborba irányították.

Az állomás felől új őrség oszlott el a vonat mellett. Majdnem valamennyien ferdeszemü, széles arccsontú legénykék voltak és jókedvű vigyorgással köszöntgettek Monguldumák.

Egyszerre ordítozva beszállást integettek, a nyújtózkodó emberek visszakelletlenkedtek a kocsikba.

A csikorgó zakatolás újra csépelni kezdte az agyukat, elmondta mit hallott, mily reménytelen messzeségig visz még a kálváriás út.

A kétségbeesés odafagyott az arcokra, nagy, bús, hiábavaló tanakodás kezdődött, de abba már nem tartotta érdemesnek beleszólni.

Fásultan bámult maga elé, csak olykor-olykor illatozott át emlékezetén, mint két hóban talált idegen virág, a Monguldur feleségének és húgának neve :

— Kizil-gül . . . Aj-jaktim . . . Pirosrózsa, Holdvilágom . . . Megpróbálta ráerőszakolni a kerekekre, hogy ők is azt kattogják:

— Kizil-gül . , . Aj-jaktim . . . Aj-jaktim, Aj-jaktim . . .

Valahányszor csak megrekedtek, azonnal Mon- guldurt kereste a szeme, az meg a káplárral igyekezett már arrafelé. A puli odakuporodott közéjük és kérdöleg bámészkodott reájuk.

A kirgiztől tudta meg, hogy a nagy folyó, melyen pár nappal azelőtt átmentek, a Don volt.

— A Tanais! merült föl benne a régi érdeklődés, és egyszerre terült, tárult, ezernyi esztendők távlatába véghetetlenkedett lelki szemei előtt a skytha puszták történetének rengeteg eseménynyel, teméntelen lovastömegek emlékével fölporzó, tengeres nagy síkja. Nemsokára feltűnik majd a Volga . . . amelyen keresztül Attila zászlói nyugatnak csaptak . . .

Szakáltalan, villogó szemű, íjas lovasok fergeteges látom anya döngött át az agyán.

Némán, izgatott, rebegö szemmel vizsgálta a kocsi kis ablakából a keletről lassan, méltósággal szembe folyó tájékot.

Olykor-olykor hatalmas kurganok köldökö- södtek ki a síkságon. A megdöbbentő emberhadak csontözönét koronázó ősi sírhalmok komor méltósággal tűntek elő, vesztek bele a távolba, hogy újra és újra fölemlegessék a múlhatatlan múltat. Kazav Ubul nézte, nézte őket megreszkető szívvel, s néha úgy érezte, mintha a mellében is fölormosodna egy ilyen szent sír és alatta nyüzsgölődni kezdenének az elporlott lovak mellől s feltámadó csöntskyták és teleszórnák egész lelkét a kezük ügyébe temetett aranyak csengve csillogó fényével . . .

A nap mindig korábban és korábban támadt töl az ölét egyre kijjebb táró keleti égboltozaton.

A Volga már messze maradt mögöttük.

Monguldur kifogyhatatlan volt az apró szívességekből. Monguldur mindent keresztül tudott tűnni, amit csak akart. A fürge, nyakas, élelmes Monguldur az orosz tisztek szemében is valaki 7olt, az, akinek büszkén tudta vasékerős magát i Tekosz és Iszik-Köl partjai közé való, nemes lemzetségheli Csapar Monguldur, aki csak azért rolt ott a hadrakcJf seregben, mert úri kedve, talundkereső szeszélye éppen így tartotta. Ha

nem így tartotta volna, bizony, semmiféle földi hatalom elő nem keríthette volna a Tekesz és Iszik-Köl mellől, a beláthatatlan steppékről a bolyongó, nomád Csapar Monguldurt! Akármerre sürgölődött, forgolódott, az elzsákmányolt buzogány ott lógott szüntelenül az oldalán. Láthatóan szerelmes volt ebbe a remek szerszámba, parádézott vele, .de ahogy, a régi gazdája szeme megmegakadt. rajta;, zavartan kezdett pislogni, hogy aztán a csezméje orrára süsse a tekintetét.

Egy reggel addig tüsténkedett, míg csak előállott vele, hogy ö igazán szívesen visszaadná, bármennyire szereti is, aminthogy rettentően megszerette, dehát nem tűrnék, hogy akármelyik fogoly visszakapjon valamiféle fegyvert.

Kazay meleg örömmel leste a zavart szót az ajkán, a gyermekes pirulást a nyílt orcáján.

— A buzogány a tiéd, Csapar, mondta, s olyasmit érzett, mintha az öccsére bízta volna a féltett családi kincset. Monguldur majd táncra perdült örömében. Hálálkodva, megkönnyebbülten szorongatta a kezét, vállon csókolta és megesküdött Tengere Khanra, az ég fejedelmére, hogy addig nem nyugszik, míg apja sátorában vendégül nem látja.

Ügy fogadják majd, mint a rokont, hiszen kobozpengés mellett gyakran száll a sok ezer éves dal a sátort megteremtő Tiirk egy testvéréről Gumáriról, fiairól Bulgarról meg Borászról, Madsarról, aztán a Tiirk fiairól, Tütek unokájának ikreiről, Tatárról és Mogulról, Kara khán- ról, ölelő karban pihenhet majd meg ivadékaik között a magyar hős, akinek bnzogányos csatájáról rettegve beszéltek a hosszú árkokban.

És a keleti ékességü beszéd sok helyen ismeretlen arabeszkekbe futó mézessége jól esett a véres dúlás emlékétől máskor borzongva elmenekülő fogoly huszárnak.

A végeszakadatlan úton Ie-letettek egy-egy halottat s a vonat tovább zötyögött Kelet felé.

A halálosan kimerült, elcsigázott emberek már szót is alig ejtettek, csak csüggedten bámultak maguk elé. Ha valamelyik mégis beszédre fanyalodott, a többiek bágyadt, üres tekintete akárcsak azt kérdezte volna tőle: mire jó ez, mi újat mondhatsz ?

A kerekek, csikorogtak, kattogtak, kattogtak...

Egy késő délután veszett szél rohanta meg az előttük vonuló szürke ködhadat s mikor az végre is szétfutamodott, a leboruló estében a kiszikrázó csillagok alatt hirtelen csak föltűnt az Ural utolsó nyúlványának mogorva, violáskék fala.

Mögötte ott várakozott az éjszakában Ázsia.

Valami láthatatlan kéz lassan, ünnepélyesen tűzte föl a legalacsonyabb fokra a holdsarlót. Egy kurta felhőrongy fekete lófarokként lobogott ki a karéjából.

A fogoly emberek kíváncsian, valami akaratlan áhítattal bámulták meg az előttük ismeretlen, rengeteg földrész intelmes hegykapuját.

Valamennyien kiáradtak a kocsikból, csak a járni nem tudó betegek nyögdéeseltek tovább a vergődésükkel összezilált szennyes szalmán.

A csaknem teljesen üresen maradt hosszú, fekete vonat óriási hullaszállító furgon gyanánt komorlott ott. amelyben golyólyukasztotta, szuronyszegezte, puskaroncsolta testeket, reménytelenség, kétségbeesés szaggatta, ámnló értetlen düh-marta, életundor, világútálat gennyezte lelkeket taszigált Európa vériszamos embermészárszéke, Ázsia felé. Az elkinzott embercsoport halk suttogással nézte, csak nézte az Ural éjbe hanyatló várfalát, a -feJjebb-feljebb nyomuló, sárga ragyogásba tisztuló holdsarlót.

— Ubul, ott. . . ott a hegy mögött az emberiség bölcsője, Ázsia! Ahova annyira vágytál . . . emlékezel ... a kollégiumban, a nagy terveid . . . nem furcsa, hogy most erővel visznek oda,? — kérdezte elfúló hangon a kis Dra- veczkv.

Kazay Ubul nem válaszolt, csak némán le- horgasztotta a fejét, hogy azután vizsgálódva, reszkető cinipákkal újra rámeredjen a csodálatos képre,' mint valami titokzatos, világnagy tagokban felvázolt rovásra. A kelő nap újra útra intette a borús vonatot, alákanyarodott a hegy lábazatának s a másik éjtszakán már Ázsia fái feketéllettek föl hozzájuk a hómezőkből.

A kopár, gyilkos unalomban gubbaszkodó dombok közé ékelt fogolytábor hályogos nappalai, búskomor éjszakái elviselhetetlennek tűnő szenvedésbe pókhálózták a Kazay Uhui lelkét. Sárgás arcbőrét akárcsak kicserzették volna, a szeme beesett, réveteg tekintettel rótta, csak rótta, a tüskésdrótba font udvart erről-arra, keresztül- kasul, oda-vissza.

Kétszázharmincöt lépés volt a hossza, százötvenegy a szélessége. Megolvasta gépiesen százszor is, meg újra kezdte.

A társai beszélgetését is csak így vette tudomásul. Hallgatta a monoton, panaszos emberhangokat, a vitatkozás emeltebben tagolt szavait, az értelmükre nem is igen' ügyelt, csak olvasta, hányat mondanak ki naponta. Az a- és az-okat nem számította. Ezernél rendesen abbahagyta, kiment a hóba vagy sárba és lépésből számított tizezeret.

Lehetett a felhős vagy kék eget is bámulni, csak baj volt, bog}' fölfelé nem tndta megpróbálni, meddig jutna tízezer lépéssel.

Néha-néha meghalt egy bajtárs, meredt testét kicipelték a barakkból és hosszan elbámészkodott utána, amint a kis roskatag szánkón meszeeskébb vonszolta egy gubancos vén gebe.

Azután újra neki a kétszázharmincötnek és a százötvenegynek a tüskésdrótok között . . .

. . . Leülni a barakk küszöbére és- várni, míg nagyritkán egy madár arra repül . . .

. . . Önmagával fogadást kötni, balról vagy jobbról repül-é át a legközelebbi ismeretlen madár . . .

Behunyni a szemét és nem gondolni semmire, semmire és tüsténkedni rajta, mi is az, amire el lehet mondani, hogy semmi ? . . .

. . . Behunyni a szemét és arra gondolni, hogy Párizsban sétálj a Luxemburg-kert alléján,

a Médieis-kút mellett várja az asszony, a Garde Républicaine zenekara mindjárt, rákezdi . . .

... A Parc Monceauban ülnek, a Manppassant szobra előtt, s azt mondja neki, hogy ö is olyan elérhetetlen, akár a Notre Cocur Burne asz- szonya...

... A Louvreban sétálnak és Dávid Madame Réeamierjához .hasonlíthatja ... a versaillesi kis Trianon nyírott gesztenyefái alatt járnak ... a napfény óriási narancsokat görget a puha kék árnyékon keresztül, a Marié Antoinetto majorká- jában, hogy csókolta, hogy! . . .

... A Vatikánt látja, ahol először találkoztak, látja, amint karcsú bokái a Scala Regián át a Sixtusi kápolna felé igyekeznek ... a második emeleten, a stanzákban észreveszi, mily kitartóan követi, nézi, a San Lorenzoban elmosolyodik . . . másnap, a Museo Pio Clementinoban már előre mosolyog . . .

... A San Pietroban harsog a nagy orgona tuba mirabilise, Bramante és Michelangelo remekének falai szinte bcleremegnek . . . ott áll az asszony, nézi, nézi és remeg minden porcikája, érzi, mint boltozódik féléje egyre hatalmasabbra ormosodó szerelme, föl, föl, magasabbra, mint a négy gigászi pilléren fenyegetőző kupola, még nem tudja, az övé lesz-e valaha, halkan lopakodik nyomába, amint megy-megy s megáll az apostol sírja előtt, amelyen misztikus sort csillog a nyolcvankilenc örökmécs, háta mögött áll, amint, Canova imádkozó szobra mellett térdrehull, amig Giotto és Melozzo da Forli freskóit issza magába . . . mennyit magyarázott ezekről később az ő rbarbár“-jáuak, hogy nyitogatta közös örömökre a táguló szemét, uszította rá új izgalmakra az addig ismeretlen csodák előtt bámészkodva megtorpauó, töretlen lelkét . . .

... A templomcsoda nagy bronz szárnyas- ajtójában kulcsolódott össze legelőször is a kezük, onnan indult útjára a legkálváriásabb, leggyötröbb, legbetegebb szerelem . . .

— Párizs! . . . Róma! . . .

Felnyitotta a szemét, a szennyes valóság he- tódult s a szenvedés hörögve áradt el benne.

Jobbról és balról, ugyanott, ahol az imént látta, ugyanott, ahol tegnap, tegnapelőtt, hetek, hónapok óta gubbászkodtak: ott terpeszkedtek a kárörvendő, kopár dombok.

A mocskos barakk keserű füstjét a szemébe veri a szél. Holzwarth és az őrnagy már megint veszekszenek.

Ugató köhögés, krákogás mindenfelé, esik. esik, a havas sár locsog, cuppog, a víz befolyik a lyukas csizmáján.

Fázik.

Monguldur, úgy látszik, megcsalta.

Azt mondta, lovakat hoz a pusztákról s a frontról jövet, valami ravaszsággal, megvesztegetéssel kiváltja ebből a, pokolból és elviszi a steppekre, míg a szabadulás, a béke elkövetkezik .. . Nem jön, nem jön, sohsem is fog jönni.

Gazember az is. Mi is lenne más, hiszen ember.

A Csapar igézetével elúszott a legutolsó mentő szalmaszál is előle . . .

Azzal bolondítgatta kételkedő, reménytelen magát, hogy az a szabad, gáttalan új világ, melyről a nomád fiú beszólt, tán érdekelné még vala mennyire, hogy tanulmányokat tehetne, megpre bálna belemenekülni a régi tervébe, tán a sor- akarta, hogy mégis eljusson a magyarság bölcsőföldjére ... ott tán valami régi dal feledtető, álmatag tevésbe-vevésbe ringatná, anyagot gyüjt- hetne a semmibe felejtett, életcélul kitűzött, nagy munkájához, s ha egyszer mégis hazavergödhetne, bágyadtan elbabrálna vele, mint beteg gyermek a fanyalogva rázogatott csörgővel . . .

És most ez se lesz, semmi se lesz már. semmi sincs más, csak a semmi!

Megállóit és halkan elöidézgette a benne olykorolykor halkan, a kobozhúr gyermekdedségével föl- pendülő különös női nevet:

— Aj — jaktim, Aj — jaktim . . .

A párizsi asszony más muzsikájú neve féltékenyen, nagy zenekar erejével foglalta vissza a parányi megbújó zugocskát a leikéből, a rögeszme a kerge útra lódította újra.

— Kétszázharmincnégy ... visszafordul, körbe- körbe jár bódultán, félörülten, s eszébe jut egy szörnyű kép ... ki is festette, igen, alighanem valami Van Gogh . . . émelyegve nézte, az az asszony meg rajongott érte ... A rabok sétája ... elhülyült, vaskoslábú fegyencek keringelnek a kútnyi mély várbörtönudvaron, a fölöttük virító égfoltalamizsnára vakoskodnak, kuncsorogva és keringelnek, keringelnek, akárcsak ö, hosszában kétszázharmincöt, keresztben százötvenig**, i hóié locsog, arra van Párizs és Róma, kupolás templomok, a Boboli-kert, Versailles, márványterraszok, szökőkutak, nyírott fasorok, sugárutak, ragyogó paloták, színházak, mulatók, meleg szalonok, az az asszony most ott pihen a menyezetes királyi ágyon, a nagy sárgaemyős lámpa aranyfüstös, a hasisos cigaretta kékes fátyolba becézi félmeztelen, illatos, fürdőtől párázó, rózsaszín testét . . . kiugrik a patyolatkeretböl, megsokszorozódik . . . tíz, száz, ezer olyan asszony támad belőle, kacagva összefogózkodnak és bóditó ritmusban körültáncolják az elérhetetlenségben még csodásabbá kiszé- pülö tornyos palotákat, henteregnek a parkok zöldjén, a nyírott fasorok alatt, siló hegedűk epednek, búgó csellók csengenek, flóták kacag-