Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
Vasárnap, április 1. bizonyosan ... de szép lehet a fáradt arca, bün- karikás szeme, amint rá-ráhajlik egy-egy lázpiros, vérespólyás férfifejre . . . belesuttog a zúgó fülükbe . . . előbb-utóbb valami új, nagy romantikus szerelem lángol majd föl benne s ha eszébe jutok. szégyenkezés, megbánás fogja el, hogy egy barbáré volt . . , okkor is barbár voltam a szemében . . . S most, r ost? Ráemlékezett a lapjaikra, a fagyos rémület jajgató címeire: „A húnok a kapu előtt;! “ „A hónok lövik a rheimsi dómot! “ A tüskésdrót-akadályok mögött mint töviskoszorús mártírfej csuklóit le a sugártalan napkorong. A keze ökölbe buzogányosodott s egyszerre kiegyenesedett. — A húnok! A húnok! Az ö hírős ember- fölötti kultúremberei ... ők is ölnek ... de szívesebben öletnek négerekkel maguk nelyett . . . így kényelmesebb ... a római nobilék, a szövetséges testvérek hátbatámadtak, mint az abruzzoi brávók . . . Barbár vagyok ? Verekedtem ! Háborúban vagyok . . . viaskodom, az életemért, az életünkért ütöttem, vágtam ... és most jajgatok, mint valami vénasszony, mint valami beteg agyzugból kelt árnyék, akárcsak Raszkolnyikov úrfi ! Mivé lettem, Uramisten ? A keserves teremtésit a világnak ! Csak babusggssa a kikent, kifent lovagjait ! Huj ! Csak velük kerülhetnék egyszer, csak egyetlenegyszer szembe! Megpörgette a buzogányát s tekintete sasos fénnyel röppent körül a tájon, de csakhamar szárny szegetten zuhant tétovába megint, a feje lehorgadt és gondolatai kerge zavarba bomladoz- tak ismét. — ... Valami összeomlott bennem . . . nem, nem vagyok többé a régi s az az új ember sem vagyok, akivé bolondítottám magamat! Hazudtam . . . hazudok s nekem is hazudik mindig a világ! Ki vagyok? Nem értem ezt, nem értem! Meg kell bolondulni . . . így nem lehet, nem lehet így élni! A hátamögül valami kapargató nesz kelt. Odatekintett. Gyors iramodással egy riadt róka ügetett a holttestek felől a fűztörzsek irányában. Önkéntelenül a karabélyához nyúlt, de csak a vállán marasztotta. —- . . . nem ember — gondolta keserűen. Tiszta, igaz életet élő lény . . . tudja mit akar, bár lenne bántani. A hátamögül két lövés roppant el. Csak akkor villant eszébe, hogy milyen éles sélt áll a világosabb nyugati égfal előtt. Az életösztön lefelé nyomta a vállát, de csak azért is kiegyenesedett és lassan, tempós gőggel arrafelé fordult. Fölszegett fejjel, halálváró, nagy büszkeséggel nézett farkasszemet az ordas ködbundába burkolózó Kelettel. Egyre több és több golyót csalt magára. Kedve kerekedett egy kicsit várai. A mord homály halált süvöltözött rá, de szót- sretett lábbal, hetyke elszánással csak várt. — Minden mindegy . . . A köd áthatolhatatlan sűrűvé gomolyodott, még egv-két csattanás megpróbálta szétrepeszteni, azután csönd, nedves sötétség támadt. Lehorgasztott fejjel, kusza, kibogozhatatlan gondolatokkal küzködve bandukolt visszafelé. A lelke éppúgy tévclygett, mint testi-maga a ködútvesztőben. Dühös, fájó aggyal szurkába magába a minden háborús nappal lejebb döngetett belátást, hogy a bálvány, amelynek életében ezután hódolni akart: az emberiség glóriás, agyon- tömjénezett nyugati kultúristensége örökre lezuhant az oltárról. A körülötte táncoló hamis papok, a nagy nemzetek hiába kapkodtak utána, esésközben lemállott róla a vastagrétegű kendőzés és csúf, rothatag foltok ütköztek ki elvúnhedt arculatán . . . Úgy érezte, mintha a rút hazugságok, a nagy emberi fortéi mek kizúduló hullámai mind az ő hiszékeny lelkére hőm pötyögnének, hogy örökre elmerítsék valami nyálkás, bűzös semmibe s néha veszett vágy nőtette a karja lendülő dühét: végigkúszni az összes frontokon, kiloccsantani minden piszkos emberi agyvelőt, örök ugarrá gázolni a jelszódudvák melegágyait! — ... az ember nem érdemes főbbé az ember névre! Civilizáció? Vér, vér. halál, halál, . . . halál! Léptcn-nyomon megbotlott, el-elácsorgott és utálkozoft magában, hogy mégis visszavágyódik abba a leálcázott, fülledt örömökben bujkáló, messze tűnt világba, mint ahogy a keze oda- odalopakodott a zsebében szégyenlett pravaz-fecs- kendő felé, hogy magába mákonyozza azt az émelyítő, bujaszínes transzba riszáló mámort, amire az a beteg asszony kapatta . . . Reszkető ujjait odabilincselte a derékszíjhoz és imbolyogva megállóit. Rögtön rá fájó vágyat érzett, hogy lefeküdjön a hódunnára és maga kergesse koponyájába a hasztalanul hívogatott golyót. Maga sem tudta, hogy miért, újra botorkálni kezdett, odább és odább vonszolta magát, míg csak vissza nem vergődött az elhagyott raj voltaiig nyögve, félőntudatlamil hempergett le a fedezékbe, 3% A tisztek riadtan meredtek rá. A bűzös kis olajlámpa mellett szinte ijesztően hatott elgyötört, sárga lárvája zuzmarás fekete haja gyászrámájában. — Uhui, te beteg vagy . . . mutasd a pulzusodat, — kapott a csuklója után az ezredorvos. Kazay elrántotta a kezét és lekuporodott egy teljesen sötét sarokba. A kíváncsian reámeredő arcokból valahogy kiolvasta, hogy távollétében egyre róla folyhatott a szó. Karikás szeme önkéntelenül Draveczkyt kereste s mikor az elfordult, megértette, hogy pőrére vet- kőztette ezek előtt az emberek előtt, akik most lesik, kémlelik, erről is, amarról is bele akarnak surranni a leikébe, mint az éhes patkányok a tele hombárba. Görcsös ujj a i a buzogány nyelét markolász- ták, az idegei elpattanásig feszültek s véresre harapta az ajkát, mire leküzdötte habzó indulatát. Feketelángú szemét körüllobbantotta a társam. A szemöldökök alatt furcsa zavar bujkált s s még az őrnagy is elfordította egy pillanatra a tekintetét, de rögtön megbánta s egy percig farkas- szemet nézett a vouagíóarcú főhadnaggyal. Dravec-zky elvörösödött a fojtó feszültség érzete alatt s nagyhirtelen a végeszakadatlan témáról, a háború okairól és Céljairól; az emberiségre és a civilizációra való kihatásairól kezdett hadarni s lassankint mégis csak belesodorta a kelletlen ellenvetéseket odabökdöső embereket valami vitatkozást élébe. Kazay dühös nndorodássa! hallgatta a csűr- csavaros, ide-oda ugráló álokoskodásokat, a zűrzavaros teóriákat, a müveit emberi elme kétségbeesett, magát ámító, kapkodó, siralmasan céltalan játékát, amely szinte sértő volt a fülének, ha a végtelen lövészárkokban dobogó millió és millió szív világdrámájára gondolt. Az az émelyítő érzés járta át, ami olyankor csömörlött végig rajta, mikor temetést játszó gyermekeket látott. Egyszerre fölugrott, kikapaszkodott az árokból és eltántorgott onnan. Odafönt nagy, kietlen, fenyegető némaság fogadta. A részvétlen, fagyos csillagossá kipengö, kékes éjszakán fenyegetés borzongott. Múltba valami rablásra készülő óriás elmór- gezte volna a veszett ágyúkon)ondorokat, egyetlen hörrenés sem rémlett föl semerre. — Halál, halál, halál ... ez az egyetlen igazság borzongott össze. A hold századokig rejtőzködő. sárgult koponya gyanánt gördült elő a láthatatlan éggödör mélyéből a szemhatár jegesen fölsejdülő peremére. Mintha csak pogányok halk kórusa akarná köszönteni, fog között átszűrt énekszó zümmögött föl a lába alól. Becézett huszárjai duruzsolták vermükben az ősi kálvinista zsolozsmát: Ha a halál árnyékában járnék is, De nem félnék még ő sötét völgyén is. Amécsfénybén foltozó, mongolcsontozatú hajdú, jászkun arcokon komor áhítat terjengett. Kedves káplárja. Jóthé Péter selyempapirba göngyölt lésül), dorombszóhoz hasonló búgással kísérte a többiek vasárnapi dúdolását. Kazay Uhui révedezve bámulgatta predesztinációt hívő testvérei mindig, mindenre elkészült, fátúmváró orcáit. A hold a nagy domb mögé veszett s most még különösebbnek, messzebbről jövőnek tetszett a monoton zsolozsma. Nem a messze, csillagos, fehér tornyokat juttatta eszébe, hanem valahogy arra emlékezett, mikor egyszer a Hortobágyon, vadlibalesen, a sámánoknak gágogásukat utánzó varázsigéit kezdte dünnyögni a lesgödörben : Ungai-gakk-gakk, kai-gai-gakk-gakk Kai-gai gakk. A huszárok elhallgattak. Álló szemmel, álmodozva bámultak bele a mécs lángocskájába, melynek minden lebbencse groteszk árnyókdzsineket osontatott el a hátuk mögött. Mintha, valamennyiük hangtalan kérdésére telelne, fölhallott a Jóthé Peti kedvenc mondása : — Káresz-kuresz, ahogy lesz, úgy lesz! Egyszer csak meg kell halni, aki ámené van! — A Kismet fiai, — motyogta Kazay, ahogy a gúggoló emberekre meredt. Hirtelen harsány ugatás futamitotta odább a csöndet. A káplár becézett pulija rontott elő á fedezékből. de mikor megismerte a főhadnagyot: elébe homperodett a holta és kedveskedve nyalta meg a csizmája szárát. A töprengő férfi mohón lehajolt érte és magához szorította a magyar puszta mosszekortilt kis szülöttjét. Véghctetlon jóérzéssel hallgatta a kis gubancosszőrű jószág nem emberi szívének vidám zakatolását, szorosan odaölelte magához és sarkig nyitott szemmel kutatott, kérdezett bele a keleti égtáj bóperoegéses csöndjébe. Másnap valami, szokatlan, fojtogató, súlyos köd telepedett a tájra. Az őrszemek hasztalan riadoztak minden neszre, arasznyira sem vehették észre a netán feléjük kúszó veszedelmet. Ahogy a sötétség némán elöbb-elöbb tolta állásait, egyro nagyobbakat rebbentek az álomba hátrálni vágyódó szemek és lelkek. Kazay TJbul gyöngyöző homlokkal, fcl-fel- hörögve forgolódott szalmavackán. Agya zúgó, zsúfolt kaptárából kíngondolatok raja szállongott, a ígkete méhek visszacsapód tak hozzá, oda gyűltek a mellére, a szíve fölé, szőrös lábacskájukkal jól kikeresgélték, hol fáj legkeservesebben s oda eresztgették fullánkjukat. Egyszerre már nem bírta tovább. A sötétben előtapogatta a kis fecskendőt és bőre alá szúrta a kivájt tőt. Nemsokára édesded emyedés zsongott át minden porcikáján. A jóságos méreg csnrrantott méz gyanánt áradt el ereiben, felszürődött vajúdó agyába, sértett hernyó módjára vonagló lelkét puha, márványszín selyemszöszbe gubózta, menekülést adó álomrést vágott rajta számára a végtelenségbe és sárgahímporos, aranyzöld, azúr- könnyű kéjszárnyakkal pillézíe föl elváltott valója minden furcsa lüktetését. Hanyatt fekve, vértelen ajakkal, forró pihe- géssel, boldog elfeledkezések, édesded álomemlékek villódzásában aludt, aludt, aludt . . . Nem tudta, mennyifonna idő mnlva zavarodottan emelte föl mámorcsömörös, ólomnehéz fejét. Pár éles csattanás rómlett a fülébe, egyetlen vad halálsikoltás, kiabálás, sürjülő dörrenések, zűrzavaros, zúgó lárma, a talaj mintha megrendült volna mindenütt körülötte. A feje visszabicsaklott, a félig-meddig való, kapkodó eszmélkedésben azt bizonygatta magának, hogy féltett, szökni készülő csodás álma fordul most rosszra. Kinyújtózkodott, jobb fekvést keresett s csak akkor próbált talpra kec- meregni, mikor a fölötte leszakadozó fagyos földréteggel együtt három orosz katona hnppant le a fedezékbe. Riadt, vakkantásszerti hang ugrott ki a torkán, a revolvere után markolászott, de egy csontos ököl fölütötte az állat, a karját hátracsavarták, a bajtársai után ordított s hogy csak az oroszok röhögése válaszolt reá, a fedezékekre szégyenülő, hirtelen beállott, beismerő csöndben tehetetlen dühbe rándulva értette meg: hogy fogoly. A csikorgó, szennyes teherkocsikból álló fo- golyszállító vonat nagyot zökkenve újból megállóit. Ilyenkor az elgémberedett embereknek megmegengedték, hogy topoghassanak egy kicsit a hóban. Amint kiszabadultak a sóhajokkal fűtött, kerekeken járó kis emberistállókból, a szemük mindig és mindig ugyanarra a fehér semmire káp- rázott rá, amelyet tegnap, tegnapelőtt, azelőtt, hetek óta láttak. A véghetetlen orosz télben voltak egyre és egyre, mintha a kerekek annyi idő alatt egyetlenegy fordulással nem jutottak volna előbbre. Ugyanazok a dombhullámok, ugyanolyan hullámvölgyek, tükörsimára terült szűz határtalanságok a hóoceánon. Mintha csak ugyanazok a varjak károgták volna el magukat a fejük fölött, mialatt egyazon panaszok gőzöltek ki a szájukból, míg az örökegy melegítő kalimpálást, muszájtáncot végezték a megkülönbözhetetlen távírópóznák örökösen öt-öt vonala alatt. A borzas, fekete madarak egy fájóan monoton, sírig tartó orosz népdal hangjegyei gyanánt gubbaszkodtak a huzalokon. A széf fáradhatatlanul üvöltözte a halálosan fárasztó melódiát a fülükbe, a széles sínpár irtózatos hosszúszárú V betűje a szemükbe ásította, szinte jobb volt vissza- támolyogni a kocsik homályába, ott legalább, ha lehunyták a pilláikat, kék és piros karikák örvendeztették meg az agyukat. Egyszerre aztán fölsírt a mozdony füttye, a fagyos ütközők visítozni kezdtek s akkor a kerekek jajgatták tovább a lelkűkbe kottázott őrjítő unalmat. Mentek, mentek, mentek, folyt mellettük a bó, egy-egy nyírfaliget váratlankodott elő. azután megint sírná hómezők, hó, hó, hó. Néha-néha, egy kitérőnél katonavonatok pöfögtek el mellettük. A bániész szőke arcok ugyanazzal a bamba kifejezéssel bámulták őket, szinte örültek a változatosságnak, ha valamelyikük fintort vágott rájuk. — ... milyen jó ezeknek, — motyogta, fáradtan Kazay Ubul. Ők oda mennek. Ott legalább esik valami velük. Ölhetnek. Vagy őket ölik meg. Draveczky részvéttel tette a kezét a kezére, beszélgetést próbált vele kezdeni, do nem igen kapott választ a, szavaira, amelyek üresen kongtak maga előtt is. Nagy zökkenéssel újra és újra megállották és hosszan, céltalanul vártak, vártak. Kazayra úgy hatott az egész út, akár valami soha. véget nem érő, orosz riiusú temetési szertartás, mintha unos-untalan letörnék a halottat a gyászmenet élén, a szél-pópák, kántorok körülvennék a koporsót és énekelnének, nyujtottan, Siralmasan. — ... csak már a temetőben lennénk ! A gyászvonat megindult, esúszott-mászott Kelet felé, egyre csak Kelet felé, lassan, keservesen vitte, vitte egyre messzebb az emlékeitől, vágyaitól. reményeitől, önmagától, az élettől mindoutöl... A kerekek kattogtak, kattogtak, a szél vadul süvített be a hasadékokon, közelebb gyűjtötték egymáshoz testük hunyadozó, állati parazsát, olykor beteg farkasok gyanánt szerettek volna bele- üvölteni az éjszakába s a vonat ment, kúszott, kínlódott odább, sárga hajnalok hideg fénye, kók- pengéjü éjtszakák dermesztő éle vagdosta az arcukat, lábukat s a vonat vánssorgott, vánszorgott a fehér pokolban, hogy megálljon és induljon újra és újra . . . Hógalléros fenyőbundában uraskedó nagyobb állomáson vesztegeltek. A nap érces fénnyel csalfáskodott, de hovatovább mégis enyhesebb lett valamivel az idő. A borzosodó arcok megjelentek a félreguri- tott ajtókban s majd mindenki lekaszálódott. A szuronyos őrök kerültek-fordultak, pálinkás üvegekkel tértek vissza, jobbkedvűen tekintgettek a foglyaikra s elnézték, ha messzecskébb bandukoltak is a vonat mellett. Kazay Ubul lehorgasztott fővel tétovázott lejjebb-lejjebb a kocsisoron. Egyszerre csak odahomperedeít valami a lába elé. Fickó, a Jóthé pulija nyöszörgőit fel hozzá kedveskedve. Két gombfényes szeme megnedvesedett az Örömtől, fekete cimpáit mintha kilakkozták volna, nyítt, vakogott, majd kibújt a bőréből, meg-meg- hengergőzött a hóban, egy kicsit hátrafutott, ugatott, meg visszaszaladt, újra hátrafelé ugrált, míg csak odáig nem csalogatta, ahol pirosképü gazdája felkötött karral kukkant ki rá a rekeszéből. A káplár csakúgy megörült rég nem látott urának, akár a puli. — Elhoztam, főhadnagy úrnak jelentem alá- san, — kacagott rá Fickóra. Boldog vigyorgása Kazayt is mosolygásig 'vitte. — Egy nagyfene szőke dísztó még fűbe akarta kollintani a puskatussal, mikor nyájba tereltek bennünket és az épen maradt karomba kaptam ... Hi-hi! a hóhér meszelje be a megijedt, ne bándd a kutyámat, büdös muszkája! esekedtem szíp szóval neki, hát akkor meg a bajnéttal... hiszen csak el ne vettik vóna a fegyverem, de az a kajlaszemő . . . aki ott peckeskedik, — igen csak őrmestere vót — intett néki, hogy ember- sígesebb legyik a Fickóho. Kazay fölkapta a lelkesen bolondoskodó kutyát s odatekintett a tagbaszakadt, acélos termetű oroszra. Dióbama, szemük összecsillant s valahogy mindaketten elmosolyodtak. — Szómmal ne vítsek: az a muszka isten- szentúgyse húz a főhadnagy úrhó ! A Kazay. szeme újra megkereste a feketehajú embert. Alikor látta, hogy az is azon mosolyod- hatott el, amin ö. Öccse lehetett volna. Mintha fiatalabb, pozsgásabb maga tekintett volna rá a múlt tükréből. — Animeg a főhadnagy úr buzogánya nálla ni! Hi-innye a tolvaj anyádat! Visszacsalom én még azt ütülle! Az előbb egy kis szíverősítövel is megkínált. Nagyon eggyes lettem véle, nem olyan málé-e, mint a többi, főhadnagy uram ! Kazay hirtelen ráemlékezett, hogy ez volt az, aki állón ütötte és lefegyverezte. Pír öntötte el az arcát, de valahogy nem érzett semmi haragot, pedig az az ökölcsapás nem egyszer tolult emlékezetébe. A tagbaszakadt ember odalépett hozzájuk. — Magyarszki? — kérdezte mosolyogva. — A hát, kómám, magyarszki! Csak nem nízed valami svábnak, bökött a hüvelykujjával Kazay felé a káplár. A puli odadörgölőzött az orosz katona csizmájához is. A szélesarccsontú, mandulavágású szemű ember odanynjtotta a pálinkásüvegét. — Péjtyé ! — Blágodrju — köszönte a társalgókönyvecskéből szedett tudománnyal Kazay és mohón húzott egyet a tüzes italból. Az orosz Jóthét kínálta. — Háráso? — kérdezte, amint az üveg visszakerült hozzá. — Jó, jó, bólogatott a száját törölve a káplár. Magad is jó cimbora vagy. — Mosolyogtak. Ittak s újra egymásra mosolyogtak. — Káválérijá! Káválérijá^l — ütött a mellére a mpngölkópü. Káváiénjá? — ismételte ti tán a kérdőleg. Kazay intett, hogy igen. lovastiszt ő is. Ezen, hogy mindahárman huszárok, újra csak mosolyogtak. A délceg kis ember a le- s felsétáló szőke bajtársakra mutatott s kétszer is tagadólag rázva a fejét, látható büszkeséggel mondta magára: — Kirgiz ! Kirgiz ! Odamutatott egy messzebb ácsorgó alacsony katonára s arra is ismételte: kirgiz! Kazayt valami ösztönös, mély lelki rétegek alól felbuggyanó melegség öntötte el. — Kák ... na! kák vasé . . . iinjá, tudakolta a novét nagy élénkséggel. — Csaparl Húzta ki magit a kirgiz gőgösen. Csapar Monguldur. Kák vasé imjá? — adta vissza a kérdést. — Kazay, Kazay Ubul.
