Prágai Magyar Hirlap, 1923. január (2. évfolyam, 1-24 / 154-177. szám)

1923-01-21 / 16. (169.) szám

_______________________Vasárnap, január 2l. di g sohasem látott dísztől el nem homályo­Ladyszerelem. — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Ferenczi Sári (Berlin)­— ö, RóbeTt, már nagyon elfáradtam, Ró­bert, nem tudok tovább táncolni, Róbert, én lihegek — méltatlankodott lady Castlereagh és kibontakozott férje karjából, aki egyforma tempóban már számtalanszor valcerezte vele körül bécsi lakásuk nagy fogadótermét. — Emiibe, ön túlságosam hamar kimerül — mondta szárazon a sovány lord, Anglia képviselője a bécsi kongresszuson. — Emibe, ön elveszti testének rugalmasságát, a bécsi élet elpuhitja. Emibe, táncoljunk tovább. Egy karszékbe omlott a karcsú lady. Még pongyolában volt, lenszimü haja Ie- bomolva omlott vállára és 1815 decemberé­nek reggeli napja ott játszott előtte a padlón. Ez a délelőtti tánc volt a lady házaséle- tének megkeserifője. Férje képes volt órák hosszat forgatni őt körben, hivatásos, hideg szigorral, mert a lord félt minden grammnyi hízástól, száraz testének szikárnak kellett maradnia a bécsi élet forgatagában is és 5 ezt tartotta a toriiázás legjobb módjának. A lord hazavágyott már Angliába, a lady boldog volt Becsben. A lady még ágyban sz.v .-ictJ. v-.b:;* pihenni és ébren á.modni a tegnap esti bálról, Metternich herceg báljá­ról — Milyen fehér a válla! — fülébe csen­gett még a ragyogó szemű huszártiszt vallo­mása, akivel ott táncolt a bálon körben, kör­ben, végnélkül, a megsemmisülésig, az el­múlásig ... . — Nos, Emi He, mii lesz? Még egy órát kell táncolnom, siessünk! Ön tudja, hogy időm drága. Mettemidhohel kell beszélnem és az orosz cár is magához rendelt. Emiié, gyerünk! — így szólott a lord és úgy nyúlt a felesége dereka után, mintha valami torna­eszköz lenne. A lady nem mozdult. Magasra húzta homlokát, úgy hogy csodálkozó arca még osudálkozóbb lett és uagy, kerek szeme még nagyobb, aztán panaszosan mondta: — Róbert, ön tönkretesz engem, Róbert, ön halálomat akarja, Róbert, én annyit tán­coltam az éjjel Lord Castlereagh deimedten bámult a karszékben pihenő feleségére, mert puha- váillu, szőkeháju tornaeszköze még sohasem, mert vele ellenkezni. Ma pedig egyszerre vonakodik kiszolgáltatni magát testgyakor­lás! célokra, — Emillé, én nem értem önt! — szólalt meg.ridegen. — Az én egészségemre. szük­sége van Angliának! Önnek hazafias- misz- sziója velem táncolni! Miért fárasztotta úgy ki magát tegnap? Itt a friss levegőben egész­séges mozgás a tánc, egv bécsi bálon... Hirtelen elhallgatott és megvető mozdu­lattal intézte el az összes bécsi bálokat. A lady elmosolyodott. Mit tudta ez a száraz diplomata, hogy mi a tánc? Milyen mámoriíó álom lehet a vakét, ha. egy ma­gyar gróffal táncolja az ember, aki közben édes dolgokat susogva, ezer furcsaságot re­gél különös hazájáról Puszták, ménesek, pipiacscs mező, ringó j kalász tenger, juhnyájak, göndör, bundás bá- 5 rányfcák... A lady tapsolni szeretett volna, j ha csak rágondolt. És a nyájakat fehér, lom- posszőrü kutyák őrzik, nagyon tudnak ugat­ni, nagyon éberek, hűségesek... Játék­szerek, igazi játékszerek í... Ügy képzelte a lady. Kicsit vadak, de nagyon jók... Ő, azok a bárányok, azok a kutyák, az a furcsa ország, az a gróf, az a gyönyörű gróf. — Emilie. utólszor kérem! — szólt a lord. A lady tovabbszötte álmait/, a lompos, fehér, nagy kutyák mindent megtesznek gaz­dájukért, úgy mesélte a gróf. Mindent! ilyen­kor példáiul azt lehetne parancsolni nekik, hogy táncoljanak a lorddal! A lady kacagott, felugrott és kiszaladt a teremből A lord megvetéssel nézett utána, aztán a falhoz lépett, méltóságteljesen felemelt egy széket és komoly, határozott lépésekben folytatta táncgyakorlatait a székkel, csak a szent célt tartva szem.előtt. Este bál volt lord Castíereaghnál A Na­póleon igáia alól felszabadult Európa sorsát intéző összes fejedelmek megígérték jövete­lüket. A nagyteremben a lord állt és a meg­hívottak névsorát futotta át tájékozódás cél­jából Egyszerre megdöbbent, a lapot az asztalra helyezte, csontos mutatóujjával egy névre bökött és úgy maradt mozdulatlanul. Jó ideig várt, míg végre megjelent fele­sége, a csudálkozó szemű lady és megállt a küszöbön. Fehér selyemruha volt rajta, mé­lyen, nagyon mélyen kivágva, piros cipő kandikált elő vékony tagjaihoz tapadó szok­nyája szegélyéből, hajában pedig gyémán­tokkal kirakva, különös diadémként férje térdszalagrendie ragyogott és a furcsa, ed­sitva, boldogan bámult nagy szeme az élet örömei felé. — Milyen soká tartott, Emiibe, míg le­vetkezett — jegyezte meg gúnyosan a lord. — Ó, Róbert, hiszen már fel is öltöztem — felelte az ostoba kis lady, aki isteni naivi­tásában nem is sejtette, hogy majdnem, ő majdnem teljesen mezítelen és nem álmodta volna soha, hogy holnap egész Becs fejéké­vel fog gúnyolódni. —- Jöjjön közelebb, Emibe! — szólt újra sir Róbert Castlereagh. — Ki ez? A lady odanézett, hova férje rideg ujja bökött, ahol szépen, feketén volt rápingálva a fehér lapra: gróf Széchenyi István. A lady elpirult, de aztán menten kész volt megvédelmezni szive királyát: — Ó, Róbert, hiszen gróf! — ön hívta meg, Emibe? \ — Én, hogyne, nagyon jól táncol, kato­na, fiatal, igazi gentleman... — a lady egé­szen nekihevüit. — Az mellékes! Mól ismerkedett meg vele? . — Az udvari estélyen. A császárné bál­ján találkoztunk és tegnap Metternich her­cegnél — Jó! — Csak ennyit felelt a lord egész tárgyilagosan- és sovány ujja. tovább siklott a névsoron. Igazi előkelő ünnepély volt a lord Castlereagh bálija, mert mindenki unatkozott. Unatkozott az orosz cár. a porosz király és Württembefg máskor oly kedélyes, kövér uralkodója is. Maga a lord előkelő, merev arccal sétált vendégei között, mintha folyton saját szemé­lyének fontosságára és Anglia mindent felül­múló .nagyságára kellene emlékeztetnie a jelen levőket. Csak a lady mulatott, mert ő Széchenyi István gróffal táncolt. Nem gondolt ő senki és semmi mással Beleveszett a felébredt vágyak hálójába és diadalának teljes tudatá­ban adta át kicsi személyét a báli örömeinek. Már bajnalodoti, az est koronás díszei távoztak és lady Eniiiie égő arccal kereste a tömegben gyönyörű grófját, Metternich Má­ria hercegnővel, táncolt és a lady szeme fél­tékenyen tapadt a keringőző párra. Folyton nézte őket, addig, nézte, míg .tekintete végre találkozott-a Széchenyi tekintetével Akkor rámosolygott' és egy ujjal' intett neki- a kicsi lady, aztán kiosont a teremből Jobbra nézett, balra nézett,, ide mosolygott, oda mosolygott, mintha csak vendégei iránt, érdeklődnék,, úgy lejtett végig a szalonokon. Széchenyi ment utána, vonzota a kerek- szemű lady,.- akit szeretett volna karjaiba szorítani, gondolkozás nélkül azonnal ha­ladt nyomában sok szobán keresztül amíg végre egy világoskék selyemfalu. aranyos kalitkában ott állt a kis lady egyedül Itt eb­ben a félhomályos kis szalonban, a viasz- gyertyák sárgás fényében, életének egyik legbájos-abb félóráját élte át Széchenyi, kar­jában a fehérruhás lady Emilievel, azzal a bűbájosán ostoba kis ladyyeí, kinek térd- szal-agrenddei diszitett fejecskéje odaadással pihent a vállán. — My lőve — susogta a kicsi nő —, me­séljen megint furcsa hazájáról a judokról és kutyákról Ismeretlen titkok felé kimyiiít kíváncsi­sággal kérdezett. A gróf lőcs ók olt a ajkáról a kérdésit, aztán mesélt neki. juhnyájakról, végtelen mezőkről, juhászkutyákról, minden­ről ami eszébe jutott. A lady elbűvölve hallgatta és összekul­csolt kézzel környörgöít: — ó, daríing, én úgy szeretnék két olyan juhászkutyát, kettőt, hogy sok bébijük is le­gyen. Majd veszek nekik bárányokat, hogy játszhassanak. Ugy-e ad nekem olyan bájos kutyákat, my lőve? — Mindent, mindent neked adok, amit kívánsz, szerelmem — mondta a gróf és olyan hevesen ölelte magához, hogy a kis lady ijedten pislogott nagy szemével és félre- csnszott fején a térdszalag,rend. így még aranyosabb volt és Széchenyi szerelmesen kérdezte: — Mikor leszel az enyém, Emibe, az enyém egészen ? A lady kacagott, bámuló tekintete bele­mélyedt a gróf szenvedélyes arcába és nyu­godtan mondta, mintha valami üzletről len­ne szó: — Ha megjönnek a kutyáik, my lőve. Liiebenberg János, Széchenyi. István gróf jószágigazgatója levelet kapott Becsből Ép­pen a gazdatiszttel boro-zgatott, mikor meg­jött az írás. Liebenberg. jobbról-balról megnézte a pecsétes levelet, aztán megrázta becsületes fejét: •—• Pénz kell. biztosan megint pénz kell a Stefi grófnak! . Aztán mit bánja, uram? — szólalt meg a gazdatiszt, —- Nem az ön pénzét költi! Nem úgy van az! — Csak ennyit mon­dott Liebenberg és elmerült a levél olvasá­sában. A világon senkit sem szeretett ö úgy, mint a fiatal grófját. A nevelője volt valaha és most vagyonára vigyázott takarékos szi­gorral. A fiatal huszárkapitány az életet él­vezve, nem törődött semmivel, Liebenberg intézte adósságait és ő intette takarékos­ságra. Félve bontotta fel most is a levelet Lie­benberg, de alig olvasott el belőle néhány sort felderült az arca és kacagva fordult a gazdatiszthez: — Hallja csak, öcsém, mit ir a gróf! A levélben pedig ez állott: „Kedves U-e-benbergom, nagy kérésem volna megint. Ugyanis Lady Castlereagh, legjobb barátnőm (Mit szól hozzá?), minden­áron szeretne két juhászkutyát. N-B. fiatalo­kat, a legnagyobb fajtából, egy hímet és egy nőstényt. Miután egyrészt igen szeretném, ha ezt a hölgyet némiképpen magammal szemben obligálni tudnám, másrészt a farka­soknak ezt a nemes faját is propagálta: óhajtván, igen kérem, szerezze meg a kutyá­kat bármi áron és küldje el nekem, Ugy-e charmante cömissióml bíztam meg? — Higyje meg, régi barátságiunkra számítok, mikor ezt kérem öntől, reményiem, nem veszi rossz néven, hogy ilyen gyerek seggel erniuirozom. Ugy-e, nem haragszik? Egy hónap hosszú idő és mire Bécsbe értek a kutyák. Széchenyi már rég megunta a kis lady o-síoba fecsegését, hogy komo­lyabb szerelem foglalja el szivében a játszi szenvedély helyét. Szalagcsokrokkal ékesít­ve, virágfüzérrel nyakuk körül küldte el a kutyákat lady Említenek. Kék selyemszalon­jában ült a bámuló szemű kis angol madár, mikor két komolyarcu inas bevezette hozzá a fehér magyar komondorokat. A lady sikon- gott örömében. — Ó darlhig! — ó my lőve! — szóiitgai- ta a hatalmas állatokat és forró csókot nyo­mott hideg, nedves orrukra. Ugrált, tapsolt öröméfen, nem tudott hova lenni a boldogságtól, hogy nagy, nagy vágya, végre teljesült. A kutyák megjöttek...., és most... Emi­be remegni kezdett, szemét lesütötte, élsá- padi«,. a gróf jutott eszébe. Tehát az övé lesz!... Tulajdonképpen nem is ijedt meg a gondolattól' olyan nagyon. Leült Íróasztala mellé és lassan kipiruló arccal irt Széchenyi­nek : „Köszönöm a kutyákat, my lőve! Sze­retlek téged és tudom, mit ígértem, holnap délután négyre várlak, a kis kék szalonban. Egyedül leszek. Jöjj el! A kutyáikat imádom és téged is, daríing?' Másnap délután legszebb ruhájában fe­küdt kerevetén a lady és várta a gyönyörű grófot. My lőve és Darüng selyempárnákon hevertek mellette, Emibe pedig lassan mind jobban belekábuli a forró türelmetlenségbe, melyet a tétlen várakozás minden perce nö­velt, mig hatalmas hullámokban borította el apró angol lényét egy ismeretlen, forró szen­vedély. Az ajtaján halkan kopogtak. — Ő! — si'kiitott a lady és sikoltása olyan volt, mint egy megriadt madár vész­kiáltása a vihar előtt. Valószmütleuüí nagyra nyitotta fényes szemét és úgy susogta-; — My lőve! Aztán még jobban megijedt, mert saját szobalánya állt a küszöbön, kezében hatal­mas fehér rőzsacsokorral és egy levédel — Nem jön! — fájdalmasan dobbant meg a 1 ady7 szive és remegő kézzel nyúlt a levél után. Nagyon szép levelet irt Széchenyi István gróf. igen is szépet egy ilyen kis ladyagy számára: „Esküszöm önnek, hogy nem volnék képes megzavarni az ön szeplőtlen tisztasá­ga és erénye Öntudatát, mely jobban emeli szépségét és nemességét, semmint maga is hóhetné-" Hogy értse ezt meg a kis lady Emibe? Nem is értette, csak nyugtalansága nőtt min­den szó után. „Inkább lennék hazámból számkivetve, mindenkitől elfeledve, mint hogy az ön lelki­nyugalmát megháboritsam." Ez is Igen bonyolult volt lady Bmilie számára, szigorúan ráncolta össze Homlokát és bámuló, könnyes szemmel olvasott to­vább. A levél végét aztán megértette, világos és egyszerű volt a mindennél nagyobb csa­pás: „Mire levelem kezébe kerül, már el­hagytam Bécset. Felejtsen el, Mylady, felejt­sen el.!'* — Elfelejteni? Nem, soha, soha! — És arcát a fehér rózsákba temetve, hangosan szipogva sirt a kis lady. Úgy örült már a ka­landnak, szépen felöltözött és most semmi sem lesz belőle, semmi, semmi. Milyen go­nosz az a gróf, az a csalfa, hitszegő, gyö­nyörű gróf! — ó daríing, ó my lőve! — nyögte pa­naszosan, távoli szerelme felé tárva ki kar­ját és akkor a kutyák, az okos kutyák egy nap alatt már érteni kezdvén különös, ide­gen neveiket, közelebb húzódtak úrnőjükhöz, ölébe nyomták nedves, hűséges orrukat és 2 lady göndör, fehér bundájukba sírta bele mérhetetlen bánatát. Lord Castlereagh bécsi szereplése véget ért és ö hazavitte Albionba száraz tagjait, könny ess zemii Iadyjéí, Darlingot és Mylovet. A Casílereagh-'kastély nagy szobáiban vagy künn a kertben a zöld gyepen játszott kutyáival és emlékeivel a szőke lady. Ha ba­rátnői jöttek látogatóba, köréje ültek és Emi­llé My lőve és Darling göndör szőrébe mé­lyesztire fehér ujjait, tágranyilt szemekkel mesélt a sok* karcsú hölgynek egy távoli kü­lönös országról juhnyájakról, pipacsos me­zőkről, végtelen pusztákról. Mesélt a grófról barátnői fülébe súgta, amit neki súgott fülé­be valaha a tüzesszemü magyar huszár, hogy piros lett a rózsás fülük és megreme­gett édesen fehér l’adytestük. Szép májusi napon, mikor százszorszé­pek nyíltak a kastély pázsitjában, könnyű ruhában a napfényen ült a kis lady és barát­nőit várta. Boldog elragadtatással simogatta egy rózsaszínű selymes, csipkés kosár függö­nyét, melyben az első pislogó szemű, bun­dás kutyabébik feküdtek- Fehér bárányok sétáltak körülötte a park gyepen, My lőve, Dárdáig és az édes kicsinyek játszótársai. Ott legelésztek a nagy pázsiton, melyet ez idén nem szakított meg egyetlen virágágy sem. így akarta a kis lady Emidé: —- Hiszen a kutyáknak puszta kell és julmyái, melyet őrizzenek — mondta ko­moly meggyőződéssel a mo-solygó kertész­nek. — Emibe legközelebb tehenészetet ren­dez be a hálószobámban — jegyezte meg.a lord, de a lady nem törődött a kertész mo­solyával, sem férje gúnyolódásával, neki az ! édes kutyák boldogsága volt első a világon és a legszebb nap ez a májusi nap, melyen bemutathatja végre ifly lőve és' Daríing gyönyörű gyermekeit barátnőinek. . Jöttek a Tadyk, mint színes pillangók libbentek z bölcső köré, sikongva bámulták meg a nyöszörgő újszülötteket és szerencse- kivárna tokkal halmozták el irigyelt barátnő­jüket­Emibe boldog, önfeledt mosollyal Sít a fű­ben, a ladyk melléje telepedtek és az ünne­pélyes alkalomra való tekintettel neki újra el kellett mondania tündérmesébe illő élemé- nyelt a szép gróffal. — Hol kezdjem? — kérdezte, — Egész elölről — kérte a Höigykosró­ni, ő pedig kezdte elölről az udvari esté’yen történt megismerkedéssel, a Metternich-her­ceg báljával és mire eljutott az első csókhoz, már nagyon piros volt az arca és égtek kö­rülötte mind a ladyszemek. — Nagyon erősen csókolt — susogta Emillé, hogy barátnői csókszomjasan szorí­tották ' egymásra ajkaikat Mikor aztán arról mesélt hogy Széche­nyi nem jött el a találkára, akkor sírtak mind annyian egy súlyosan érzett közös bol­dogtalanságban.--Nagyon gyönyörű volt és nagyon gonosz —• zokogott Emibe —, de szerencsé­re megvannak a kutyák! — A drága, édies állatok! — zengték kó­rusban a hölgyek. BmiUe letörülte könnyeit, mert eljött a nagy momentum, melyben kijelentette, hogy a hat kis bébi közül hármat kisorsol barátnői között. Valóságos forradalom tört ki erre. Vá­rakozásteljesen dobogott minden szív, mig a kis'lady Bmilie csipkés kalapjába dobta pa- pirsze’etkékre felírt neveiket és remegő kéz­zel kihúzta az első cédulát. — Maud! — Ó Istenem! — sikított lady Maud. ki­kapott a kosárból egy kis kutyát, szivére szorította é^ boldogan nevetve csókolgatta. Egyszerre azonban elkomolyodcfct, össze­vonta szemöldökét és nagyon titokzatos arccal jelentette ki: — Higyjétek el, amint így ölelem ezt az édes kutyabóbi't, úgy érzem, mintha meg­csalnám kicsit a férjemet! Megborzongtak erre az összes ladyk. mintha a délceg huszár lépett volna egyszer­re körükbe. A gyönyörű magyar gróf, .aki csókol aki nem jön el a találkára, aki után eped/nti kell akit siratni kell és aki ezeket a kutyákat adta nekik, mindnyájuknak, hogy el ne felejthessék őt sohasem. Ma mér faoejKÚitTíJlk farívd 14J im 0*42 ve*i*i!

Next

/
Thumbnails
Contents