Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

Vasárnap, április 1.

I. Lajos és kora.

Irta Szegedi István.

Magas, szikár, csontos jogász volt Delengliy Farkas, keskeny ajka két szélén mély ráncot szántott a gőg. A kisvárosban, hol együtt diákoskodtunk, ahogy felvonult parádés nemességével, néhányan, könnyelmű kíváncsiak, óvatosan tudakolták a predikátumát. Süvöltve jött a két mély árok közül a válasz:

— Nekem csak ez az egy nevem van: Delenghy. Akinek ez kevés, állok rendelkezésére.

Állt is. Másnap három párbaja volt és csúnyán összekaszabolta a kíváncsiakat.

Gólyák voltunk akkoriban és a háromszoros párbajhős toronymagasságig nőtt meg szemünkben. A nyüzsgő érdeklődés kielégülésre vágyott s bár a közvetlen tudakolózástól mindenki gondosan tartózkodott, kevés utánajárással mihamar kiderült, hogy Delenghy régi magyar családból származik, anyai ágon meg éppen nemzetségbeli öreg magyar. Ennélfogva féligmeddig arisztokrata.

Az élénk jogászfautáziának rövid időre volt csak szüksége, egy kicsit játszott ezzel a vakító problémával, dobálta fel a cigarettafüstös levegőbe és nemsokára lehullt a szap- panbuborékszín golyó: Delenghy Farkast elneveztük a dengelegi bárónak.

Tudta-e, nem tudta: soha nem derült ki. A jogászvilágban így hívták és pedig nemcsak a kollégium szükebb falai közt, hanem kinn is, kávéházban, korcsmában, színházban, szállóban. A pincér, a borbély, a cigány annak ismerte és leméltóságosurazta, amit Delenghy Farkas arcizomrándulás nélkül fogadott el, hiszen tulajdonképen járt neki, pár év múlva kamarás és ah! mily jól illett hozzá ez a cím. Azóta sem láttam méltósá- gosabb megjelenést és jellemet.

Delenghy egyébként mindent elkövetett ama kisvárosban a leendő lelkiüdvössége ellen. Kártyában, cigányban, pezsgőben s primadonnában szörnyű súlyok nyomták a lelkét, de mint a cirkuszi erőművész, Delenghy játszva dobálta a cúíyekat. Nemzetségének sok évszázados gyakorlata e dolgokban utólérhe- tetlen bajnokká edzették őt, aki összetört pezsgőspoharakon és összetört primadonnaszíveken sértetlen lábbal táncolt.

Mégis, a tánc, az törte ki a dengelegi báró kemény nyakát.

Az első jogászbálon hallotta először — és utoljára — szemtől szembe ezt a nevet. Éjfél közelgett, a túlbuzgó rendezők már a vacsora előtt el-eltünedeztek az előcsarnok egy rejtett zugába, ahol Pommery, meg Cliquot özvegye gondoskodtak a hangulat emeléséről. Delenghy t, mint a fakultás büszkeségét, ünnepélyesen, majd hogy nem fáklyásmenettel vezették egy- egy báli szépség elé bemutatkozásra. Akkor éppen a terem sarkában állott keresztbefont karokkal, közömbösen szemlélve a forgatagot, amikor a jámbor Tószegby Gyurka jött elő az előcsarnok ama gyöngyöző zugából, nagyon jókedvűen már.

Ahogy meglátta Delenghyt, hirtelen eszébe jutott, hogy ő beigérte a kis knzinjának ezt a hírességet. Előrántotta az óráját: fóltizen- kettő. A bemutatkozás még tisztességgel megtörténhetik.

— Farkas, kérlek! Megengeded, hogy bemutassalak a kuzinomnak? Az a szép, szőke kislány ott a cigánytól jobbra . . .

— Hogyne, parancsolj velem — szólt udvariasan Delenghy.

Gyurka diadalmenetben vitte a bálkirályt a kis knzinhoz. A kislány előtt mindketten pózba vágták magukat. Gyurka jobbkarja lendülve mutatott Delenghyre a ceremóniánál. És ekkor jött Cliquot özvegye a végzetes tréfával:

— Báró Dengelegi — bugyborékolt elő Gyurka száján. A jókedv gondtalan forgata-, gában önkénytelenül ezt a legendás nevet; bökte ki.

Delenghy ajka szélén megkeményedett a két vonás, ó maga mutatkozott be:

— Delenghy.

Aztán hanyagul bökve Gyurka felé, magyarázta a knzinnak:

— Ez az úr. úgy látszik, nem ismer. De majd meg fog ismerni.

Vérfagylalóbb bosztont nem igen jártak, mint akkor a kis kuzin Delengbyvel. A szőke kislány legszívesebben térdreborulva könyőr- gött volna a rettegett diákvezérnek, hogy ne bántsa Gyurkát. De ahogy az évszázados szemekbe nézett, ott csak hűvös közönyt talált, amelybe fogyatékosán burkolódzott a halálos sérelem.

Gyurka átlőtt karral ordított fel másnap hajnalban a tisztáson, míg Delenghy sorsa a következő farsang jogászbálján teljesült. Ebben meg én voltam a hibás.

Még az első bálon történt, hogy a rendezőség kötelességszerűen érdeklődött Delen- ghynól, kivel táncolja a második négyest.

— Senkivel — felölte Delenghy. — E kor szokása szerint, akivel egy Delenghy a második négyest táncolja, el is kell vennie feleségül. Nekem pedig ezidőszerint nincs kedvem nősülni.

Ezt a szót: „E kor" oly végtelen megvetéssel ejtette ki Delenghy, hogy a rendezők lesújtva rebbentek széjjel. Módfelett j szégvelték, hogy „E kor“-ban kelle élniök.

Egy év múltán azonban, a második bálunkon megváltozott a dengelegi báró magatartása a második négyessel szemben. Már hetekkel előbb szakított Delenghy a kártyával és a primadonnákkal, hogy egész erejével a pezsgőre és cigányra vesse magát. A cigányok hajnaltájban különösen Hahóthy Piroska ablaka alatt találtak foglalatosságot. Nacht- musik formájában.

A nevezetes második négyesnek előzménye volt az a jelenet, mely közöttem és Delenghy közt folyt le egy közjogi előadás alatt.

— Te járatos vagy a közjogban, ugyebár? — kérdezte tőlem Delenghy egy oligarcha leereszkedésével.

— Hogyne, jelesre kollokváltam — vágtam ki büszkén.

— Van itt a városban egy Hahóthy-csa- lád. Tudd meg, melyik királytól kapták a nemességet.

A megyei levéltáros jóbarátja volt atyámnak, egy utamba került és megtudtam, hogy a Hahóthyak nemessége II. Lajostól ered.

— Nos, kitől kapták? — kérdezte Delenghy másnap, nála szokatlan hevességgel.

— Lajostól! — vágtam ki büszkén.

Bars és Nyitra megyében lesznek még többen, akik emlékezni fognak a jóságos öreg úrra, gr. Hunyady Lászlóra. Pedig három év múlva százesztendeje lesz már hogy született, magas kort ért, élénk társadalmi életet folytatott, résztvett a politikai életben s többízben volt országgyűlési képviselő. Sokan ismerték tehát. Kedves, nyájas úr volt, akit mindenki szeretett, de aki teljesen rabja lett egy képzelgésnek, amely aztán befolyásolta egész életét. Azt képzelte ugyanis s azt hirdette is, hogy ő a nagy Hunyady Jánosnak és fiának, Mátyás királynak, egyenes leszármazója.

Pedig a most is virágzó gróf Hunyady- esaládnak ama másikkal csak az a köze, hogy ők is Hunyad megyéből származnak. Ott Pes- tes faluban — nem messze Vajdahunyad várától — most is sok Hunyady nevű család lakik. Kisvagyonú, nemes származású emberek. De a grófi ág nem is ezek egyikéből származik. Családjuk alapítóját eredetileg Nagy Andrásnak hívták s Majthényinak, az esztergomi nagyprépostnak lett a tisztje, mikor Erdélyből kiszármazott. Szép szál ember volt, kitűnően értett a zenéhez s még jobban a női szívek ostromához. Elvette egy szerb ökörkereskedő leányát, akivel nagy hozományt kapott. Birtokot szerzett Barsban, Hunyady néven nemességet kapott Rudolf királytól kis- keresztyeni előnóvvel. Utódai magas állásokat viseltek, királyi adományokkal növelték vagyonukat, közben pedig gazdag házasságok révén is. Egyikök a dúsgazdag Herczeg Liechtenstein-családba házasodott bele, László gróf anyja nagyvagyonú Zichy-leány volt s felesége is a Csákyak gazdag ágából származott.

Óriási vagyon birtokában, megjelentek körülötte bő jutalom reményében azok az ismert irodalmi kalandorok, akik mindig készek reá, hogy egyes családok leszármazása érdekében megfelelő okmányokat fabrikáljanak. A régi múltról lévén szó, nem kell félniük, hogy az egykorú tanuk felkelnek sírjukból s megcáfolják állításaikat. Másrészt pedig biztosak lehetnek benne, hogy azok, akikről szó van, szívesen elhiszik hízelgéseiket. Megtörtént ilyesmi minden korban. Julius Caesarral is elhitették az úgynevezett tudósok, hogy családja egyenesen Vénusz istennőtől származik s a lángeszű államférfin annyira elhitte ezt a mesét, hogy midőn triumfális díszmeneteit tartotta, a többi ősök között maga előtt vitette Vénusz-szobrát is. Nálunk pedig az Eszterházy hercegek százesztendővel ezelőtt, mikor Németországban a mediatizáltak közé kérték felvétetni a családjukat, olyan családfát mutattak be, melynek legelső őse Noé apánk volt, akinek leszármazói között a trójai királyok is szerepeltek. Az összegyűlt, német fejedelmek mosolyogtak, de a folyamodók erősen hittek okmányaik komolyságában.

Hunyady László gróf is hitte, hogy ő egyenesen Hunyady Jánostól származik. E hite még megerősödött, midőn nővére, Júlia, az akkori szerb fejedelemhez, II. Obrenovics Miloshoz ment feleségül s e réven ő maga a rác guzslicá- rokkal jutott érintkezésbe. Ezeknek az alkalmi énekeseknek műsorán tudvalevőleg egy hősi ciklus szerepel, melynek központjában aHunya- dyak állanak. A sok kalandos hős között könnyű volt kapcsolatot találni a saját családjával.

— Ez biztos? — kérdezte Delenghy, őrömtől kigyúlt szemmel.

— Mint a halál! — feleltem önérzettől.

— Köszönöm, barátom, — szorongatta kezemet Delenghy.

Délben a Koronában nem egy üveg pezsgőt ittunk meg. Részemről a legkisebb fizetési kísérlet életveszélyes lett volna.

A bálnak aztán nagy szenzációja volt. A dengelegi báró Hahóthy Piroskával táncolta a második négyest. A tavalyi kijelentés után biztosra vettük a házasságot. Mégsem lett belőle semmi.

Harmadnap ezt a levelet kaptam:

„ Kedves barátom!

A közjogban mégsem vagy jártas. Tudhatnád, hogy Lajos király csak egy volt,

I. Lajos. Annak, akit ti H. Lajosnak neveztek, nem ismerem a családját. Mindenesetre sokkal később lett magyar király, mint én magyar nemes. így hát az adományozott nemessége sem számít. Szerettem egy Hahóthy lányt, akiről azt hittem, igazi nemessége van. Egy Delenghy csak visszafelé házasodhatok, de I. Lajoson túl semmiesetre sem. Isten veled, nem haragszom rád, de tanuld meg jobban a közjogot. Ölel Delenghy.“

Mire a levelet megkaptam, a dengelegi báró szívenlőtte magát. Tettének oka rajtam kívül mindenki számára mindmaiglan ismeretlen.

S ehhez képest gr. Hunyady úgy rendezte be életét és háztartását, ahogy nézete szerint az egy fejedelmi személynek megfelelt. Bars- megyei birtokán valóságos udvartartást rendezett be, amelynek megvoltak a maga méltóságai. Odáig ment, hogy még választások idején is, amikor sok jelölt összecsókolódzik a részeg követekkel, vele csak audiencián beszélhetett az egyszerű szavazó. Ilyenkor — mint ő maga beszélte — csak tizenkét szobán keresztül juthatott hozzá a közönséges halandó. Minden ajtóban ott állott kivont karddal két díszruhába öltözött huszár, s őt magát csak a tizenharmadikban láthatta meg a látogató, aranyozott támlásszékben ülve.

S eljött az idő, mikor érvényesíteni akarta az életben is azokat az igényeket, melyek őt saját meggyőződése szerint megillették. Akkor történt ez, mikor a bolgárok kituszkolták országukból fejedelmüket, Battenberg Sándor herceget (1886-ban) s egy másik férfiút kerestek, akit trónjukra megválasszanak.

Előzőleg összeköttetésben állottam néhány balkán fél szigeti politikussal. Akkor még voltak Kossuth Lajosnak meghatalmazottjai a keleten s ezek útján történt — esetről esetre — némi érintkezés. Mikor a szerb-bolgár háború kiütött, e meghatalmazottak egyike felszólított, hogy szervezzek a szerbek segítségére egy magyar légiót. Épp e napokban került — írásaim rendezése közben — kezembe akkori levele. Abban az időben a magyar közfelfogás a szerbek melleit foglalt állást, mert Bulgária orosz politikát folytatott s a hadseregben cári generálisok voltak az urak. Ezzel szemben Milán szerb király a kettős monarchiára támaszkodott s nagyon kívánatosnak tartotta, ha egy magyar csapat — elég lesz 600 ember, amint írták — a szerb hadseregbe áll s ilymódon ad kifejezést a magyar szimpátiának. Közölték velem a feltételeket, magas zsoldot ígértek a legénységnek, csábító feltételeket a tiszteknek s felhívtak, menjek le a részletek megállapítása céljából Nisbe, a főparancsnokhoz. Nem mentem le, előbb tapogatódzni és tájékozódni akartam idehaza, azalatt pedig a bulgárok elverték a szerbeket. Ferenc József békét parancsolt a küzdő felekre s a légióra nem lett szükség. De ez időtől fogva a balkáni urak gyakrabban fordultak felém.

Mikor Bulgáriában az oroszellenes politika kerekedett felül, az új fejedelem keresésére küldött bizottság megállapodott Budapesten. Eleinte a Pejacsevics grófok közül szerettek volna kapni valakit, ha akad közöttük alkalmas jelölt. Mert ez a család tudvalevőleg Bulgáriából származott ki mihozzánk, s úgy találták, hogy a jelöltnek nem szükséges okvetlenül uralkodóházból származó férfiúnak lennie. A Pejacsevicsek között nem találtak olyan arravaló férfiút, aki vállalkozott volna a feladatra. Ellenben két nagy vagyonú előkelő emberünkben feltámadt az a gondolat, hogyha Pejacsevics jó lesz, akkor bizonnyal jó leszek én is.

Az egyik gróf Zichy Jenő volt. Egy szép reggel beállított hozzám, s előadta, hogy a buzgároknak most olyan fejedelem felelne meg leginkább, aki a szerbek szimpátiáit is bírja, mert szomszédaikkal ezentúl barátságban akarnak élni. Mór pedig ő — Zichy — tudvalevőleg személyesen is jó barátságban áll Milán királlyal, aki őt Magyarországon is meg szokta látogatni. Elmondta azt is — amiről nekem sejtelmem sem volt —, hogy a bulgár küldöttek egy nekem szóló levelet is hoztak magukkal, az esetre, ha netán valami diszkrét ügyben őszinte felvilágosításra lenne szükségük. És lelkemre kötötte azután, hogy nagyon nagy nyereség lenne az Magyar- országra nézve, ha Bulgáriában magyar ember lenne a fejedelem (ami igaz is), s hogy teljes erőmből támogassam az ügyet, ha esetleg hozzám fordulnának. A legnagyobb diszkréciót kérte, s különösen azt kötötte ki, hogy Hunyady László előtt egy szót se említsek a kérdésről. * Mert hát képzeld csak, az öreg is szeretne fejedelemmé lenni. “

Másnap pedig Hunyady szólított meg a képviselőházban, s előadta nagy titkolódzások között a bulgár küldöttség megérkezését és hogy választásuk természetesen nem esketik másra, mint reá. Mert hisz ő Hunyady Jánosnak az egyenes leszármazója, az pedig legendás alak ma is a keleten. S amellett az ő nővére felesége volt Milos fejedelemnek s őt abból az időből nagyon sokan ismerik a keleten. ő is felemlítette, hogy a bizottság esetleg felvilágosítást fog kérni tőlem, támogassam hát szívből a magyar ügyet, de — toldotta hozzá — Zichy Jenő előtt valahogy ne tégy a dologról említést, — mert képzeld csak, ő is aspirál a fejedelemségre.

De a bulgárok megtalálták a maguk jelöltjét, herceg Kóburg Ferdinánd huszárfőhadnagy személyében. Nem volt szükségük rá, hogy tanácsért hozzám is forduljanak, i nem is tették. A két magyar pretendenssel sí állottak szóba hivatalosan. Pedig ki tudja, nem vett volna-e más fordulatot Keleten — sör talán egész Európában a politika, lia Szófia bán magyar ember kerül a trónra, aki érvényre juttatja valamikép azt a tényt, liogf a magyar és bulgár nemzet egy közös tőből fakad. Más kérdés persze az, hogy orré gró* Hunyady László alkalmas ember let* volna-e? Ez a korrekt, derék, jóságos férfiú, de akiben sok hiányzott a szükséges energiából.

Horák meg az ördög.

írta Kosáryné Réz Lola.

Ez a mese Horákról szól, az órásról, meg arról az alkuról, amit az ördöggel kötött.

Horák nagyon el volt keseredve, mert &z országban nehéz idők jártak. Néha elment a kocsmába este és ott beszélt a nehéz ón- kancsónak, ami előtte állt az asztalon:

— Kinek kell most óra, mikor az emberek mezítelenek és nincs semmi ennivalójuk? Inkább, akinek van, az is eladja könnyű pénzért,, hogy kenyeret vegyen. Haszontalan munkában töltöttem az életemet bizony, mert egyformán keservesen múlik az idő, akár mutatják az én óráim, akár nem. Hej, haj, miért is adott engem ilyen mesterségre az apám!

Fehéredé üstökét borzolgatta és nyelte a könnyeit, mert gyújtogatta, lobogtatta benne az érzéseket a bor és már nem bírt velife. Az asztalra csapott.

— De azért is megmutatom . . .

Nem folytathatta, mert alabárdos éjjeli őr nyitott be az ivóba és mindenkit haza- küldött a király nevében. Mögötte ott ácso- rogtak a tárt ajtó kétes világosságában zörgő fegyvereikkel a zsoldosok. Horák lenyelte hát, amit még mondani akart és indult.

Csakhogy békén aludni, mint a király parancsolta, senki sem tudott bizony. Rút, nehéztestű szörnyetegek kúsztak-másztak szabadon házból házba és az embereknek a mellére ültek és a vérüket szívták. Ezeket bezzeg nem kötötték gúzsba az éjjeli őrök, mint holmi szegény feledést kereső ittas embert. mert csak árnyékok voltak.

Horák hát minden éjjel álmatlanul tűnődött. Végre pedig, hosszas előkészületek, ki- lencnapi böjt és kilencnapi varázslatos imák után, éjféltájban felkelt és óvatoscsöndes léptekkel elindult hazulról. Végig- sompolygott a városon, az őröket elkerülve. Csöndes szél borzogatta meg itt ott, más nem üldözte senki. Csak mikor a begynek fordult, feküdtek eléje a temető mellett furcsa hösz- szú árnyékok hirtelen. De előre készült reá. Megállt előttük:

— Átkozlak titeket, tisztátalan lelkek, hogy ne mozdulhassatok. Agos, Otheos, Ischyros, Athanatos tartsanak veszteg benneteket.

És az árnyékok nem mozdultak. Átléphette valamennyit nyugodtan. Azután az erdőszélre ért. Suhogtak, zizegtek a bokrok a sötétben és a fák ide-odacsóválták magas fejüket és rázták a karjaikat, mintha meg akarnák verni őt. Néha különös világosság villant fel hol itt, hol ott, de Horák csak megrázta a fejét, halkan mormogta a bűvös imádságokat és ment tovább A tisztáson j aztán, ahol nem kellett már az őröktől fél(099G0e0K)ee60eeG09eK)eeö999000es09900e6G00eö0e800eeG8eee8e0G8eee)

Emlékezzünk régiekről.

Gróf Hunyady László országgyűlési képviselő.

Irta Hoitsy Pál.