Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

Vasárnap, április 1.

aie, megállóit s furcsa, görbe gyertyát szedett elő a kabátja béléséből, azután íüzszerszám- raal tüzet csiholt, meggyejtolta és védőn eléje tartva, a tenyerét, így beszélt hozzá:

— Ok, te gyertya, akit készítettelek, de quibusdam miraculis véve az ebnek fejét és nyúlnak epéjét, megégetve, összetörve, tömjénnel, kénkővel, három raj viasszal keverve, pénteki napon esti harangozáskor fehér bárány gyapjából kanócot sodorva. Óh, te gyertya, kényszerítelek én téged és kényszeresen Alga és Saday és Sabaoih és Eiey és Agos és Athanatos és Alpha és Omega, hogy ahol a földben kincs vagy pénz, vagy bárminemű ezüst- vagy * aranymarha van elásva, azt nekem megjelentsed és annak megszerzésében segítségemre legyél.

Mintha az egész erdő szíve dobbant volna erre a szóra. Minden fa megrezzent, az állatok felébredtek és kiáltozni kezdtek messziről, különös és félelmes zörgés, csattogás hallatszott köröskörül. De Horák bízott a varázslat erejében és tovább indult.

— Amerre járok, gyűljön össze az arany és ezüst á lábaim alatt és semmi gonosz lélek, sem földi manó, sem elátkozott ember el ne vehesse onnan. Hármat lépek és megállók és kérdelek, te gyertya, itt van-e a kincs? Hármat lépek és megállók és üjból kérdelek, te gyertya . . .

így ment az erdőben egyre beljebb, míg csak meg nem botlott valamiben. Elaludt a gyertya, mintha ráleheltek volna.

— Itt van, — szólt magában Horák.

Vacogott a foga és kiverte a verejték,

amint ott állt a sötétben és ásni kezdett, de azért nem hagyta abba. Makaccsá tette a nyomorúság és úgy gondolta, minden rossz jobb, mint az ő élete. Ásott hát, ásott és mondta a varázsszavakat és egyszerre csak pengve ütődött az ásó valamibe és sárgás derengés világosította meg köröskörül az erdőt, mert ott ragyogott előtte a kincs.

De nem ujjongott és nem ugrált, hanem folytatta a munkát és tovább mondotta a varázslatot, nehogy a földi manók vagyis syl- phesek elvigyék az orra elől vagy ócskavassá változtassák. Szépen kiásta köröskörül az üstöt és kiemelte a helyéből. Most aztán már az övé volt.

Csakhogy amikor bele akart markolni, egyszerre csak ott termett az ördög.

— Hallod-e Horák? — mondta. — Ez az én kincsem.

De Horák bátran eléje állt.

— Bizony az enyém. Háromszor kilenc- napi varázslattal szereztem.

— Próbáljuk hát meg, ki tudja elhúzni, — mondta az ördög. — Áld magához húzza, annak a varázslata erősebb.

Megfogták ketten a két fülét, próbálták, de egyforma erősek voltak. Horák végre is békességes osztozást ajánlott, de az ördög legyintett:

— Eb osztozik, én nem. Hanem alkudni, szívesen megalkuszom veled.

— A ieíkeniet nem adom, — emelte fel

Horák az ujját.

— Nem is kell, — felelte az ördög. —

Hanem mondd meg, mit akarsz tenni a pénzzel. Bort veszel holnap és keresel valami

szép fiatal szeretőt?

— Dehogy, dehogy, — mondta Horák. — Nem kell az most már nekem. Hanem berendezem újra a műhelyemet és mindennap egy aranyat adok a feleségemnek. A feléből főzzön, a másik felével csináljon amit akar, nekem pedig hagyjon békét. Nem lesz egyébre gondom, órákat csinálok majd reggeltől estig, szép fényesfedelű, meg kaknkkos, meg muzsikáló órákat, teleaggatom velük a falat és egyformán fog járni valamennyi . . .

— Látod, — mondta az ördög, — éppen erről akarok beszélni veled. Ha én igazíthatom minden órád mutatóját, elviheted a kincset, még segítek is hazacipelni, hogy az őrök meg ne hássák.

Horák nagyon megharagudott.

— Ne kontárkodj a mesterségembe, — mondta. — Elrontanád az óráimat és engem érne a gyalázat miatta.

— Ostoba! — felelte az ördög. — Nem fogja azt senki észrevenni és nem okolhat téged. De még magad sem veszed észre, mert ígérem, hogy addig nem nyúlok az óráidhoz, amíg a műhelyben vannak.

Gondolkozott Horák, az orrát dörzsölgette, de végül is mit lehetett volna? Odanynjtotta az ördögnek a kezét.

. . . Azóta van aztán, hogy az órák olyan különösen járnak. Ha valaki bánkódik, gyötrődik, aggodalmasan várakozik, akkor alig mozdul, csak vánszorogva csúszik a mutató, ha pedig végre mégis eljön hozzá a kedvese, akkor rohanni kezd az óra, ketyeg és üt egyrernásra, hogy minél kevesebb jusson nekik a boldogságból. Az ördög pedig ott ül a kályhalyukban és nevet és örül az alku-i nak, amit Mórákkal, az órással kötött vala-) mikor régen. _______ i

Os

kelet.

— Regényvázlat. — Irta Marjay Ödön.

Köröskörül szakadozni kezdett az ég alja s nagyvárad a nul megállóit a sűrű hóesés.

Reggeltől késő délutánig szakadt, szakadt, mintha valami hatalmas ápoló kéz egyszerre puhább vattacsomókba akarta volna pólyáim a har- madnapi veszett kézitusa színhelyén sebekként terjengő vérpocsolyákat . . .

Már csak itt-ott sötétlett egy-egy makacsul átivódó vörös folt, lassacskán eltünedeztek azok is s akkor ki szenvedett harcos gyanánt meredt a makulátlan fehér szemfedö alá a rengeteg sík táj.

Olykor-olykor varjúsereg vonult el nyugat felé, pár rekedt károgás kerengett le a, szürkeségből s utána még észrevehetőbben triumfált a némaság.

A fedezékekben furcsa, földszinti állatok módjára csúsztak-másztak az állig bebugyolált katonák.

Kazay Ubul töprengetve bámulgatía őket, amint görnyedten, helyenként négykézlábra ereszkedve vonszolták magukat a homályos árok- odvakban.

A főhadnagy fejében egyre lázas fantazmagóriák vonaglottak a vad verekedés óta. Gyöt- relmes látásokat káprázott a szeme, a füle rém- hallások elé csengett, a keze meg-megreszketett s agyveleje mintha véres páraburok alatt főtte volna a kíngondolatokat.

. . . barlanglakok, motyogta befelé . , . az ősember . . . tán ilyenformán nyüzsögtek a Nean- der völgyében . . .

Egy négykézláb vánszoi'gó huszár hátán megcsillant a remekbe készült kis halálgép, a mann- licher csöve, amint lejebb siklott a hideg mélységbe.

Valahol messze, egyetlen süvöltő csattanás metszette keresztül a lassacskán közelgő szürkület ritkás ködfüggönyét. Azután újra nagy, dermesztő csönd lett.

Harmadnapja éppen így kezdődött.

Egy puskalövés, azután csönd, még egy durranás . . . egyszerre bőgni kezdtek az ágyúhiénák kelet felől . . . jöttek az oroszok ... a gépfegyver . . . előkapta a buzogányát ... A szörnyű verekedés emléke ismét megrohanta.

Hideglelősen összerázkódott, a foga vacogni kezdett, rögtön rá forróság öntötte el, kusza szavak cserepeztek az ajkára, fölugrott s olyat fújt, mint a vágóhíd felé vonszolt, megkötözött bika.

A fehérhajó ezredorvos részvéttel figyelte össze-vissza taglejtéseit, panaszos tekintetét.

— Ubul — szólította halkan.

A főhadnagy rá sem pillantott.

— Ubulkám, — ismételte szeretettel s a vállára tette a kezét.

A sárgásarcú szikár ember 'értetlenül nyitotta rá álmatag szemét.

Vállánál: egy mozdulatával lerázta a rátapadó kezet, hirtelen megmarkolta a mellvéd gerendáját s egyetlen párdncos lendülettel fonntermett a lövészárok peremén. Ott szétvetette a lábát és teljes testmagasságban kiegyenesedett, majd pár lépéssel arrább ment.

— Ubul ne gyerekeskedj, meglátnak ,.. gyere vissza, — kiáltott utána az ezredorvos.

A gunnyasztó tisztek fölriadtak.

— Mi az, — kérdezte az őrnagy, de már meg is látta a főhadnagyot maga fölött.-— Őrnagy úr... szólj ra, — kérlelte a jó, aggódó doktorka.

, — Kazay ! Rögtön gyere le, — mordult föl kedvetlenül a nagyszál vörös bakatiszt.

A főhadnagy csodálkozó arccal tekintett le hozzájuk s hirtelen eltűnt a társai szeme elöl.

— Kérlek, ne engedd ! Őrültség! Teljes célt ad a hóban, csaknem egészen kitisztult... idáig látnak még!

— Eh ! Hát dajkája vagyok én ? Utóvégre van magához való esze! Pont!

— Kérlek alázatosan... a roham óta aligha ... az idegei,,. különben is olyan furcsának, zavart- nak láttam azonnal...

— Hát menjen kórházba! Pont! A szentségit ! Nem bolondok háza a frontszakaszom! Schluss! A kezét fogjam minden idegsokkos úrnak ?

A beállott csöndben mindenki a sápadt, korán deresedő férfiúra gondolt. Senki nem tudott róle semmit, mikor a véres nap előtt, éjtszakának idején 'beállított a gyaloghuszárjaival. Törten, görryeriten állott meg az őrnagy előtt, úgy hatolt rájuk, mintha akkor kelt volna föl a kórházi ágyról. És mégis valami lobogás áradt belőle, valami sötét tűz. Furcsa volt, hogy egy hangot nem ejtett ki magáról. Jóformán minden újonnan jött embernek az volt a szokása, hogy egyszerre elregélte ki, mi. hogy élt, kik várják, hányán, merre aggódnak érte, mi lesz, ha örökre ittmarad. Szinte egy-egy bőséges, könnyfacsaró sírkő verset előlegeztek magukról, hogy tudja meg minden bajtárs, miféle értékek mennek veszendőbe, ha a, ruhájukból elő kell keresgélni a bclé- varrt, roncsolt testüket névvel bilyogozó parányi fém táblácskát.

A mongol koponyája, marcona férfi meg hallgatott. Akár valami komor, egyetlen betűt nem

viselő, pogány kopjafa a lövészárok végtelen síri gödrében.

Másnap is hangtalanul, összeszorított foggal száguldott a rohamozó oroszok testsűrüjébe és buzogánya alatt, omlottak az északi emberek, mint a fenyősudarak, mikor a szakadékokból rájuk ront a lappangó főn.

Rongyosan, halottfehéren táraolygott vissza és némán nézegette aludtvéres buzogányát. Vesztét érző, veszett harapásokat osztogatott gubancos eb gyanánt guzorodott össze. Nem ivott, nem evett, ha szólították nem is válaszolt. Valami irtózó tisztelettel leste, kémlelte mindenki...

Az ezredorvos kikukkantatott a gerenda között, azután sóhajtva telepedett le ismét.*

Az őrnagy újra fölhörrent.

— Jókor pottyant ide ez a díszhuszár! Miért nem ordonánckodott tovább, ha nem állja a közelharcot ?

A szomszéd fedezékből átlátogató kis Dra- veczkv tanár félénken kockáztatta meg:

— Alásan megkövetlek ... hallottam, hogy pompásan verekedett a kun huszárjaival. .. Azt mondják, Botond sem üthetett rettenetesebbeket.

Az őrnagy kedvetlenül legyintett.

— Eh ! Miért roppant hát össze utána ?

Csönd lett.

Kisvártatva megszólalt az ezredorvos.

— Csudálatos complex valaki lehet ez. Ez nem normális ember. Folyton figyelem. Tancélos lehetne az idegklinikán, olyan érdekes a...

— Tancélos, hát az miféle szerzet?

— Olyan, őrnagy úr kérlek, aki... akin tanulnak a medikusok.

— Kemény fából faragták pedig ereket, esnk hát... — kezdte Dravéczky.

— Ismered közelebbről?

Mindenki feléje fordult.

— Ó ! Együtt jártam vele iskolába hét álló esztendeig. Gimnáziumba. Én bentlakós voltam. A leggazdagabb, legelőkelőbb fiú volt a megyében. Engem valahogy megkedvelt. A többiekkel alig állott szóba. Pedig én csak bentlakós voltam. Két stipendiumom volt.

— Bravó, — mosolygott gúnyosan az őrnagy.

— Igenis, az egyiket az Ubul apja járta ki. Nehezen éltem, órakat is adtam, de kiküzdöttem magamat a magam erején ...

— A te életrajzodat már ismerjük, nevetett Holzwarth, a gyárigazgató. Ha a háború ki nem tör, már egyetemi magántanár stb. stb.!

Dravéczky elvörösödött.

— Ubul már akkor különc volt. Engem . . . engem kis kostának csúfolt. Az apja is afféle Jókai-alak. Az egész környék reszketett a fokosától. Vad emberek ezek.

A tisztek feledkezésre sóvárgó vággyal figyeltek a kis emberke szapora szavára. Édesörömest hallgattak akármit, mindent, mindent, csak az el- rémlett és rájuk orzódó halálmunkáról ne kelljen hallaniok semmit.

— Alig tanult valamit, csak úgy odaszagolt a könyvekhez, mégis hallatlan merészséggel vágta ki magát. Ha kérdeztük, mi lesz, azt mondta, ő lesz az új Körösi Csorna Sándor. Az apja járt a messzi keleten. Furcsa fegyverek voltak a kastélyukban. Ubul egyre azt hajtogatta, hogy kikutatja a magyarok őshazáját, vagy odapusztul. A mathézist utálta.

— Nem csudálöm — dörmögte az őrnagy,

— Kérlek, a legfelsőbb mathézis . . .

— Aagyan!

— Igenis. A történelmet szerette. Én az egyetemen történet- és irodalomszakos voltam. Egy darabig korrepetitora is voltam Uhuinak. Párszor meg is rakott, mert nagyon eltérő volt a felfogásunk. Mindig azt vitatta, hogy pogányoknak kellett volna maradnunk. Én kinevettem. Ilyenkor ... Neki nagyon könnyen eljárt a keze. Háromszor olyan erős volt, mint én. Az is rögeszméje volt, hogy a török testvérrel meg kellett volna békülntink, elfoglalni Bécset, kiverni minden németet a világból s egyetlen, nagy birodalmat alapítani a. magyarok őshazájától új hazánkig. En bámultam, honnan szedi ezeket? Mindenki bámulta az osztályban. Egyszer piros fezben jött föl lóháton . . . Már akkor lova volt. Mindig a hátán lakott, egyszer be is lovagolt az osztályba . . . majd kicsapták, de az apja alapítványokat tett . . a tánciskolában egész legendakor

vette körül, minden lány szerelmes volt bele. A végén mégis csak kicsapták. A történelem tanára homályos legendának nevezte becézett családi hagyományukat, hogy Kazától, a hetumoge- rek egyikétől származnak le, Ubul, do génére Kaza összeszólalkozott vele a hetedikben, feleselésére a, hosszú, szemüvogcs Laczák lerontott a katrédából s meghúzta a fülét. Ubul elbödült és megütötte. Consilium abeundifc kapott csak, pedig minden hazai iskolából ki akarták zárni. De az apja közbelépett, Laczákot meg provokálta, kardélro akarta hányni, az öregnek bocsánatot kellett kérni Kaza vezér miatt s meg.kellett ígérnie, hogy ezután a Kazayakkal együtt magyarázza a honfoglalást. Ilyenek ezek mind. Rettentő lenne, ha tankönyvírásra adnák magukat.

Az őrnagy elmosolyodott és Dravéczky boldogan folytatta:

Uhui elkerült onnan, valami egyenruhás intézőiben tett. érettségit, azután beiratkozott a

Keleti Akadémiára. Odafent aztán gyakran találkoztunk. Én történet . . .

— . . , yés irodalomszakos voltam" . . .

—. . . szakos voltam ... az egyetemen. Ubul akkor is több időt töltött lóháton, mint az iskolában.

— Nyereg alatt puhította a tankönyveket, mi ?

— Igenis, volt egy török ifjú barátja, felemás nyelven az arab lovakról tárgyaltak . . . pár év múlva lekerült Konstantmipolyba, nagyokat csavargóit Keleten s mikor újra találkoztam vele, agyba-íöbe dicsérte régi barátjait, vagy amint ő mondta: rokonait, a törököket. Konstantinápolyt lenézte, inkább a török falvakról, pusztákról áradozott és lelkendezve magasztalta a török művészetet, amelyet én csak tanulmányaimból ismertem, mert én . . .

— Történet- és irodaioruszákos ... na, ne sírj azért, Dravéczky!

— Kérlek szépen, bolondot csináltok belőlem. Azért, mert az ember tanár . . .

— Az is ember! Na, folytasd hát — nevetett a kövér Holzwarth.

— Odavolt a turfani sziklatemplomok építkezésétől, mámorossá tette Ibn Tulun mecsetje . ..

— Ki a fenéé — kérdezte az őrnagy.

— Ibn Tuluné, Kairóban — pislogott Dra- vec-zky.

— Hja, úgy.

— Igenis. De legjobban a radkani sírtorony bolondította meg, amelyről csillogó szemmel mesélte, hogy olyan, mint valami óriási kősátor a pusztaságban.

■— Pompás dolog is az — erősítette Holzwarth. — Képről ismerem.

— . . . Alig győztem utána keresgélni, annyi Siinr!p.nnel zavarba hozott. Roppant elbámultam rajta, honnan vette ez a félvad fiú ezt a dühös érdeklődést, ezt az éles szemet, melyet eddig csak lóra, meg lányra meresztett.

— A háremekről nem beszélt ... a has- táncosnőkről?

— Lehet, őrnagy uram. de arra nem emlékszem.

— Szép kis tanár vagy te! A komoly dolgokat felejted el!

Hangosan nevettek, csak az őrnagy erőltetett komolyságot arcára sikerültnek érzett mondása után.

Hirtelen puskalövés roppant a távolból, utána még egy és még egy.

Fölrezzenve figyeltek egy darabig s nagy csönd támadt.

— Istenem! Kazay... — ugrott föl az ezredorvos.

— Legalább észbe kap. Pont! Ne félj, majd köpörcöl az vissza, ha meghallja az orosz kukorica- pattogtaíást!

Dravéczky tiszteletteljesen várt s hogy az arcok még mindig feléje fordultak, megpróbálta folytatni.

— ... kérdeztem az ősmagyar haza felől, törökül mái’ tudott, azt mondta, megtanul még pár nyelvet s azután ennek él csak, rögeszméje volt ez a dolog s ahogy én ismerem, meg is találta, volna tüzön-vizen keresztül, de hirtelen meghalt az öreg Kazay. Ubul hazament, beleült a ziillö birtokba, elkezdett inni, duhajkodni, egyik párbajt a másik után vívta, megszöktette a lányokat, híres lovasbravúrokat csinált, tombolt, agará- szott, garázdálkodott, mint valami basa. Engem azonban bedugott közben rendes tanárnak. Különben tán ma is bejáró, óraadó lennék valahol. Közben fel-feljött Pestre. Próbáltam a lelkére beszélni, hogy ne parlagiasodjon így el, többre lenne hivatva, térjen vissza a pályájára és váltsa valóra a nagy terveit. Ubul hallgatott, hallgatott és azt mondta, nagy szerűen érzi a falujában magát, hogy legokosabb az ősök sírján pipázgatni, mint a törökök teszik, nem érdemes semmi komoly munkát végezni, az élet így is eltelik valahogy.

Egyszerre berregni kezdett a tábori telefon az árok mélyén.

Idegesen fülelni kezdtek. A zászlós odafutott, de csakhamar nyugodt arccal tolepedett le.

— Semmi, őrnagy úr. Csak azt kérdezték, hogy vagyunk. Hálistennek csöndben — mondta a telefonistánk.

— E percben csöndben — motyogta az ezredorvos.

— Pénteken csúnyául főbekólintottuk őket. Egyhamar aligha dugják ide az orrukat — bűz- gólkodott Tar zászlós. — Periig elég gyenge a frontszakaszunk, ha déliedet felől egy7 átkaroló támadással . . .

Az őrnagy arca elsötétült. Mereven nézett a zászlósra, erőltetve ásított egyet s odaszólt Dra- veczkymek:

— Na, mesélj még a bolondos cimborádról. Kezd érdekelni.

— Kérlek, — szólt mohón az orvoska — én rögtön láttam, mikor betette a lábát hozzánk, hogy nem mindennapi valaki. Ha az ember psychiater. . .

— Na, Dravéczky — sürgette az örnftgy,

A kis tanár a szemüvegét törölgotte.

— Naphosszat lehetne erről mesélni, kérem,

— Sokat menyecskézhotett a falujvában.

— Ojjé, őrnagy úr, egyszer a fél falu legénye esküdött össze ellőne, hogy agyonverik, meg is lékelték a koponyáját, de közülük három maradt ott vórbenfagyva.