Prágai Magyar Hirlap, 1923. február (2. évfolyam, 25-47 / 178-200. szám)
1923-02-18 / 39. (192.) szám
Mussolini külpolitikája. (g.) Prága, február 17. A busáiméi konferenciát bevezető tanácskozás óta, ahonnan az olasz miniszter- elnök csalódással távozott és a jóvátételre vonatkozó olasz tervezetnek francia fölfrics- kázása óta Mussolini hallgatott Az olaisz sajtó eleinte a francia akció ellen és a békés európai politika mellett foglalt állást, később azonban az opportunitás nyugalmasabb vizeit választották az olasz külső politika hajója számára. Később azután ismét nap-nap mellett hírek érkeztek airról, hogy az olasz közvélemény nem látja elragadtatással Németország skorpiójának: Poincarénak ruhr- vidéki garázdálkodásait s hogy Olaszország közvetíteni fog Németország és Franciaország között, vagy pedig interveniál Angliánál a békés megoldás érdekében. Mindeme hirekkel szemben a hivatalos olasz külpolitika szfinkszszerüen hallgatott. Az olasz parlament tárgyalásai során azonban olyan kérdések vetődtek föl, amelyekkel szemben a továbbhallgatás politikája nem jelenthetett előnyt s Így Mussolini kényszerítve érezte magát arra. hogy a szenátus tegnapi ülésén politikájának irányvonalait kifejtse. Az európai miniszterelnökök sorában rövid idő alatt Mussolini a harmadik, aki Véleményt nyilvánít. Benes cseh-szlovákJ-ül- ügymímszter nem mondotta el meg a bá'rla- ment nyilvánossága előtt külügyi expozéját, de alkalmat talált a külügyi bizottság ülésein arra, hogy kormányának külpolitikai tevékenységéről és állásfoglalásáról nyilatkozzék. Benes politikájával a francia politikát igyekezett igazolni. Az elmúlt napokban Bo- nar Law angol miniszterelnök mondott beszédet az európai kérdésekről s bár beszéde nyílt elitélése volt a poincaréi politikának, az aktivitástól gondosan távoltartotta az angol politika célkitűzéseit. Tegnap Mussolini leb- bentette föl a fátyolt arról a problémáról, hogy Róma miként viselkedjék azokban a sorsdöntő órákban, amikor Poincaré élére állította ajz európai béke könnyen billenő kockáját. A Mussolini beszéde rendkívül érdekes, sőt, ha úgy tetszik, sokatmondó, ha azonban szigorúan vizsgáljuk, valójában teljesen üresnek látjuk. Mussolini ugyanis nem mer mesz- szebbmenő politikai célokat vizsgálni, nem mer az események elé nyilatkozataival elveket és állásfoglalásokat leszögezni, mert meg van győződve arról, hogy az európai válság nem érte el még a tetőpontját, az európai politika pedig nem jutott még el a krízisnek ama magaslatára, amelyről a bekövetkező események perspektívája fog a szemlélők elé tárulni. Kereken megcáfolta Bonar Lawnak azt a kijelentését, hogy Olaszország közvetíteni akart Franciaország és Németország között. Ezt nem tette, mert egyfelől az olasz adósságok kérdésének rendezetlensége miatt nem látja tisztán Olaszország helyzetét és mert másfelől feleletre vár az az óriás kérdés, amelyet már Laussnneban fölvetett s amelyre a válaszadás elől úgy a francia, mint az angol politikusok kitértek: van-e még antant vagy nincs, medmarad-e az a szövetség, amely a háborúból átnyúlt a békébe és amelynek kötelékei közé Mussolini az olasz belpolitika változása folytán belecsöppent. Az európai politikára nézve rendkívül nagy jelentősége van annak, hogy az antantnak egyik faktora kénytelen belátni és elismerni, hogy valahányszor az európai politikának egy uj kérdése merül föl, mindannyiszor előtérbe nyomul az egységes antantakció problémája. Mussolini- nek ebből a kijelentéséből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Mussolini tisztában van az antanttal. Tisztában van azzal, liogv azok az ellentétes érdekek, valamint az a nemzeti egoizmus, amely Franciaország részéről nap- ról-napra eklatánsabban nyilvánul meg, létalapjaiban ingaitta meg az antant felépitmé- J nyét. Úgy látszik, érzi, hogy nincs messze az az idő, amikor a háborúra szövetkezett európai államok talán kézfogás nélkül mondanak búcsút egymásnak s mert nem lenne ajánlatos az uj csoportosulásnak és az uj európai konstellációnak elébe vágni. Mussolini megelégszik a tények konstatálásával, a következmények és uj célkitűzések latolgatása nélkül. Nagyjelentőségű nyilatkozatának az a része, amely arra mutat rá, hegy Olaszország belső gazdasági körülményei késztetik az olasz kormányt a mai politikai rezervált- ságra s hogy emellett a gazdaságilag válságos helyzet mellett luxuspolitika lenne Németországgal szemben a nagylelkű liberalizmus eljárását követni. Úgy látszik, Mussolini érzi, hogy ez az abszolút morál, amelyről beszéde elején szól s amelynek szempontjából biz olasz adósságok törlését indokoltnak tartja, megkövetelné Olaszországtól, hogy Németországgal szemben liberális politikát tanúsítson s úgy látszik, szívesebben teljesítené az abszolút morál parancsszavát, ha oly politikai légkör venné körül Európát, amelyben a morál szóhoz jutna s ha nem függne Olaszország gazdasági léte attól a nagy kérdéstől, juttat-e valamit Poincaré a szénből, a nyersanyagokból Olaszország számára s ha áz európai valuták dervis táncában nenr kellene tartania attól, Hogy az olasz líra nem bírja az iramot és leszédül az őrü- letes káoszban. Ily körülmények között — úgy gondolja Mussolini — a legcélravezetőbb politika: minden pozitív föllépéstől tartózkodva, a helyszínen lenni és várni azt a pillanatot, amikor egyezkedésre kerül a sor a vasról és szénről, az egyezkedésben részt venni s addig remélni azt, hogy ez az egyezkedés egyszer tényleg létrejön. Hogy pedig létrejön, erre a reménységre építi föl politikáját Mussolini, ebből a szempontból igyekszik gesztusaival megnyugtatni a franciaellenes olasz közvélemény egyrészt, de másrészről megőrizni Poincaréval szemben a cselekvésektől való tartózkodás álláspontját. Ezért mond Mussolini talán többet, mint amennyit vártunk tőle és ezért cselekszik sokkal kevesebbet, mondhatnánk semmit, azon a porondon, ahol ma minden kezdeménvezést és cselekvést Poincaré magának sajátított ki. Beszédének második része, amely a jugoszláv—olasz viszonyra vonatkozott, a kész helyzettel való kényszerű megbarátko- zás politikáját tükrözi vissza. A rapallói szerződés sajnálatos körülmény — mondotta —, de reméli, hogy Giobentinek mondása érvényesülni fog Dalmáciában is, ahol .az olaszok olaszul fognak beszélni és ezzel fönntartják az olasz nemzethez való tartozandóságuk érzését. A jugoszláv—olasz viszonyt Mussolini kormányrajutásia előtt szerződések szabályozták. Az európai helyzet nem engedi meg. hogy Mussolini széttépje ezeket a szerződéseket s kénytelen jó arcot csinálni és meníőargumentumokat keresni a kész helyzet elismerésére. Minden reménysége abban a megállapításban összpontosul, amelyet már gyakran hallottunk Mussolinitól: egyetlen szerződés sem tart örökké. Ezt az elvet vallotta tegnap is és szabadjára engedte az olaszok fantáziáját a tekmtetben, hogy mikor és mily körülmények között borul föl a jugoszlávokkial kötött olasz szerződés. A beszédnek ez a része ugyanabból a tartózkodó álláspontból magyarázható amelyet Mussolini az egész európai politikával szemben elfoglalt. Ha fölületesen nézzük az angol és az olasz miniszterelnök megnyilatkozásait, akkor arra a konklúzióra jutunk, hogy mind a kettő a várakozás álláspontján áll a legégetőbb európai probléma kérdésében. Ha a szavak mögött rejlő gondolatstrukturát hámozzuk ki, akkor Bonar Law beszéde nvoinén az angol politika várakozását úgy kell fölfognunk, mint előkészületet arra a pillanatra, amikor a béke érdekében cselekedni lehet — a Mussolini várakozását pedig, tegnapi beszéde nyomán, mint előkészületet arra a pMAz egész diplomácia, beleértve az orosz diplomáciát is — amely félelmetesen formális ebben a pillanatban — körültekintéssel jár el és semmi ok sincs arra, hogy Olaszország másként cselekedjék. Hogy nemzetünk érdekében, a negyvenmillió lakos érdekében, akiknek joguk van az élethez, járjunk el, minden improvizációt elővigyázatosan kell megkezdeni és tekintetbe kell venni, lanatra, amikor vagy részt lehet venni az osztozkodásban, vagy a gazdasági és nemzeti élet biztonsága érdekében újabb orientációt lehet fölvenni. 100 cscti-sil. Koronáért fizettek ma, február 17-én: Zürichben(öíako5) 15.75 svájci frankot Budapesten —.— magyar koronát Bécsben —.— osztrák koronát Berlinben 59400.— német márkát KuüoSisii a Huhrkérdésröl és a iugosziáv-oEasz viszonyról. Az olasz miniszterelnök nagy beszéde a szenátusban Róma, február 17. (Havas.) Mussolini miniszterelnök beszédet mondott a szenátusban a san.ta-m.aT- garettai egyezményről, valamint a Washingtonban taláirt konvencióról Grespi szenátor kijelentésére válaszolva kijelentette, hogy a jó v átél éli kérdésben semmi uij fordulat sem állott elő. Borah amerikai szenátor nyilatkozatára vonatkozóan kijelentette Mussolini, hogy annak nincs különösebb jelentősége, mert az Egyesük Államok különféle pártjaiból összeállított csoport vezetőjéről van szó, akinek nem lehet mag a joga ahhoz. hogy ilyen nyilatkozatokat tegyen. Mussolini az ilyen, de még a kevésbé fantasztikus nyilatkozatokba sam hajlandó belemenni. Ha egyes kormányok felelős faktorai, de különösen a konfliktusban részes kormányok Olaszországhoz fognak ibrdükii, amely ma az egyetlen nemzete a világnak, amely a jeterctegi időpontban békés politikát folytat, úgy ez uj esemény lenne, amely fölött gondolkodni kell. Egy újabb esemény azonban lehűti az erctüziaszmos&t, ahelyett, hogy azt növe’né. Anglia és az Egyesült Atomok ugyanis megegyezésre jutottak és Anglia kötelezte magát az Egyesült Államokkal szemben adósságainak fizetésére. Nem szabad az olasz adósságok törlési lehetőségének illúzióját túlságosan táplálni De azt hiszem — mondotta Mussolini — hogy ez az abszolút morál szempontjából teljesen igazságos volna, bár eddig a nemzetek közötti viszonyt nem vezették az abszolút morál alapeíveí. Olaszország nem közvetített. Egy külföldi parlamentben azt mondották, hogy Olaszország megkísérelte a Franciaország és Németország közötti közvetítést. (Mussolini itt Bonar Law beszédére céloz. A szerk.) Ily irányú kísérlet nem történt. Az én kötelességem, hogy mérlegeljem a viszonyokat és szondrozzam a körülményeket, amit meg is tettem. Ez kötelességemet képezte. Amint azonban az európai fővárosok fényeinek vizsgálatánál meggyőződtem arról, hogy e tekintetben semmit sem lehet tenni, nem tettem további lépéseket, mert ezáltal súlyos hibát követtem volna el. (Zajos helyeslés.) Fennál!-e az antant? Egyébként azt hiszem, hogy a válság még nem érte el tetőpontját. Fontos mindenesetre az, hogy tudjuk, vájjon az antant fennáll-e még és fenn iog-e még áPani? Úgy hiszem, hogy nem leplezek le tít- , kot, hogyha azt mondom ki, ami az újságok ! olvasásánál ötünk szemembe. Nincs egyetlen esemény sem és egyetlen kérdés sem, amely ne állítaná föl az egységes asitantakció prob'émáját. Ilyen helyzetben nem szabad gesztusokat és még kevésbé eredeti tárgyalásokat improvizálni. hogy a mi akaratunkon kívül mások akarata is létezik. (Helyeslés.) A Hberaütás politikája luxus lenne. Ha szénkészleteink lennének, ha valamiképpen megoldottuk volna a nyersanyag problémáját és ha a pénzünk alátámasztására niagy aranykészletekkel rendelkeznénk, akikor követhetnénk a maitól eltérő politikát igen, esetleg Németországgal szemben a nagyle'kü liberalitás politikáját. De nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, mert nehéz viszonyok között élünk és egész energiánkat föl kel! használnunk, hogy elkerüljük a pusztulást. Be fogják tehát látni, hogy Olaszország nem maradhatott indifierens a ruhrvidéki ésemé«>:ejíkc! szemben és nem votiakodha- toír’tel- gazdasági és technikai részvété től Az éti fölfogásom szerint jobb mindig a helyszínéit lenni, mert gyakran előfordul, hogy a komplikált problémák nem várt megoldást találnak és nem szabad egy hangulat kedvéért kitenni magunkat annak a veszélynek; hogy nem vagyunk a he'yszvnén-akkor, amikor gazdasági téren megegyezés esete forog (önin, amely vasra és szénre s Franciaországra és Németországra vonatkozik. Egy ily megegyezés nem abszolút valószínűtlen. A santa-margerlttaá egyezmény. A santa-margerlttai egyezményre nézve kijelentette Mussolini, hogy teljesen megérti Tamazza és Tivaroni szenátorok aggodalmait és fájdalmait, majd igy folytatta: Az érzelem úgy az egyesek életében, mint a népek életében kétségtelenül nagy szellemi faktor. De nem lehet az egyetlen és kizárólagos motívuma a külső politikának. Szükséges, hogy bátorságunk legyen annak kijelentésére, hogy Olaszország nem maradhat örökké az egyetlen tengerhez, az Adriai-tengerhez láncolva, mert e tengeren kívül itt van a Földközi-tenger is és még más tengerek, amelyek érdekelnek bennünket. A rapallói szerződés az én fölfogásom szerint sajnálatot érdemlő aktus volt és következménye egy nem könnyű belső szituációnak és egy külső politikának, ame'y semmi esetre sem volt annyira kiváló, hogy extravaganciákat engedhessen meg magának. Legyen szabad ismételnem, hogy a méltóság szellemében tartott szilárd külső politikát nem lehet akkor folytatni, ha a nemzet nem adja mapról-napra tamujelét a vas fegyelemnek. (Lelkes éljenzés.) Nem hiszem, hogy a santa-margarettai egyezmény Zára és Dalmácia halálát . jelenti., Időközben az utolsó koncessziók által megmentettük az e területen élő testvéreink számára az olasz nyelvet és eszembe jut, amit Gioberti mondott: „Ahol a nyelv él, él a nemzet." Ha ennek következtében testvéreink olaszul beJ )”■ I *JBL Prága, vasára^ I # \ Szlovenszkól és RimHaszkós Szövetkezet* Ellenzéki Pártok politikai napilapja I Szlovenszkói szerkesztő: a Felelős szerkesztő: I TELLÉRY GYULA Főszerkesztő: PETRÖGAILI OSZKÁH dr. FLACHBARTH ERNŐ dr. I
