Prágai Magyar Hirlap, 1923. február (2. évfolyam, 25-47 / 178-200. szám)

1923-02-16 / 37. (190.) szám

f

Péntek, február 16.

Jys©s.ifáwia és a szeparatista törekvések.

Zágráb, február 14,

(Saját levelezőink jelentése.) A fiatal S.

H. S. királyság látszólagos egységességének szépséghibája, számtalan nehéz problémájának pedig legfájóbb, legnehezebb és legkeservesebb kérdése a horvát nemzet mozgalma. A délszláv állam vezetőférfiainak nagyon sok nehéz órát, nagyon sok álmatlan éjszakát kellett elszenvedniök az állam kifelé íömör- nek mutatkozó egységességét konok és makacs igyekezettel megbontani igyekvő hor- vátoik miatt, akik — úgy látszik — sokkal hamarabb kiábrándultak a szláv testvériesülésből, mintsem bizonyos körök várták. A délszláv álLm politikusai bizonyos tekintetben össze omlani látják a hatalmas müvet, amelyét az egyesülés ünneplésével (december elsejével) tetőztek be, amely arra emlékeztet, hogy a horvátok uj álamban egyesültek többi délszláv testvéreikkel: a szerbekkel, szlovénekkel, bosnyákokkal és monte- negróiakkaJ.

Álom és valqság.

Az első évek kritikáiban örömmámora után józanabb szellőik kezdtek íujdogálni a hor- vátság körül. Sok derék horvát hazafit ütött főbe a teljes és tökéletes kiábrándulás. Sok józan és nemzete szabadságáért, jövő fejlődéséért aggódó horvát államférfin bukkant a kegyetlen valóságra, hogy nemzete nem lelheti meg boldogulását az egyesült királyság keretei között. Sok minden nem úgy történt, mint ahogyan az első napok szivár- ványszinei sugározták az Ígéretek bóditó képeit. A fejlett ipari és kulturális értékekkel rendelkező és ezért az államban önkéntelenül is vezérszerepre prdesztinált, harmadfél millió lelket számláló horvát nemzet meglehetősen mellőzötté vált. A neki megjáró ve- zérszepep helyett nagyon is harmadrangú, szerep jutott neki az állam életében, csupa fájdalmas, kiábrándító mellőzés, ami abban kulminált, hogy a vasúti és geográfiai központban fekvő, tiszta és impozáns világvárosi Zágráb sértő és indokolatlan mellőzésével a falusias és stilszerütlen Belgrád maradt továbbra is fővárosa az értékes tartományokkal megnagyobbodott délszláv királyságnak.

Sok más — apró-nagyobb — sérelem is érte az egyesülés napja óta lefolyt évek során a horvát nemzetet. A magasabb kultúrája, européer horvátságot bizonyos tekintetben mint gyarmatot kezelte Jugoszlávia, és ez a bánásmód csak fokozódott a legutóbbi kormány uralornrajutása óta, amelyben tudvalevőleg a radikálisok — a legintranzlgensebb nagyszerbek — vannak többségben. Am;nt Bécs állandóan arról álmodott, hogy mindenek letörésével megteremtse az összmonar- chiát, úgy a túlzóan nacionalista radikális szerb hazafiaknak is — élükön Pasiccsal és a horvát Pribicsevics Szvetozár, volt kulíuszj miniszterrel, akit jellemzően a „ma legnagyobb szerbiéinek neveznek a radikálisok — egy Nagyszerbía volt minden vágyaik álma! Az a Nagyszerbía, amely egytest-lélek legyen és amelyben még a leghalványabb nemzeti árnyalatoknak e! kell tűnniük, nem is szólva a speciális és különleges nemzeti törekvésekről.

A horvát szeparatizmus külső megnyilvánulása.

A finomabb érzékkel biró szerb politikusok a horvátok elkedvetlenedésén és elhide- güfésén csakhamar észrevették, hogy a horvát nemzettel szemben alkalmazott, gyarmatpolitikái bánásmód legalább is elhibázott volt. Hogy megmentsék azt, ami még menthető, legott megtettek minden lehetőt. Teleraktak minden belgrádi minisztériumot horvát tisztviselőkkel, a horváíokat a hivatalnoki létrán példátlan kedvezésekkel favorizálták és sok más téren is kedveskedő kedvezményekkel halmozták el a horvátokat. Ámde ezek hidegek maradtak. A csalódás tüskéje már mélyen benyomódott a szivükbe ... S a horvátság hideg maradt s a kedvezéseket teljes hidegséggel viszonozta. Hogy csak egyetlen jellemző példát említsek: nincs rá eset, hogy horvát hivatalba, horvát városi tanácsba szerbet be lehessen hozni! . . . Ezenkívül mindenütt meghagyták a horvát közigazgatási berendezkedéseket elnevezésükben és szervezetükben, nehogy megbántsák a horvát nemzet érzékenységét. Például inig Szerbiában áílamügyésznek hívják a bíróságok ügyészeit, addig Horvátországban megmaradt a királyi ügyészség elnevezése. Horvátországban „kotarska obla.st“ a járási főszoigabiróság és állami szerv, Szerbiában „járási főnökség" és megyei intézmény. Az állami, vagy dinasztiáíis ünnepeket Horvátországban közönséges munkanapok és nem ünnepük meg Őket. A kötelező dinárszámitás ellenére is megmaradnak a koronaszámitás mellett. És így tovább. Még a szerb egyenruhát sem fogadták el — a katonaságot kivéve — a horvátok, nekik inkább tányér- sipka kell rendőri és vasutas fövegnek. Nem is szólva arról, hogy a horvátok és szlovének ádáz utálattal viseltetnek a eirillbetük iránt, amelyeket pedig a szerbek Szaloníkntől Mar- burgig mindenüvé elvitték és íüzzel-vassal erőszakolnak, a latin írásnak kiküszöbölésével.

így kezdődött a horvátok lelkének bizonyos átformálódása. Egyszerre fölütötte a fejét a szeparáció gondolata, amely mint a villámszikra terjedt tovább. A hatalmas nagyon fejlett horvát sajtó szünet nélkül napirenden tartotta, boncolgatta és terjesztette az eszmét, amelyet valósággal belevitt a köztudatba. A horvát szeparatiszti'kus mozgalom így megfoghatatlanul rövid idő alatt — ami azt blzoynitja, hogy a gondolata kifejezés £s öntudat nélkül is ott élt már régóta a milliók szive mélyén — elterebélyesedett az országban és hirtelnül, jóformán minden átmenet nélkül érte el a csecsemőség után a meglett férfikort.

Nem titokban szervezkedett ez a mozgalom, nem a sötétség védőszárnyai alatt élt és fejlődött a mai terebélyes óriásfává, hanem a legteljesebb és legvakmerőbb nyíltsággal, férfiasán odavágva Belgrádnak a keztyüt. „Ha nem kértünk az idegen uralomból, nem kérünk a fajtestvérünk leigázásából sem!" — jelentette az a nyílt ésbünpozáns hadüzenet. A mozgalomban csudálatosán egymásra találtak a horvátok vallásra, származásra és társadalmi állásra való tekintet nélkül Az egyszerű földmivesek csakúgy szeparációsak, mint az inteléktuelek és az arisztokraták, akik túlnyomó részben Becsben ütöttek tanyát, mert inkább élnek az önkéntes száműzetésben, mint hogy meghódoljanak Belgrádinak, amely először csak a címeiket és a méltóságaikat szedte el, hogy legutoljára a birtokaik túlnyomó részétől könnjrebitse meg az ősi horvát arisztokráciát, amely különben is Bécsbe gravitált ősidők óta.

A mozgalom egyes fázisai az egész világ előtt folytak le s mindenki ismeri a kis balkáni Írország rokonszenves függetlenségi, nem mindig vérteien harcának egyes fejezeteit a 67 tagú horvát blokknak a szkupstiná- vaü szemben szünet nélkül tanúsított passzív rezisztenciájától és Radics Iván köztársasági parasztpártjának megalakulásától — a „horvát blokkinak a világ valamennyi kulturaé- péhez címzett genuai memurandumán keresztül a mozgalom legfrissebb fejleményéig: a bécsi Frank-párt megmozdulásig. Zágráb él és lélekzík, Horvátország küzdelme uj erőt merít a nemzet —- főleg a parasztság — páratlanul szívós kitartásából és nincs még egy olyan és annyira bizonyos — a napnál is világosabb — kimenetelű ügy a világon, mint a horvátok szeparatiszti’kus mozgalma, amely rövid időn belül el fog érni teljes és végleges és gyönyörű győzedelmé- hez: Horvát- és Szíavonország önállóságához!

Mindenesetre izgatóan érdekes az események ilyetén rohanó folyásában tudni azt is, mit szól a horvát nemzet nemes és rokonszenves mozgalmához a fölszabadító Szerbia?

Gyönge szerb ellenáüás.

Meglepő és egyáltalában váratlan Szerbia magatartása a horvát szeparációs törekvésekei szemben. Szerbia ugyanis hajlandó és készséges beleegyezni Horvátországnak az S. H. S. királyság testéből való kiválásában, aminek gondolátát legelőször az. udvarhoz közelálló „Politika" és a „Vreme" (Idő) cimü belgrádi lapok helyezték el a köztudat- ba. Csupán az elszakadás módozatai és az annak folytán beálló helyzet irányítása az, amit a szerbek kizárólagossági joggal kötnek ki maguknak. A szerb túlzó nacionalisták — és itt mindig a radikálisokat kell érteni — addig a pontig jutottak már el, Ijogy elengednének az államtesíböl négy szinhor- vát vármegyét: Zágrábot, Belovár-Köröst, Pozsegáí és Varasdot,

a többi horvát és szlavón vármegyékből pe-i

dig népvándorlásszerüen áttelepítenék a horvát lakoságot az elszakadó négy horvát vármegyébe. így — a megmaradó horvát és szlavón megyékkel — egy korridort nyernének, amely Szlovéniával és a Muraközzel kötné össze Szlavónét és a Szerémséget, illetőleg Szerbiát.

Horvátország területének ebbe az önkényes és alapos megcsonkításába azonban

— azt hiszem — másoknak is lesz döntő beleszólásuk (a horvát nemzetről nem is szólva), hiszen a hét vármegyéből álló történelmi Horvátország megcsonkítása a történelmi múlt teljes negligálása lenne, nem is szólva arról, hogy a csonkává szabdalt ország teljesen elvesztené életképességét.

Szerbia ezenkívül a pénzkérdést is a horvátok kontójára akarja megoldani. A dinár ugyanis — mint a szerbek érvelnek — az egyesülés napjáig al pari volt a francia frankkal, mihelyt azonban Szerbia átvette az uj területek koronaállományát, a dinár egyszerre hatalmasat zuhant a világtőzsdén, úgy hogy például legutóbb már 30 jugoszláv koronába — 7 és fél dinárba — került egy francia frank, az a pénz, amely azelőtt al pari volt a dinárral Szerbia tehát az elszakadás pillanatában visszaveszi a honitoktól a dinárt és helyébe visszadobja nekik a régi osztrák-magyar koronát.

A „Politika" egyik legutóbbi cikke erélyesen megfenyegeti a horvátokat, mi következik be abban az esetben, hogyha továbbra is foglalkoznak az elszakadás gondolatával „Ha ezen az utón haladnak, — irta a Politika

— tudniok kell, hogy az ut végén elkereülhé- tétíenül az várja őket. amit egy szerb politikus egyszer már kilátásba helyezett nekik: az amputáció. A szerbek a legmélyebb sajnálkozással fognak ehhez az eszközhöz nyúlni, hiszen a müíőkés mindig fájdalmas munkát végez, de tudni kell, hogy a kést a szerb riép fogja a kezében tartani!"

Ennél jóval erősebb és szókimondóbb a „Vreme", amely bejelenti, hogy „Szerbiát semmiféle nehézség nem tarthatja vissza az amputációíól, mert jobb, ha ma a kezünket vágják le, semhogy holnapra az egész testünk inficiálódjék". Más alkalommal pedig igy nyilatkozik a lap: „Semmi kifogásunk sincsen Horvátország függetlensége ellen, amint Albánia részéről sem tűrünk tűzfészket, Horvátország részéről sem törünk el ilyesmit. S ebben a hitünkben éppen olyan vakbátrak leszünk, mint annák idején a sokkal nagyobb monarchiával szemben, minthogy azonban most a saját testünkről van szó, nyíltan kimondjuk, hogy ha 1918-ban el is mulasztotta Szerbia, hogy kihasználja a győző jogait, 1923-ban ezt semmiesetre sem fogja elmulasztani! Országunk határait mi fogjuk ezúttal megállapítani!"

így vélekednek a szerb legfelső hivatalos körök a horvát szeparációs kérdésről, amely ma a legfájóbb és legelevenebb problémája a fiatal délszláv államnak. A horvát kérdés rohamosan közeledik a megoldás felé, a tályog fölfakadása csak idő, rövid idők kérdése.

I. V.

Német drámadiják: 1920-22

(Kleist és Schillerdij)

— A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája’. — Irta: Fábry Zoltán.

A széntolvajok betörésének hírére a német drámaírók és könyvkiadók szövetsége elhatározta a bojkottot a francia szinmiuro- dafom ellen. A tiltakozás fájdalma — a tiltakozás divatját veti felszínire, melynek külső szálai, mozgató indokai elvezetnek a hangulathoz, a ma történéséhez: a német nép fájdalmas, néma elkeseredéséhez, de lényeges kapcsolat — a jelen esetben — a tiltakozás és a tiltakozás objektuma között nincs. Amit itt a bojkott „francia sziinimüirodalom" alatt ért, az a pénzdicsőség dráma;rodaírna: a Rajnán inneni kollegák íelhasználják az alkalmat, hogy a Rajnán tubáikon üssenek egyet. A drámairodalomnak ehhez semmi köze stin.es. Az igazi dráma a tan kémeken túl, bojkott dacára, mindennek dacára — él! El lehet-e képzelni <a mai Németországban — a széntolvajlás idején — az emberi testvériség prédikáló inak: a Romáin Rohand, Viíidirac, Dwhamd csoportnak a bojkottálását? És szüksége van-e a mai német dráma hatalmasra terebélyesedett fájának ilyen füU'akozó szövegre? Nincs. Nincs. A benne rejlő erő, •zépség és igazság sokkal következetesebb lett volna önmagához, ha • észre sem veszi azt a „színmű iroda Ima t“, mely a Vogézcken túl gőgbe, ellenséggé ringatja, tüzeli, ugatós kutyákká alacsonytól le a vér gőzben elkábult szerencsétlen embereket: testvéreket. A német dráma nem veheti észre többé a —■ komédiát, vállalta kötelességéi: az emberiség

szabadító munkáját. És amikor ma német drámáról beszélünk — többé nem lehet a<zt országhatárok közé lokalizálná: az az egész

emberiség ügye, mert a mai megszenvedett ember itt beszél hozzánk igazságot, jóságot, menekülést... a német nyelv testvéri őrléssel szorította magához az idő őrjöngő fájdalmát és bénító halottas hallgatását.

£

Dráma dijak. Egyesek és testületek kialakult nézete, ítélete, igazsága éá — (emberek vagyunk) — tévedése. A német dráma történetében minden mozdulás, minden elért fixpont kezd olyan jelentőségű lenni, hogy még a tévedésekre, a gikszerekre is így élnünk kell, mert egy ifjabb lökéssel, egy újabb tapasztalta ital — megint más útra, uj útra vezetnek. A két legfontosabb dili, melyre a mai dramaturgiának figyelnie kell: a SchilÜerPreis és a Kleist-Preis.

A Sohilier-dijat a háború óta egyszer adták ki. Az ítélet a feltétlen igazságot eredményezte. Két név: Reiinhard Go e r img és Fritz von Unruh. Két dráma: Seeschlac'ht (kiadó: S. Fischef, Béniin) és Fin Geschlecht (K, Wo’iff, München): A háborús ember sza- badlbavágyása — az uj dráma két legkifejezőbb kezdőállomása. Róluk, méltón — egy rövid szemlélődés keretében beszélni nem lehet, itt csak emlékezetünkbe idézzük őket, megiinatotjuk a két fontos határkövet: majdnem mindenki, akinek a legkisebb köze is van az irodalomhoz, ismeri nevüket. Maii sorainkban inkább a kevéssé ismert Kileist-diiiai akanifik foglalkozmi.

Kleist! A tragikus sors emberi ukmzüuje: a kötelesség és az élet, a vágy malomkövei közé került testvér, aki a szenvedély zengő

hangján üti meg ősrokon mai fülünket. A kleisti lélek szép, színes sugárzással* tompult, fojtott, néma, zenével bomlik szét uj reneszánsszá — a mai szavaikban. Kleist-Preis: a mai dráma visszatapogatózik a -száz év előtti kezdethez: a hálát jelöli munkájává], a mun- kadüj magas célkitűzésével. És az első vonal- vezetés az emlékhez, az őshöz, a tiszteseihez, meneküléshez, az első össekötő vonal útközben elgörbül és balra kanyarodik. Gélt téveszt. Kegyeletet sért Az első ítélet egy kellemetlen botrányt eredményez: egy lehetetlen ítéletet.

Az 1920-as Kleist-diijat Osciar Loerke egy ismeretlen orgona építőnek: Hams Henny J ahnn-mk ítéli Pástor Ephraím Magmis című drámájáért (S. Físcher, Berlin). A kleisti szenvedély ereje helyett itt egy beteges ero- tománúkius szenvedély eksztázisa és lehetetlensége tombol A sexus pokol éneke, melyet nem lehet, nem szabad egy napon emlegetni a művészettel. Nem szabad észrevenni (nem még díjjal kitüntetni!), a magunkévá kell tennünk Edgár GroB támadó sorait: „Jelen költői, akik szivetek vérével egy uj művésze tért küzdőtök, lökjétek lei soraitokból azokat, akik a szabadság jogán a szabadosság féktelen- kedésével — annak árulói lesznek! Loerke védekezése lehetetlen, cinikus naivság, hiábavalóság: „Azt a drámát kellett megjutalmaznom, mely a legnagyobb dl! enk ozást fogja kiváltani."

A ballépés megtörtént1: a kezdet kezdetűn a KIeist-clij értéke az első Ítélettel 0 fokra riityedt. A következő, 1921-es év bírójának nehéz dolga volt: a kritika e’eimi kötelességét: a felelősséget, a felebbezheietlen ítélet jogát kellett újból kiépítenie és ezzel együtt a

KleiSt-dij fontosságát, értékét megalapozni. Jtfflius Bab-ra, a német dramaturgia vezér- egyéniségére várt ez a feladat. A komoly értékelés kutató szeme a negyven éves, alig ismert Paul G u r k-on akadt meg, akinek Tho- mas Münzer című drámáját jutalmazza. (O^stpheíd u. Co.) Méltón a kleisti szellemhez: a klfeisti, az emberi lélek szenvedélyes hangú, magasra szárnyaló, letört életű — jövőbe mutató drámáját. Th. Münzer: a nagynéniét forradalmár, a lutheri idők és eszmék utópisztikus fajira ti zá ltja, a boldogság-akarás földi teológusa, aki életért sikolt: nagy, boldog, egyetemes testvéri életért — vakon, dideregve, a miszticizmus fátylába burkolózva és elkeseredetten éles karddal... amíg el nem bukik, bele nem botíik a földi göröngyökbe. Mi maradt meg belőle? Az 1523. mühlhaoseoi „kommunizmus": a „vagyonközösség" emléke és a — hóhérbal ál. Ma — majdnem egy időiben — Erőst Bio eh hatalmas könyve és egy dráma: Thomas Münzer! Felfokozott, sűrített hangokban az ö élete, történelmi távlattal erősítve, megtisztítva: a ina történése. Egy álmodozó, aká köztünk él, hozzáér leikével eltemetett, múlhatatlan Ic- íekriftanushöz és a teremtés erejével az ember drámáját sűríti elénk. Az övé az 1921-es KleiSt-dij, mert: „Er ist kein Literat, sondern ein Dichter."

Mindenki méltányolta Bab Ítéletét, csak az .Ifjú literátorok nem, akik P. Girk esetében - mellőz te lésüket látták. Szinte rosszul esett, hogy a® ö véleményüknek épp Herőért 1 h c- r i u g -r- az 1922-re esedékes Kleist-bíráló — adott kifejezést. 1 he ring A. B r o n ti c n nevei dobta ra mérlegre, mint akinek Valér mord című drámája ellensúlyozná Gmk érdemét.

I