Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
30 Nemes, Konrád stb., mind idegen pályán, idegen egyesület csapatában aratja szebbnél szebb diadalait. A magyar labdarúgás három esztendeig fiatal, kiforratlan tehetségekkel kísérletezett és csak 1922-ben alakult ki nagyjából a jövő magyar válogatott standard-csapat. 1920-ban tűnt lel Európa egyik legnagyobb játékosa, Ortk György (MTK), aki egymaga olyan vonzóerő, hogy az ő játékáért tízezrek vándorolnak ki a sporttelepekre. Orth mellett Molnár György (MTK) és a macska- ügyességü, biztoskezü Fehér Pál a MAC kapusa, továbbá a még ismeretlen nevű fiataloknak egész 1 giója vár a nagy kitüntetésre, amikor a címeres magyar ingben küzdhet Magyarország dicsőségéért. j A magyar birkózók szintén szerényen kószií- j lödnek. l)r. Varga Béla és Radvány Ödön vi-! lágbajnok olyan új nemzedéket nevel, rnelv már j most méltó ellenfele mestereinek. Endréd)/, Siker- j leejt, Németh, Matúra, Fehér, Friegler, Nagy János, Száraz (Ceglédi MOYE-SE) stb. nem a birkózás technikájában, hanem csak a rutin hiány miatt mai adnának, alul a nagy világversenyekben. Mindent összevetve nincs ok a kétségbeesésre. A magyar faj elpusztíthatatlan ősereje és fiatalságának lelkesedése olyan erő, mely le fogja győzni a legnagyobb akadályokat is és az öregek szakszerű vezetése és tanácsa mellett 1924-ben a párizsi Stadionban a győzelmet jelentő árbocra a magyar zászló is többször fel fog* szökni. A magyar sport múltja és a fiatalok mai lelkes munkája a zálog, hogy a stockholmi olimpiádon kivívott ötödik helyet Magyarország is meg tudja tartani. Az 1922 nyarán Budapesten rendezett magyar—-svéd atlétikai viadal 5: 5 döntetlen eredménye is erre en?ed következtetni. IV. H. G. Vas-korhűn élünk: nincs mit menteni! Vasárnap, december 24. Leásiyné^őben. Irta í Zilafcy Lsijes* Égen és földön nyiladozott már a tavasz. A kiskertben a porhanyós földből szúrósan friss-zölden ütközött ki a levesbe való snidling, az orgonabokrok ágain kövér rügyek ütköztek. A gerendák repedéseiből apró kis piros bogárkák bújtak elő. A tornác fehér oszlopai frissen meszelve, vakító fehéren sütkéreztek az áprilisi napsugárban. Lent az udvaron abrosszal letakart kecskelábú asztalokon száradt a csigatószta meg a finom tarhonya. A tornácon nagyokat rikoltott a százesztendős lóri-papagály, amelynek kalitkáját kihoztak a napfényre. H idd örüljön a tavaszn.-k. Az öreg poppedli madár, mikor elunta a ri koltozást, azt a mélabús valcert kezdte megtévesztő hangú ánzással fütyülni, amit a sötét ebédlőben egész télen át a zenélőóráíól tanult. A nagy udvar a tavasz harsány lármájával volt tele. A háztető gerince feleit keményen csattogott a ealambok szárnya. Egy kis fehér nőstényt nagyon megbúholtak a hímek és tollai mint óriás hópelyhek hulltak alá a kék levegőből. A hátsó udvarból bornyúbőgés hallatszott, mely tiszta, mély zengéssel töltötte meg a levegőt. Póli néni övébe tört köténnyel & vétómé- nveskertben szorgoskodott. Fiatal hagymát dugdosott. Teréz a tornácon ült a guzsaly előtt és gerebennel a kezében, lassan iésülte a kendert. Éppen annak való foglalkozás, aki sokat szeret gondolkozni. Néha fáradtan ölébe ejtette kezét és arcát lehúnyt szemmel odatartotta a napsugárnak. Vagy pedig mozdulatlan szemgolyókkal nézte a két kis macskát, amelyek a tornác piros tégláin tekergőztek és vidáman karmolták egymást. Néha minden ok nélkül különböző irányba szétszaladtak. Teréz, mióta az apja meghalt, ki sem mozdult a házból. Éppen csak a temetőbe járt ki Póli nénivel, aki mint távoli rokon és magányos özvegy, odaköltözött a házhoz. Egyszerre csak dühös kutyaugatás hallatszott. Szépapám lépett be a kapun, aki ekkor huszonhat esztendős volt. Teréz leszaladt az udvarba és elkapta aj kutya örvét. j — Kuss te, ó az ördög vigyen el — csití | tóttá a kutyát, amely elborult szemmel, szőréi j borzolva herregett szépapámra. Póli néni is szaladt fel a kiskertből és messziről kiabálta: — Mondtam én, hogy váratlan vendég gyön! Ma délben két kanál maradt a lencséstálba! Letörte kötőjét az övéből és csak a kts- njját nyújtotta oda: — Hozott Isten, Marci fijum . . . Csupa főd a kezem, mer a kertbe vótam . . . Szépapámnak érthetetlenül fakó volt a hangja, mikor szinte mentegetőzve mondta: — Dógom vót Váradon, gondoltam, ha mán itt vagyok, benézek egy kicsit. . . Teréz is sápadt volt. Valami nagy felin- dultság fogta el, nem mert a szépapám sze- j mébe nézni. Ott állt a kalitka mellett és j mutatóujját benyújtotta a papagálynak. A j madár csőrének horgaival szelíden rabul ej-) tette & finom női ujjat. Közben kilátott szájában látni lehetett zömök, fekete nyelvét. Kerüjj bejjebb fiam, — szíveskedett Póli néni. — Ippen csak egy percre gyöttem ... — mondta szépapám, csakhogy mondjon valamit. Mikor odabent a szobában leültek a recsegő lábú fotelekbe, Póli néni a kötője alá rejtene a kerti munkától sáros kis öreg kezeit és szépapám telő rebbenteit© a szemét: — Jaj istenem, hát visszakerültél! Hát beszéij mán, hun jártál, merre jártál. . . Aztán be sem varva a feleletét, Terózhez fordult: — Ügorgy mán, hozz e’kis pájinkát Marcinak . . . Teréz ellibbent. Szopat ám a térdin nyugtatta a csákóját és miközben beszélt, a csákó zsinórjával babrált. — Oda vótam én is a nagy futásban, Temesvár alatt. . . Valaki, várjál mán, kitül is hallottuk, — hadarta Póli néni — aszonta, hogy néked is meg űtték a karodat. . . — Igen, de mán nem fáj . . . ” 0. az átok verje meg a pogányt! És a háborúról kezdtek beszélgetni, meg a külföldi bonyodalmakról, persze csak olyan módon, ahogyan Póli néni az ő jóságos kis madáreszével elképzelte a nagyvilági dolgokat, Mikor elakadt a beszélgetés, szépapám azt kérdezte: Hogy vannak, Póli néni? Póli néni sóhajtott: — Hát csak megvagyunk, mondta félretartott nyakkal és a hangja reszketőssé vált — Megvagyunk, szomorúan, mint az árvák. Szépapán bólintott. — Tudod, fijaín — mondta egyszerre más hangon Póli néni — mióta, szegény Gáspár sógor meghótt, senki se tette a késit a kilincsünkre . . . Addig jó vót, amíg megvét a nagy mód, most mán áss© tudjak tán, hogy a világon vagyunk. Pég, látod, igaz, hogy a sok birtok odaveszett, de annyi mégis marait, hogy nem kell ennek a járniuk a más kenyérire szorulni ... Ez a ház tisztán áll. meg annyi főd is maratt, ami megtenni a kamrát. . . — Hát az egesség hogy szógál ? — szúrta közbe a kérdést szépapám és mintha ezzel azt jelezte volna, hogy nem kíváncsi ő a pénzbeli dolgokra. Nem azért jött ő, hogy ezt kitudja. —- Megvagyunk fijam, hái’istennek baj néktil mondta Póli néni és türelmetlenül nézett az ajtó felé. — Ejnye, hun marad ez a jány avval a pájinkával? Ő is kitipegett. Szépapám egyedül maradt. Az almáriom tetejére rakott birsalmákat nézegette és közben szépen fontolóra vette, hogy mit fog mondani Teréznek. De aztán mindig türelmetlenebbül tekint getett ő is az ajtóra, amelyen előbb Teréz, aztán Póli néni kilibbent Hová tűntek ezek? És miért maradnak ilyen soká? Biztosan fontos dolgokat tárgyalnak : izgatottan sustorognak valamelyik szoba sarkában. Minden másodperc múltán nyugtalanabb kezdett lenni. Végre megnyílt az ajtó. De & pálinkát Póli néni hozta. Szép ezüsttálcán, fehér kalács- szeletekkel. Szépapám a torkára hajított egy pohárkával. — Hát Teréz hun maradt? — kérdezte, mikor letette a poharat, szeméi.)© sem pillantva Póli néninek. Póli néni idegesen kezdte rendezni az asztalterítő redőit. — Kint van a konyhában. Szépapám rosszat sejtve, fürkészve nézett az öregasszonyra. — Nem akar begyőnni? — De be akar a —- mondta- Péli néni — csakhogy . . . És elkapta a fejit. idegesen tapogatta az ajkait és köunyfutotta szemmel nézett szépapámra. — Sír ... — mondta egy pillanat múlva és felemelte a kötője szegletet, mert az ő arcán is végigperdült a könny. — Tuggya, hogy mirjöttem? — kérdezte rekedten szépapám. — Csak sejti tán . . . Oszt nagyon meglepte a szivií az őröm. Mert szeret am az a jány téged Marci. . . Mindig emlegetett. Mindig íerulad beszilt. Hogy aszongya, majd meglássa Póli néni, nem jön többet vissza. Alig győztem vigasztalni . .'. Szép.- púm a pálinka után nyúlt remegő kézzel és még egy pohárral töltött. Mikor megitta, végigtörölte ajkát a hüvelykujjával és azt mondta: —-Küggyé mán be, szeretnék beszélni véle... — Ködöm fiam — mondta Póli néni. Mialatt kifelé ment, egyik kezét felemelve tartotta és a keze repdesett, Szépapám mozdulatlan szemmel nézte a páhnkásüveg csiszolt dugóját. Nagysokára felénkén, halkan megpattant a kilincs. Teréz lépett be. Nem mozdult el az ajtótól, csak megállt ott halkan, ijedten. Szemét vörös karikák árnyékolták. Kezeit a melle alatt összefonva tartotta és a hosszú, lágy kezek fehérségét a gyászruha feketesége még fehérebbé tette. Szépapám odament hozzá és szelíden j megfogta a kezét. Egy hang se jött ki a tor- j kán. Magához vonta a lányt és a Teréz feje lassan a vállára hajlott A sírás csendesen rázta a lány mellét. Szépapám felemelte a kezét és a nagy, kemény férfikéz ügyetlenül pihent meg a Teréz koszorúba font selyemlágy haján. Nagyon halkan, egészen a füléhez hajolva mondta neki: — Ne rijj hát. . - ne ríjjái. Ekkor tegezte először. Keze remegve cirógatta a Teréz haját. Póli néni a másik szobában szájához szorította a* zsebkendőjét és úgy hailgatózott. De nem hallott semmit. Nem szóltak ők egy szót sem, csak álltak ott egymásba borulva a régi ház barlangos ajtóközében. A rikkancsok érdemei. A háborúutáni kezdeményezés a „lapterjesztők magyarul rikkancsok érdeme. Az ö sport- egyesületük volt az első, amely a boxolást bevezette és egyesületük tagjai sorra nyerik a versenyeket, amelyeket egyre sűrűbben rendeznek. Nincs hét, hogy ne lenne egy borverseny a régi képviselőház nagytermében, vagy valamelyik egyesület helyiségében. De az amatőr-böxolás rohamos terjedésével egyidőben elérkeztek ide a professzionista boxoíók is. S a professzionista boxmérkőzésóken látszik meg igazán az a láz, amely a közönségen erőt | vett. Ezeket a mérkőzésekét a Cirkuszban, vagy a Vigadó fényesen kivilágított termében rendezik. 8 míg az amatőr-versenyek közönsége a botolókból és hozzátartozóikból kerül ki, özekén képviselve vannak a társadalom legelőkelőbb rétegei is. A közönség. A nagy mérkőzéseken az e’ső sorban ott ül- i nek az amerikaiak és az angol'k. A követségek j tagjai s mindenki, aki véletlenül itt tartózkodik, j; Aztán itt vannak az arisztokrácia tagjai. Eljönnek a síberek s velük jönnek a mulatók ragyogóan elegáns tündérei is. Estélyi ruhában, szmokingban ülnek a kötélkorlátos pódium körül. Aztán színészek, 'színésznők, művészek, írók, újságírók és a hátsó sorokban a legvegyesebb, de egyformán a végsőkig izgatott közönség. Ezek az emberek nem mennek eí az amatőr- versenyekre, mert ott a háromszor 3 perces küzdelemben nincs kilátás rá, hogy vért lássanak. Pedig ezek vért akarnak látni, ezek az emberek vad, nyers izgalomra, vén-e éheznek. Nem hallgatják meg Tatieh Pétert, a boxolás apját, aki minden borversenyen megjelenik és mindegyik előtt beszédbe kezd, amelyben a boxolás jelentőségét, hivatását és szépségeit akarja fejtegetni. Zúgnak, türelmetlenkednek, aztán kidülledt szemekkel figyelnek, amikor megkezdődik a küzdelem. És felzúg a tapsvihar, ha az egyik boxoló sikerült ütése nyomán vér borítja el a másik arcát. És ha elesik az egyik, akkor már nem bír magával ez a közönség. Felugrálnak, ordítanak, tombolnak és ha lehetne, lefelé fordított hüvelykujjal követelné valamennyi az elbukott halálát. Budapest a boxoló város. Minden héten boxmérkősés. —* Mindenki boxolni tanul. Ez a legújabb láz Budapesten, a boxolás. Mindenütt erről beszélnek ma, kávéházban, társaságban és a parlament folyosóján s két hét alatt mindenki megtanulta, hogy mi az a „saving11, a „herog*, a „fóuU“, a „lábtechnik&“, ki a Siki, meg a Rózsa Jenő. A bábom előtt is volt már boxsport Magyar- országon. Igaz, hogy csak gyermekkorát élte, de egy-két amatőr boxolónk aagv lelkesedéssel szolgálta az ügyet. Tatieh Péter táblabíró. a magyar boxolás apja, jő 20 éve hozta haza ennek az izgalmas és hasznos sportnak a hírét. Egyszeregy nemzetközi versenyt is rendeztek Budapesten, angolok jöttek pl — az érdeklődés nagyon kicsi volt — de aztán a háború, alatt megszűnt minden. Az új sportnemzedék nem is tudott semmit a háborúélőtti kezdésekről, míg aztán egyszerre megjött á láz. Nyugatról jött, Németországon és Ausztrián át s ma már nincs előtte akadály, be kell hódolni mindenkinek. Ma már nincs Budapesten sportegyesület, amelynek ne lenne egyre népesedő boxszakosztálya. Félénk és bátor nők a nézőtéren. Nem a sport érdekli ezt a nézőközönséget s nem a sport érdekli a nőket, akik feltűnően nagyszámban vannak a közönség között, ők a legérdekesebbek. Van, aki hidegen, mozdulatlan arccal nézi a vért és a küzdelmet, de van, aki egész este síi*. Potyognak a könnyek a szeméből s csak akkor változik kacagássá ez az ideges sírás, amikór nagyon hevessé válik a küzdés, amikor talál egy nagy ütés, amikor az egyik boxoló orrán vagy száján megindul a vér. De vannak félénk nők is a nézőtéren. Ezek odabujnak remegve, borzadva a férfi mellé, aki elhozta őket ide, vacog, a foguk, mikor üti egymást az a két férfi ott a „ringbenu, sápadtak, úgy félnek, mint kis madarák nagy viharban, de borzasztó büszkén néz- ; nek a férfire, aki odasúgja nekik. —- Én is kiállnák azzal a Rózsával, csak egy-két nap tréning kellene. Ügy leütném. í Mert a legtöbb csak azért hozta el a remegő j lányt vagy asszonyt, hogy ezt elmondhassa neki. ; Egy boxszakértő nyilatkozata. | Beszéltünk a magyar boxsport egyik legrégibb hívével és ismerőjével, aki a következőket | mondta el. — Igazi, nagy tehetség a magjai* hoxolók közt még nem tűnt fel. Nincs olyan, aki küiíöldi i nívón állna. Ennek legfőbb oka, hogy igazi tréner sincs itt. Az igazi tökéletes boxolá-st csak a mozivászonról ismerik nálunk. A magyar boxolóknak nincs lábtechnikájuk. Az igazi boxoló folyton táncol, sohasem áll két lábon. A magyarok meg- , állnak, mint egy* Toldi Miklós s úgy ütnek és | védekeznek. Ha pedig kapnak egy-két ütést, akkor avval védekeznek, hogy nem az a legény, aki adja, hanem, aki állja. — Veszélyes konkurrcncía ez a rohamosan terjedő boxolás a magyar birkózó sportnak. A külföldön is kipusztult a birkózás, ahol boxolni kezdtek. Ma már nincs is birkózó-verseny nálunk, ha egyet rendeznek is, nincs közönsége, de minden héten van boxmeccs s ott van rengeteg néző. A birkózók is egymásután kezdenék boxolni. •— A magyar boxsportnak nagy jövője van, mert ez megfelel a magyar temperamentumnak. Csakugyan megfelel. S egyelőre a magyar boxoláe veszedelmesen hasonlít az egészséges, vir- íusos verekedéshez. Ha a kezdő boxolóknak nincs is fejlett technikájuk, olyan hévvel mennek egymásnak, úgy ütik egymást, ahogy más országban aligha tudják csinálni. A kezdők versenyén néha percekig csattog a nagy boxkeztyű egyformán mindkettejük arcán. Védekezésit* nem gondol egyik sem. Az gyávaság volna. se L II. Zendillj föl bennem, Isten, Eljövendő, Nő, nő az ár , . . Ma nem hazák, világok zehdülj föl újra, tompán, komoran: yonaglának: zugaikban az Ember rázd meg lelkemnek alvó hegyeit, vert kutyaként nyaldossa sebeit hogy lássalak, övezzelek s ne csak és az idő korbácsa szakadatlan semmiből épiát bástya légy \ csattog a föld fekélyes tetemén, a tiszta ész üres tereiben. Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl, élnek még őrök, kik tudják, hogy új nép mint mennydörgés a csöndet, mert csak így születik a ma véres hamujából: leszel valóság . . . Rázz föl és mutasd meg: új nép, melynek (midőn ítéletet mond test vagy és hús. . . Rázz föl, mert lelked is elődei fölött) minden, szava csak így lesz kard, kezembe fogható! félelmes és sötét lesz, mint a Vas. III. A vas! a vas! Megint vas-korban élünk! viliig belső tükrétől... Rajta! rajta!: Vas-lelkek, -izmok! Vas legyen a vers is, a síp torka barbár dőlt csikorogjon hiszen a föld ragályos csontjai sík Jva és zörögve! Mért siratni vasdobokon verik már az utolsó á múltat % — úgyis túlüvölt ítélet indulóit... Rajta! rajta!: a csont- és vas-zene!. . . Görcsös viharban nincs arany és nincs csillogás; az ember bőg a nyomor; nincs szép és nincs arany, undorodik saját leikébe nézni, nincs múlt, nincs fény, nincs szén, nincs csillogás; ’mdorodik a kificamodott vas-korban élünk: nincs mit menteni! Szabó Lőrinc.
