Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
nak utánuk s az egyareú asszonyok táncolnak, bókolnak, integetnek, asszony, asszony. C9iipa asszony az egész messzi, elhagyott, melegre me- gésü élő világ . , . Nyögve, dühöngve maricolt bele a drótsövény tüskéibe, tombolva megrázta az egész kerítést, a kezét elöntötte a vér s egy darabig bamba örömmel nézegette, mint buggyan elő sajogva, újra és újra a sebekre tapasztott hó alól, de nemsokára megelcdkezett a fájdalmáról és folytatta a gyűlölt, émelyítő, förtelmes körsétát. A rettegett kis szánka nap mint nap odaállított a barakk elé, olykor már háromszor is fordult s csak úgy, koporsó nélkül, négyesével rakták föl reá a járványban elpusztultak lila* foltos hulláit. A szennyes kis pajtából éppen a jó doktor gyermeknyi Icicsire aszott tetemét hurcolták elő. A. féllába lecsüngött és cikkcakkos vonalat i'ajzolt a szánkáig az olvadó hóban. Kazay a kis tanárral együtt, hajadonfővel, borzongva bámult az elporoszkáló gebe Iuesokba- ftíló nyomaira. — Neki már jó, — motyogta Draveczky. — Bár engem vinne már... He ón rosszabbul járok nemsokára, kis kosta! Emlékezz rá: megörülök, már itt van, érzem ... a hátam mögött áll, éjszakánként a vackomon kuporog . . . a bolondok sétáján, a száztizenharmadik lépésnél mindig visszaránt . . . Draveczky riadtan meredt rá: — TJbulkám! Ne kergesd bele magadat. . . miért húzódol el mindig közülünk ? Lásd, mi szeretünk és . . . egyszer mégis csak béke lesz, ^szabadulunk, haza mégy . . . — Béke ? Béke sohasem lesz és haza! Hová ? Ez ae éppen... Oda nem mehetnék akkor sem ... lova menjek hát? Tudod, hogy nekem mindig szűk volt a világ, tudod, hogy én szenvedek legkeservesebben ebben a kalickában, néha úgy érzem, iogy négykézláb, lemállott hússal, a csontom koptatva is elcsúsznék, másznék innen bárhová, ikárhová, hogy állatok között is ellennék inkább, /elük legelnék: csak szabad lennék még egyszer ! 3 ha felgondolom, hogy visszakerülhetek a falumba, 5 ott úgy élhetnék, mint hajdanán . . . akkor nég abba is beleborsózik a hátam ... ón már iligha tudok élni... megpróbáltam mindent, nincs lékein való élet ... a halál meg ... az meg nindénképen illik hozzám, kis kostám . . . Nem, íem bírom már tovább! Ó ! Ha legalább morfint kaphatnék! Csak egy adagot! Egyetlenegyet! Morfint, morfint! — Bár soha bele ne vitt volna az a. . . — Csak mondd ki bátran: bestia! —- Az, bestia... ö rokkantott ilyen ronggyá... is mégis, ma is itt bujkál az ereimben, tán csak 3z a szemétből rakott tűz pislákol már bennem... ízért meg nem lesz kár, ha kialszik... mert ne íiidd, hogy nem tudom már megvetni magamat miatta... Te, kis kosta! Te láttál ott, a bevonulás előtt, a pesti kávéházban, abszintet ittam és i pofám vonaglott, hogy a sírást visszakancsu- kázzam magamba . . . hogy meg ne sirassam öt, meg a babonásan buja, kultúracikornyás, hazug világát... és tudod, mikor először dübörögtem rohamra a kim fiúkkal, valahogy erőre kaptam, a, régi tűz áradt el bennem és arra vágytam, hogy millió és millió lovassal ráronthassak a városára és száz Geneviéve esdeklő karján át- agratva, szétdúljam, fölégessem minden csodájával együtt! Csak hadd sikoltotta volna, hogy barbár vagyok! Vad lobogás áradt el rajta, a keze ökölbeszorult, de rögtön rá leroskadt a válla. S altkor is, mikor a buzogánnyal. . . nem értem magamat, roncs vagyok, nem ember. Nincs akaratom, nincs célom, vágyam többé . . . tán csak, hogy innen el, akárhová, hogy ne itt dögöljek meg ... de hiszen mindegy minden, mindegy... A szó elakadt benne, Draveczky gyöngéden befelé erőltette, de csak kintmaradt és fódetlen fővel ácsorgóit ott a havas esőben, míg csak az este rá nem szakadt. Odabent még őrjítőbb volt a körbe-körbe futó, csak oda kilyukadó szóözön unalma. Minél reménytelenebb lett a szabadulás, minél több poroszló, rabtartó nap, éjszaka, hét, hónap fogta őket körül, annál borzalmasabb lett az idő mozdulatlansága. A percek órányi árnyékot vetettek, az óra naphosszúvá rémlett el, a napok esztendőkké torzultak, a hónapok végtelenségbe szürkültek, akárcsak fegyencdarócba tekergette volna a világot valami rettentő, ormótlan bütykös kéz. Vidám csengőszóval ötlovas tárántász állott meg a fogolytábor előtt egy tiszta, télutói reggelen. A bőrekhó alól sápadtan, görnyedtem de mosolyogva kászolódoít le Csapar Monguldur. Kazay látta az arcán, hogy észrevette őt, de csak reásandított, elhaladt mellette és bement a fogoJytáborparancsnok házikójába. A főhadnagy megértette, hogy nincs mit várnia tőle és elhatározta, hogy keresztülnéz rajta, mintha levegő lenne. De a szíve bclefacsarodott az utolsó reményszál ílvesztésébe és támolyogva rovogatva körsétáját, i,rra gondolt, mivel szaggassa föl az ütőereit. Nemsokára egész ménesre való beteg lovat vezettek ••! az utcán. Csupa kirgizforma legény ———CT.MKCT—— iw —————— I kísérte a koszlószőrű, tályogos, véres sebeiket nyalogató párákat. Kazay Ubul odament a drótkerítéshez és hosszan elnézegette őket. Az emberek felé már rég eldugult részvétforrás meleg húzogassál öntötte el a szívét s valahogy szerette volna mindegyiket megtapogatni, gubancos szőrüket csillogóra kefélni, sebeiket puha írral bekenegetni, valamennyit puha, tiszta alomra fektetni és tüzes egészségben szabaddá kergetni valami dús, zöld levet eresztő kövérfüvü legelőn. Hirtelen vállonsúrolta valaki, s egy fojtott hang szólalt meg mögötte: — Ha orvosról hallasz, érts róla, te vagy az ! Monguldur volt. Értetlenül bámult utána. Kisvártatva kijött a nagyszakállú, öreg parancsnok és körüljárta a beteg állatokat. Monguldur nagy hűhóval magyarázkodott, mutogatott, egyszer csak megindultak visszafelé, beléptek a barakkudvarra és hallotta, mikor a parancsnok azt mondta Csaparnak: f — Vjégyityé menyá, kádnámu vrácsu. Az orvos szót kiértette belőle és önkéntelenül feléjük kapva a fejét, elébiik ment. Monguldur orosz-török-kirgíz liármasnyelveü nagykomolyan felszólította, hogy szedelőzködjék, kidirigálták a steppékre, a beteg lovakat fogja gyógyítani. Ha akarja, egy fogolykatonát is vihet legénye gyanánt. Kazav zavartan hallgatott, nem tudta, mi lesz ebből, hiszen ha ért is a lovakhoz, mégsem állatorvos ... és ... A Monguldur okos szeme bosszúsan, siirgetőleg villant rá s hogy még akkor is tétovázott, a nagyszakállú rámordult: — Já zásztávyu vász 1 — Kényszeríteni fogja! — tolmácsolta mogorván Csapar. Kazav meghajolt. Monguldur bekísérte a parancsnokot s mikor visszajött, a barakk mögé intette a főhadnagyot, válloncsókolta, összeszorongatta a kezét és nevetett, nevetett boldogan, mint a csínytévő gyermek. — Megyünk orvos úr, megyünk, megyünk! Vissza sem eresztelek, míg a hazádba nem mehetsz 1 A Kizil Gül főztjét esszük . . . magam is alig várom . . . csúnyán belémszúrtak, nehezen állottam talpra, de amint csak tudtam, jöttem, mert tudtam, hogy vársz és a Csapar Monguldur szava igaz sző 1 Kazay könnybe lábbadt szemmel tartotta a kezét a kezében. A beteg lovak lógó fejjel indultak neki a puszták felé vivő nagy útnak. A bajtársak el- csucsujgatott irigységgel nézték, amint Jóthé Péterrel és Monguldurral fölfelé kászolódoít a tárántászra. A puli ott nvítt, vakogott a lovak körül, egyszer már nem győzte türelemmel és hívásra sem várva, felpattant a gazdája mellé. Draveczky még egyszer megígérte, bog}7 ha a szabadulás órája közeledik, módot talál, hogy hírt adjon a lótranszportokkal ide-oda járogató pusztalakók útján, a sok búcsúzó kéz még egyszer az eklió alá farakodott s akkor a zörgő, pergőkerekti tárántász nekivágott a dombnak, átkapaszkodott rajta s a Fickó boldog ugatásának elcsitulta tudatta csak, hogy messzecske járhatnak már. A lovak nyakán úgy muzsikáltak a csengők, mintha ünnepi harangszó röpült volt mellettük mindenütt. A hatalmas heréitek könnyedén rántották át a nehéz szekeret a dombokon és pajkosan láncoltak el előle, mikor völgynek tartva, a sarkukba rontott. Egyre frissebb és frissebb, erősebb szagú szellők kukkantottak be a még hófoltos márciusi mezőkről, a kis, tömzsi kocsis hol valami méla dalt dúdolt, hol meg cifta füttyre kapott. Meglehetősen kopár fensíkon poroszkáltak. A Fickó lekérezkedett a földre és ott bohósko- dott a lovak előtt, de nemsokára veszett üvöltéssel köpörcölt a szekér alá. Lassú méltósággal hatalmas teve imbolygóit v lük szembe. — Hi-innye, de fertelmes egy mubamet fireg! — köpött elébe Jóthé Péter. — Osztán hogy megüli a koma! A puli ámuldozva, kaffogva, heregve bámészkodott egy darabig utána, alig tudott eltelni a látásával s csak akkor loholt ijedten a tárántász után, mikor eltűnt a szakadékban. Emberi lakás napi járóföldekre, ha került elébiik olykor. A néhány nyomorult agyagkalyibából összeverődött aidból rongyos gyerkőcök futottak elő a lovak csengőinek zengésére. Monguldnr megvetoleg magyarázta róluk: — Letelepültek! Az lesz majd az élet, ami az ő pusztáikon vár reájuk! Most ugyan még a kislakon, a téli- szálláson lesznek az övéi, de pár hót múlva reájuk köszönt Noruz boldog ünnepe, egyszeribe itt lesz már a világ legislegszebb, legúribb örömo: jaz! a dicső, a mennyei elszéledós, az új füvet ajándékozó, a mindenfelé üdén sarjadzó, határtalan térségben. — Huj ! — rikkantott fel örömében. Kazay a csikósokra, pásztorokra gondolt, akik a Hortobágy karámjai (‘lőtt csak ilyen örvendező orcával szimatolják már a „szabadulást11 az erjedő levegőbon. Napokon át mentek, mendegéltek koratavaszi, enyhe fénylésben, fellegek alól szabaduló csillagok alatt. Mintha csak menyasszonyt kísértek volna, oly vidáman muzsikáltak a csengők. A lovak harsogva prüszköltek és szertefröccsentették a szép, hüvöskék sarat. Monguldur vissza-visszatért reá, mennyit mesélt Kizil-Gülnek, s a húgának, a komoly Aj- jaktimnak a buzogánnyal dúló magyar daliáról... hogy hallgatta Aj-jaktim, a szeme csillogott, mint a csikóé . . . éppolyan szép a szeme, mint a csikóé, de mostanában gyakran járja a könny, mert az a fekete hír járja, hogy vőlegénye, Baj- lar-Dsandsar, a deli kozák legény, elesett egy lovascsatán. Kazay szinte látta a friss, délceg ragyogást, amint kecsesen, kíváncsian fölágaskodik a tüzes fekete szemben. — Aj-jaktim, cirógatta meg magában a nyájas nevet. A táj kezdett mindinkább terülni, tágulni, a dombok mind elszéledtek mellőlük, hatalmas, ten- geres síkságra értek le, amelyet ködöskék, hógalléros hegyek szegélyeztek a puha távolba sejlő szemhatáron. — Börkü 1 — kiáltotta Csapar s egy karesú sasra mutatott, amely méltóságos lebegéssel kerengett fölöttük. Kazay utána röpítette számyra- kapó tekintetét, Úgy érezte, mintha szöges dróttekercsek bom- ladoznának le a szívéről, nagy, szíviramító fel- szabadulás járta át, reménykedő, forró, sebhege- désről kelő sóhaj szállt el belőle, részegítő, erős- pezsgésü levegőt fogadott be helyette a mellébe és csillogó szemmel, izgatottan figyelt Csapar szavaira, hogy jól megértse, mit beszél féltett tugan madaráról, melyet öt tevéért vásárolt, de nem adná tízért sem, mert olyan vadászsólyom nincs még egy az Iszik-Köl partján. Csapar a szemöldöke fölé illesztette a tenyerét és elrikkantotta magát: — Ott! Ott a kislakunk 1 Kazay hasztalanul erőltette a szemét, semmit sem látott a tiszta délután enyhe sárgáJiásában. Jókora utat tettek még, míg nagynehezen kivette, hogy egymástól nagyocska távolságban gömböly- ded kúpok guggolnak rá a rőtes, téligyapjas levegőre. — Azok a téli szállások, dörzsölte a kezét a nyújtózkodó, egyre inkább nekividámodó Csapar. Két hosszú poroszkálással, három jó vágta- tással, egy csöndesítéssel ott leszünk. Hirtelen csak újra a szeméhez kapta a tenyerét. — Valaki felénk lovagol! Kazay röstelte bevallani, hogy most sem lát semmit. Kisvártatva a káplár igazgatta rá a szemét arra a helyre, ahonnan egy apró pontocska rezgeti arrafelé. A lovak az ostorsuhogásra nekilódultak, a csengők örömmel énekelték a vágtatás dalát. Qsapar egy magános, még parányinak tűnő alakra terelte a figyelmet. — Kaba lesz, fogadom, a kíváncsi Kaba. Három napnyit is elbarangol hol erre, hol arra, csakhogy valami újságot hallhasson a nagy háborúról. Azután sátorról sátorra jár vele, jól tartják érte mindenütt. Kacagva beszélt össze a kocsissal, hogy csak azért is kerülje ki, hadd szolgáljon meg a lába a hírekért. A lovas imbolygó alakja most már egyre tisztábban lüktetett le s föl a horizonton. Csapar meglepetve kiáltotta: — Né 1 Az édesapám 1 Megismerem a lova járását. Kiállott a felhércre és ujjongva lengette elébe a süvegét. Erről is, amarról is jnhfoltok, legelésző lovak tűntek föl. A sovány jószágok reménytelenkedve kapirgáltak a levet eresztő hó alá, hogy valami silány táplálékhoz jussanak. Fickóra egyszerre csak otthonos ösztönnel roskadt rá a kötelességteljesités tudata, mérges ugatással nekirontott a szerteszéledező birkáknak és térengetni kezdte őket. Egy mélyedésből két, utolsó szőrszáláig hozzá hasonló puli termett elő. Dühödt morgással vetették rá magukat a dolgukba avatkozó merész jövevényre, de hirtelen esak nekitorpanva, meglepődve szaglászták körül. Egyetlen hörrenés sem esett többé. Farkcsóváló egyetértéssel testvérüknek ismerték el fajtájuk messze földről hazakerült ivadékát és egyesült erővel fordítgatták visszafelé az éhségkergette, elégedetlen juhokat. — Nemsokára, nekidalmahodtok kedveseim — bíztatta Csapar a fonnyadt cserjéhez fanyalogva szagolgató csikókat. — Üget már felétek Noruz ! Fickót alig tudták visszacsalogatni a komái mellől. A csengők csöndesebben szóltak, a közelgő lovas meg vad vágtába kapott s egyszeribe ott termett mellettük. A hatalmas fekete ménen hatvanéves forma, gyérszakállas, piroszománccal ékesorcájú, parázsszomü, roppant szélesvállú ember ült. Súlyos koponyáját fekete prémmel szegett, kék és sárga szalagokkal repkedő vörös- leffentytts süveg övezte körül. Dombos mellét birka,börbunda fedte, tarka, csíkkal .kivarrott, bö- bugyogús lábai vadkecskebör caezmébe bújtak meg és vaspántokba verték a tüzes gőzt fújó paripát. Vasárnap, április 1. Csapar gyermekivé szelídült ábrázattal ugrott le, odafutott hozzá és kengyeléhez szorította födetlen fejét. A pompás öreg dugdosott meghatottsággal, áldólag nyugtatta meg rajta a kezét. — Mán én is amondó vagyok főhadnagy úr, hogy igencsak atyafiak ezek 1 Ez a vín ember meg íppen döfi 1 Majd csak mutatósabb, mint a csikósgazdám vót a Hortobágyon 1 Egyeken még bírónak is elvállalnák. — A magyar batir! — mutatott Csapar a lekászálódó Kazayra. A főhadnagy gyermekes örömbe pirult a „hős* névre és megdobbanó szívvel lépett oda az öreg Monguldorhoz. Meghajolt, ahogy fiatalnak illik a vének előtt és úgy kérdezte: — At lau amanba? Mai csan amanba? Az öreg atyás, cirógató mosolygással nyújtotta le vasmarkát és el sem is engedte kapcsából a fehér kezet, míg meg nem felelt lova, jószága felől. Azután a családról kérdezősködött Kazay s megtudta, hogy Aj-jaktim is jól van, Kizil-Gül is jól van, az unokák is egészségesek, mindenki pedig mint rokont várja őt, mert kirgiz és magyar, egy ősatyának unokái. — Dseti ataszin bilmegen mürted 1 — végezte emelt hangon. És Csapar fia melegen bólogatott rá, hogy aki nem ismeri hét apját, az bizony hitehagyott. A kiváncsi Kaba nyelvlógatva loholt oda hozzájuk, rávetette magát előbb a kocsisra, azután Monguldurra, kihorgászott belőlük egy csomó újságot, azzal már futott is zsákmányával a sátrak felé, hogy értékesíthesse. Fickó odasompolygott a gazdája mellé és néma farkcsóválással fejezte ki őszinte tiszteletét a lovas előtt. Az öreg előrevágtatotí, s a tárántász lassú poroszkálással indult meg utána. Csapar dala vígan repült a lovak füle fölött, a csengők bongásának elébe: Jö már Noruz, rózsaként kinyílik a táj, Kövér fűre lel a bégető nyáj, Felszáll az égbe a bús, fagyos fehér hó, . Új szőrben csillog a pajzán csikó. A Kazay lelke vele énekelt. Jő már Noruz, rózsaként kinyílik a táj... A népes család férfi- és fiútagjai nyüzsgő karéjban állottak a téli sátor bejárata előtt és éneklő hangon köszöntötték a két magyart: — Aki minket szeret, azt az Isten is szereti! — Esz-szelam alejkum 1 Mi újonnan érkezettek, üdvözlünk titeket — felelte rá elfúló, meghatott hangon Kazay Ubul és újra szalamot hajolt. — Szerencsés jóestét, kendteknek is, — mosolyogta, Jóthé Péter. Fickó a farkát behúzva sompolygott utána, de hirtelen csak örömesahintások csendültek ki belőle. A sátorból három pulikölyök dugta ki a fekete orrát, közrevették a vendégüket, kedveskedve megcibálták a bundáját s Fickó a gazdáját megelőzve jutott fedél alá. Az öreg Monguldur egyik karjába Csapart, a másikba Kazayt ölelte bele s úgy lépett be velük a hatalmas sátorba. Az enyhe homályban barátságos rözsetüz pattogott. Több asszony, apró gyermek s néhány aggastyán állotta körül. A két legfiatalabb nő átölelve tartotta egymást. Kazay jól emlékezett rá, miféle szálam illeti a ház asszonyait. Mindkét kezével megérintette meghajlás közben a lábát, azután keresztbefonta karjait, ujjait vállához fektetve. A sugár, piruló nők halkan fogadták: — Tari jarlikaszin! — Sokáig élj 1 — tördelte egy agg. — Baj hol 1 Légy gazdag 1 — kívánták a gyerekek. Csönd támadt s akkor sarkig nyitott szemmel jól megnézték egymást. A nők szemérmes nyájasságú tekintetet küldtek feketeselyem függönyös pilláik mögül a batir felé s a hős vendég délceg hódolattal fürkészte őket, csak annyi mosolygással, amennyit az úri illendőség parancsol és enged. Az ölelkező fiatal nők párducos, hajlékony testét teljesen egyforma, kék nankin csegedek fedte a nyestprémes bundácska fölött. Csak éppen hogy a teltebbik derekát piros, a karcsúbbét meg napfénysárga szalagöv fonta körül. Kazay odasúgott Mongnldurnak a sárgaöves felé intve: — Ügy-e, ő Aj-jaktim? Csapar becézve nevetett reájuk. — Az, Aj-jaktim, az ón édes húgom, eltaláltad. A vén Monguldnr intett és akkor mindenki a puha szőnyegekre helyezkedett. A szolgálók leakasztották a rotyogó üstöket a szolgafákról és a férfiak szótalanul, komolyan hozzáláttak az evéshez. A nők sugdosva, kíváncsiskodva nézegették őket. A szakácsnéskodó két öregasszony boldogan látta, milyen jól csúszik a lakomázók torkán az illatos, páriizó tornma, a kedves vendég tiszteletére előkerülő ünnepi eledel.
