Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
Vasárnap, december 24 Ángy alj ás ás kor. Fehérük künn az éjszaka, Bundájút rázza Tél aoó, — Angyal járás lesz gyerekek, Hadd hallom, hogy ki volt ma jó? — Én én anyám. — csimpajkodik Egy kis gyerek anyja nyakán; — Tudom leckém, mint vízfolyás, Szél nem fújná el úgy talán. — Én én an"U, — szói másik is, — Ma nem hagytam el a szobát, Nem csúszkáltam a tó jegén És írtam is, mint meghagyád. — Én sem voltam a dombokon Szánkómmal — ujjong harmadik, — Kíméltem a cipőm. ruhám, Mig más — künn hőlabdát hajit... — S te kis szivem ? — Én-én anyám, Sir legkisebb anyjához fel, — Rossz vclum 'oh mit sem tudok, Feladatom is úgy hever. Híred nélkül jártam ma künn, Felvégen túl, kertek megi tt... Pajtásomtól jövök haza. A kis szegény nehéz beteg. Fehérlik künn az éjszaka, Bundáját rázza Tél apó. — Angyaljárás lesz gyermekek Hadd hallom, hogy ki volt a jő?l Az Erdő megváltása. — Legenda. —- Irta: Babits Mihály. 1. Karácsony felé járt, de ez itt nem jelentett semmit, mert az erdő még pogányságban élt. A tájon a Hideg uralkodott. Egy ember ment az úton. Rongyos katona- köpönyegét a vállára szorította, fázott. — Mit jár itt ember? Mit jár? Mit jár? — kérdezték a Téli Madarak. De ezt az ember nem értette, mert nem tudott a Madarak nyelvén. Az erdőben különös zörejek hangzottak. Nem annyi és nem olyan mint nyáron—de azért nem volt csönd. ,, A fenyvek fehérterhű ágai reccsentek. A hó ronogott, mintha léptek járnának rajt. Egy nyúl surrant. Szárnysuhogás. Egy madár lábai alatt megrengett valami ág. Fütty. Szél jött A fenyvek beszéltek. A tölgy és a medve aludt, a fecske kivándorolt; de a fenyvek ébren voltak s & varjak itt maradtak. — Hallottátok ? Krisztus megszületett! — szólt az egyik fenyő. — Honnan tudod? Honnan tndod? — Egy testvért elvittek. Kettőt, százat, tizet. Levágták őket és elvitték a városba karácsonyfának. Az erdőn borzongás futott végig. — Mi az? Mi az? Mi az? Karácsony! Megszületett a Krisztus. Megváltotta az embereket! — Az embereket! Az embereket! Az ágak rázták a havat. A varjak nagy csapatban kirobbantak a köd tengerébe. — Kár volt, kár! Kár volt! Kai! A szél s'poit, metszett. Az ember sipkáját a szemébe húzta és köpönyegét még szóró sabbra vonta. — Krisztus megszületett. — Igaz ez? Igaz ez? — Itt egy ember! Itt egy ember! — zúgták a leveleden lombok. Ólt, az Ember megváltva s az egész téli Természet dermedtem a H dúl. a Fagy. az Álom hármas bilincsében, megváltás nélkü szörnyű ridegségben tűr, várj borzong ráz kódik. sikongat ... — Igaz ez? Igaz ez? És az Erdő. mint egyetlenegy lény. meg- renoült, összecsapott, fö zengett, zizzent reccsent, megindít.t, lengett, rasta fejét, várarcot öltött, főiegyenesedett, összeolvad! egyetlen nagy elhatározásba: —- Kérdezzük őt! Kérdezzük az Ember felé. A köpönyeges ember egészen világosan tudta, hogy ezek a szemek, hogy ez a hold muga, hogy a szél sugasa. mely a fülét vágta, hogy a messziről vonító rókahang. hogy a madarak hirtelen szárnycsendje, hogy a tak karjainak különös gesztusa mind csak egyet kérdez: — Igaz-e? ígaz-e? Megszületett a Krisztus? Megváltotta az Embert? S a nagy, csöndes kérdésbe egyvalami madár meg nem állhatta, még közibe karog'-tt: — Hajlottam már! Hallottam mór! A veréb is mondta már! Aid á városba jár! Kár, kár, kár! A köpönyeges megrántotta a vállát és elfintorította az arcát. — 1-raz. — mondta. — Megszületett essiás. Már régen Meg vagyunk vallva.— És gnti'osan nevetett. — Ojje! Ketez-1 esztendeje. A róka lölvoníolt. Messziről iszonyt liga'ások visszhangzottak : éhes farkasé k- rusa. A köpönyeges ijedieu nézett körű es meggyor-í ot'a lépteit. Egyszeire niegit megállt é- ügyelt. Halkan de élesen és tisztán egy iövés zaja sivított l»e az éjszakába. Aztá megegy. Szemnek minden mozdulatlan: de ; kórus nagyobb erővel zengett, föl s újr nagyobbal, a esaholások, mint a láng, csapta ö'sz.e a fák fölött s a köpönyeges emb fn ni kezdett ugrálva az er ő belsejébe, m.i ennek a nagy zenének táncosa. 3. Az erdő határozottan izgfot volt és laza Furcsa zsibongás támadt üenne. egy te er sö lőtt. a szél jött rohamokban s az álla h ngok. fázó. elles, dühös nyöszörgő szűköle bögés. ordítás, huhogás, föltörtek innen onn és felváltva, ellenőrizhetetlen, apró kotákb -i . mint egy óriás koncert akkordjai A köp ny g"B ember halántéka lüktetett csuklói inogtak ; fázott és égett egyszerre, elfagyott ínba mintha j égő parázson ugrálna . . . Aztán lassaukint leste alsó része elhalt, megdermedt, érzéketlenné vált. de feje annál jobban megvilágo- sodo't. mint az izzó fogónak vegei: élesen megfigyelte a fák mozdulatát s úgy tűnt (öl neki, hogy megérti az állatok és madarak beszédét. Különös’ =— mond a magában. — Ezek a fák mintha elevenek volnának. S az erdő lázongott a szélben. — Megváltva, megváltva ! Az ember meg van váltva és mi még szenvedünk. Az ember meg van váltva és mi esszük egymá-t! Oh jaj. óh jaj! Mennyi jaj. mennyi fájdalom! Menjünk a városb ! Az emberek közé. az emberek közé! Kérjünk megváltást, megváltást! Krisztus megszületett! / S a köd visszhangozta és az egek kifürkészhetetlen ürességei: — Krisztus megszületett! S már libbentek a fák. már gyűltek a? állatok, világító, tüzes szempárok bukkantuk ki itt és ott a ködök tejéből, különös, meg kiűzött, vágyó vonítások zei gtek át a levegőn. , A köpönyeges ember remegve nézett jobbm- balra, de őt nem bán ották Karácsony éje volt .A 'Várókba! A városba!*- — susogót’ az erdő. —• A városba mégy, a városba? — kérdezték a köpönyegestől is. — A városba — felelt. — A városban b tegen fekszik az anyám . .. aZ anyám, akit legjobban szeretek. Óh Istenem, talán már meg is halt! Ah . . . Ah , . . Halljátok, halljátok? S egy betegágyra gondolt és szédült és szédült. Hosszú háborúkon volt ő katona és fogoly és beteg. Támolygptt. Üres kulacsot szorongatott a marka. Óh. ha még volna benne! A fagy és a kimerültség elvetők minden erejét. Az erdő megmozdult körülötte. Az erdő, az erdő! Az erdő megmozdult körű.öné s míg ő leesett a löldre, már ájult közönnyel, az erdő megindult és suhanva, lengve, állataival és fáival, mintha gyökerek se fognák; szelével és madaraival, holdjával és felhőivel, -zállt, szállt az erdő, végtelen menetben, szállt a Város felé . . . 4. A város végén egy kis házat körülállták a f k és benéztek az ablakon. A tarkasok fajdalmásafl - onítottak messzebb. . i Bent a beteg asszony nyögött, fázott, szegény volt, egyedül volt. — Megváltási! Megváltást! — kiáltottak fák és karjaikat az égnek emelték. A hó, unt fehér könny, gyöngyözött le róluk. — íegváltást! Karácsony van ! — Hallottuk í Hallottuk! — kiabáltak a éli Madarak, röpködve furcsa ívben. — \ Veréb mondta már! — Egy ember is. ondta már! Á bagoly a házra ült. A farkasok tovább és tovább adták a vonítást. A tornyok visszhangzottak. — Mennyi fa! Mennyi fenyő!— mondták z emberek és bámulva álltak meg. — Soha- eni emlékszem, hogy ennyi fenyő volt itt. — Én öreg vagyok és én sem emlék- zeni — 'mondta másvalaki. — Megváltást! Megváltást! — kiáltottak feni ők. —■ Az Ember meg van váltva! — Mennyi tenyő! — mondta egy úr is s botjával mutatott. — S még azt mondják, ogy hiány van a karácsonyfában. Jöjjenek : imar a munkások és vágják le őket. — Megváltást! Megváltást! ■— kiáltottak a fenyők. Érhet-e méltóbb sors egy fenyőt iint ha a Karácsony fája lesz? Talán a onyők számára ez a megváltás. Vágjas le ! í-ceí s vigyék a piacra! De a fenyők koz h bb húzódtak a házhoz 1 é bezörgetiek az ablakon. — Üzenet a fiamtól! — rezzent föl bol- | Jogar, a szegény, beteg asszony. j A bagoly huhogott már a háztetőn. A szegény asszony vacogott a hidegtől, mert nem volt tüzelője. — Óh — szólt egy Jó Ember, ak? arra árt — ismerem ezt a szegény asszonyt, aki r lakik. Senki sincs mellette és nincs tüzelője, ú kellene vágni ezekből a fenyőkből és levinni neki. Ez úgyis senkié. A szolgáját hívta, aki baltával jött. v fenyők elébe tartották ágaikat. 1 Egy szolgáló jött kétségbeesve a belső 'árosból. Már itt volt a karácsonyest éy még tinidig nem talált karácsonyfát. A botos úr resztikulált. A fenyők azonban ide-oda ringtak szélben, elrántották előlük magukat. „Megtiltást! Megváltást!51 — kiáltozták: és a Jó tuber kosarában gyűlt, gyűlt a sok rőz-e. Láng lobogott a szegény ns-zonv kályhámban és a fázó fenyvek megválást találtak. A Jó Ember maga Krisztus voli és benyitott a szegény asszonyhoz. 2. Az erdőnek megvan a maga nyelve, amive’ az emberekhez is tud beszólni és meg tu<ij magát velük értetni, ha akarja; még ped y úgy, hogy az emberek észre sem veszik hogy az erdő él és mégis beszélnek vele é felelnek neki. A köpönyeges ember is önkóny’elen meg érezte, hogy a--, egész táj egy or as kérd*- lett; s meglepetve megállt. Körifnézett. A ta visszanézte. A szól min in hirtelen liátb t-nnadt volna s a hold ritkább telliőrétegb érve. szerte megcsillantotta a megfagyni havat, írnntha szemek csillantak volna mindenn rrjs f K Vv 'hr - -1 v *“'•« w Kelemen Andor.
