Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
Vasárnap, december 24. 27 egy tompa zuhanás hallatszik, maid egy j revolverdörrenés és ismét -egy tompa zu-J bánás. Kint a kertben hangok, aztán csend.) Harmadik jelenet Mária, a gróf és a szobüleány. A gróf (erőszakosan felszakitja a verandára nyíló ajtót és izgatottan beront & szobába. Kezében revolver.): Mária, nem vett észre semmit? (Mária mozdulatlan arccal, sápadtan és szóí'anul mered reá.) Egy betörő ugrott ki a hálószoba ablakán! (A revolvert az asztalra dobja ) Rálőtíem. Mária (fojtottam): Ég . . . ós . . Á gróf: Meghalt (Egy pillanatnyi csend.) Mária (arca eltorzul, az első szó, amit ki* ejt, a torka melyéből hallatszik csak): Meghalt?! (azután rekedten felkiált): Megölte! Miklós! Megöltek! Miklós!... Szerelmem ... Miklós ... Megöltek . . . Hóhérok!... Gyilkosok . . . (szeme rátéved az asztalon fekvő revolverre.) A gróf: De kérem, Mária ... én nem tud tam ... és ... és futni akart... menekülni. Mária (nem hall semmit, csak nézi a revolvert, aztán egyszerre, hirtelen oduugrik az asztalhoz, felkapja a fegyvert és a gróf mellének szegezi Hangjában benne forr a gyűlölet, az elkeseredés, a bosszú, amikor rekedten kiáltja): Most pedig én következem, (Ebben a pillanatban & gróf melléje ugrik, megragadja a kezét a. csuklónál. Az erős kézszorítás alatt kinyílik Mária marka és a fegyver hangos koppintással esik a padlóra.) A gróf: Mária, az Istenért! , . . Mária (összetörtén, erőtlenül ós eszmöiötleniíl esik össze. A gróf karjai felfogják és egy székbe ülteti le). A gróf (gyengéden): Mária , „. Mária . . , nézze . ... ez egy ... rettenetes véletlen volt... Mária . . . Szobaleány (rémült arccal rohan be a szobába): Méltósága kérem, a kertben egy halott. . . (észreveszi áléit asszonyát és mellette a grófot). Istenem 1 A gróf (sárival!): Ne táíssa itt a száját, egy pohár konyakot hozzon ide (Á szobaleány ijedtében tétovázik, nem tudja mit csináljon.) Ott van a pohárszekrényben. Szobaleány (a pohárszekrényhez fut. Keresi): Édes Istenem ... A gróf: Ott, ott. .. balra a sarokban ... siessen „ .. Szobaleány (megtalálja, amíg a pohárba tölti a konyakot, egyre ismétli) Istenem, istenem ... (odanyújtja a grófnak a pohár konyakot, aki lassan, óvatosan Mária száját benedve- síti vele. Csend.) senkim, aki szeret, akiben bízhatnék. Senki, Ágnes, senki. És . . - és én .. . én most odabújok magához, Ágnes . . . Most ón csak magában bízhatom . . . Ágnes, magában .. (Elhallgat néhány pillanatra.) Ott kint. Ágnes, a kosárban ... a maga szobájában, van ... a fekete ruhám, Ágnes, az, amiben az apámat kísértem ki a temetőbe, azt... azt a ruhát akarom felvenni, Ágnes. Szobahány: Igenis, kézit csókolom. Mária: Ott kint, ott kint most éjszaka van, Ágnes . . . Ott. . . kint. . az éjszakában én . . . én félek egyedül, Ágnes ... És engem várnak a kertben ... a kis kapunál . . . (Fölemelkedik. Átöleli Ágnes nyakát, aki megadóan simul hozzá.) Várnak, Ágnes . . . Menjünk . . . Menjünk. (Lassan megindulnak.) Várnak ... Ott kint most süt a hold . . . Éjszaka van . . . Menjünk. Ágnes . . . Engem várnak. (A veranda ajtaja nyitva marad mögöttük. A holdvilág beözönlik a szobába. Csend van. áhitatos csend. A gróf magábaroskadtau néz ki az ajtón, bele a holdvilágos éjszakába iires tekintette], előre, tehetetlenül aztán feje mellére billen és ott marad. Kis szünet, I majd a függöny lassan összecsukódik. Művészsors. w á* Móricz Zsigmond. Magyar fejek. írtat Farkas Zoltánt. Mária (magához tér, körülnéz, mint akit mély álomból ébresztenek föl): Mi az ? Ki van itt ? . .. A gróf: Mária, én vagyok itt, Mária! (Meg- símogatja Mária kezét.) Mária (rémülten felsikolt és undorodva kapja cl kezét): Menjen!. . . menjen ... ne nyúljon hozzám . . , véres a keze ... a keze ... a ruhája... csupa vér... menjen innen... (A gróf eltávolodik Mária mellől, Mária lecsillapodik, majd megpillantja a szoba- * I leányt. Ránéz. Halk, fátyolozott hangon): Ágnes, maga itt van? Maga nem hagyott el, Ágnes ? Szobaleány: itt vagyok, kézit csókolom. Mária: Ne menjen el tőlem, ne hagyjon el, Ágnes. (Magához vonja a szobaleányt, hpzzá- Bimul) Űgy-é nem hagy el, Ágnes ? Úgy-e nem? Szobaleány: Nem, kézit csókolom, soha! Mária: Én . . . én most nagyon egyedül vai gyök . . . Ágnes . . . Nekem most nincsen Valamikor, nemrégiben, a boldogabb időkben, nem volt rossz soruk Magyarországon festőknek és szobrászoknak, sőt a inüvészifjúság is tűrhető viszonyok között élt. Akkor még olcsó volt itt az élet, olcsó volt minden, ami a művészeti munkához kellett és a közönségnek széles rétegei támogatták s magyar művészetet. Ma ellenben képzőművészeink nagy része súlyos gondokkal küzd, a képzőművészeti pályája készülő ifjúság pedig szinte kétségbeejtő nélkülözésekkel. Ma már csak emlékezésszámba mennek a régi jó idők, amidőn néhány krajcárért festéket, néhány forintért vásznat és keretet lehetett kapni, amikor a mintázáshoz szükséges agyagot majdnem ingyen adták és egy 8—4 arasznyi bronzszobor kiöntése alig került többe, mint 100 koronába. Ma az ifjúság nem ismeri már a régi, túláradó, gondtalan dévaj- ságot, mert a megélhetés gondjai még a fiatalok túláradó kedvét is megörlik és mindig előttük lebeg a gond, hogy ha évek fáradságos munkájával lekiizdik is a tanulás nehézségeit, érdemes volt-e évekig fáradniok, mert vájjon el tudja-e majd tartani Magyarország azokat, akik a képzőművészet terén keresnek boldogulást. A képzőművészet válságos helyzete persze getnék. Olyan égbekiáltó állati hörgéssel, mint a vajúdó asszonyok az utolsó pillanatokban. A sikoltozásra Mari is felrezzent és halálra fémül ve kiáltotta el magát. — Mi történt, kisasszony ? Az őrjöngő kisasszony erre a hangra odaugrott Marihoz és öklével a vak leány arcába sújtott. A leány hátratántorodott. — Ringyó, becstelen aljas Hagyó! — ordított a kisasszony és ütötte, verte Marit. Mari végigvágódott a padlón, vak szeme elé tartotta a kezét és ijedten, örök sötétségben tehetetlenül vergődve, értetlen rémülettel fogadta a csapásokat. Az utolsó ítélet napja jutott eszébe a úgy gondolta, hogy', ez az élők haldoklásával s a halottak feltámadásával járó rettenetes forradalom, összevisszaság, téboly és verekedés és tusakodás. Érezte, hogy valaki tépi, szaggatja, rágja — ez nem lehet a kisasszony — ez a küzdelem a iia- lállaí. Meleg vér csörgött a halántékán, az orrán, ellepte a száját, félbugy borók olt a tüdejéből — Istennek ajánlotta magát, bele sülvedt a vaksötétségbe és kitárta lelkét a halálnak. Elvesztette az eszméletét A kisasszony ekkor fáradt el, amikor észrevette, hogy Mari nem mozdul, nem védekezik és nem fáj neki a rúgás és Ütlegelés. Ekkor ő is megtorpant, megmerevedett és rémülten nézett maga körül. Egy pillanatig úgy érezte, hogy újra elájul és elvágódik a szőnyegen. De másik pillanatban eszébe jutott az az éjszaka. Én fenn voltam Pesten . . . Ott feküdtem vérben és fájdalomban és bánatban. Érte, miatta volt ez ... És hogy szerettem, imádtam őt ... és milyen aljas gazember volt, becstelen lator, undok állat . . . Abban a pillanatban ez a piszkos szemét, ez az ístálló- szagú nőstény volt a karjai között. . . Pfuj, hitvány, komisz, ronda férti ... és még a szemembe tudott nézni, meg tudott csókolni is . . . csalt és becsapott és meg tudta tűrni a háznál ezt a szemetet én aztán még húsz évig voltam az ó szeretője . .. igen, ez akkor történt* amikor másodszor voltam Pesten, most éppen negyven esztendeje . . * óh a gyalázatos állat . . . Újra felbőszült, rettentő erő szállt a tagjaiba, a földön heverő Marit kirugdosta a szobából, ki a folyosóra, onnan a lépcsőre vonszolta ós lerúgta a nyolc lépcsőfokon az udvarra a hideg, nedves, sötét éjszakába. Aztán bezárta az ajtót, i — No az a bestia kinn van — nyöszőr- j götfc elégedetten. — Most gyere, fe másik. I Beszaladt a hálószobába, nekiesett a j Méltóságos úr arcképének és lerántotta a í falról A képpel együtt nagy darab tapéta szakadt le ós lelógott, mint a lelefient bőr a meglépett sebről. Letépte az örök mécsest és a padlóhoz csapta. A kanóc kialndt. az olaj szótfreccsent a szőnyegen. Sötét lett a hálóban. A kisasszony rátaposott az arcképre s le- köpdöste. Aztán a piros mécsessel együtt kihajította az ajtón. Utánaszal&dt, eszébe jutott, hogy nem jó helyre dobta. Felkapta. a folyosóra rohant éa ráhajította Mari mozdulatlan testére. —- Neszé, legyetek egymásé! Méltók vagytok egymáshoz, cudar., komisz bestiák. Most már vő is kimerült .és a rombolást ijslt gyengeséggel folytatta. Mindent letépett a falról, kiszórta a térdeplő fiókjából, lesodort az asztalokról, kikotort a szekrényekből, arái őrá emlékeztette. A fekete macska nagy ívben ugrott ki az ablakon és felszaladt a háztetőre. Tüzes, zöidfónyü világító szemei onnan ragyogtak le, mint egy kísérleté. Az óra & Ferenciek templomában tizet ütött, halálos lassúsággal. A zenélőóra felrezzent, megcsörrent és édeskés melódiába kezdett. A kisasszony egy ökölcsapással elhallgattatta. Az óra felfordult, eltörött az üvegje, hosszan, fájdalmasan zizegett a dróttekercs a szerkezet szivében- Az utcán részeg emberek ordítoztak trágár szavakat és a kitört ablaküvegen bekiabállak a világos szobába. — Bej babám, eressz be, a teremtésit! A kisasszony reszketett az undortól és félelemtől. — Ilyenek vagytok ti mind, komisz, részeg férfiak, disznók, disznók . . , piszkos, sáros, otromba disznók . . . Aztán leroskadt a díványra és nem látta a lámpát, forgott körülötte valami utálatos, nedves, hideg köd, egyre sűrűsödő, zavaros áradata émelyítő szagoknak, színeknek, hangoknak, részeg kurjongatásnak, bója nótáknak, undorító férfiak vonagíásának s ott úszkált az áradatban Marinak 8 a méltóságos úrnak elmosódó, elnyúló képe, amint ölelkeznek . . . — Nincs Isten . . . pusztuljatok — süvített a kisasszony hangja és a folyosó öreg ajtaja becsapódott. Egy üvegtábla csörömpölve hullott a kövezetre. A szegénység lassan elfáradt és szétsza- ladt a Klimo-utcában. Mari ült a lépcsőn ós jajveszékelí. A szomszédok kíváncsian kukkantottak be a nyitva hagyott kapun. Egyszerre csak látták, hogy a kisasszony kí- öltözve, kalappal a fején kilép a folyosóról és szilárd, kemény léptekkel elhagyja a házat. Reggel nyolc órakor megszólalt a kapu csengője. Jelentkezett a Péter és Pál napjára odarendelt első szegény kéregető. Mari magához tért és kábult fővel, tapogatózva a kapuhoz csoszogott. Megnyitotta az ajtót s a szegény ember karján visszavánszorgott a folyosóra. Nem tudott bemenni az előszobába. Várt türelmesen. Újabb szegények jöttek. Az udvar benépesült. Halkan beszélgettek, várakoztak, nevetgéltek, örültek az eljövendő áldásnak. A nap már magasan állott az égen, amikor kinyílt a folyosó üvegajtaja. Megjelent a kisasszony, sápadtan, dúltan, vérrel aláfutott szemhéja reszketett. Borzas volt, sárga haja lobogott a szélben ‘s feje bőre látszott a fakó kóc alól a koponyája búbján. Szájából hiányzott á hamis fogsor, ajkai összeestek, hegyes kis orra majdnem összeért felkunkörodó állá- val. Ijesztő volt. — Takarodjatok innen, tolakodók — láváit a szegényekre. Azok nem ismerték meg a szörnyeteget. — Mink a kisasszonyt keressük — kiabáltak felháborodva. — Én vagyok a kisasszony, ti meg takarodjatok. És te is pusztulj velük —- rikoltotta a reszkető, szenvedő vak Mari feló. Mari nem látta az arcot, de a hangot jól ismerte. 0 tudta, hogy a kisasszony van itt, habár kikelve önmagából, az Isten csodájából | szörnyen megváltozva. Összetette kezét és i rimánkodva kérte: — Kisasszony, kisasszony, az Isten irgalmára , . . Tinka kisasszony már nem sírt, nem jaj- veszékelt, nem őrjöngött. Hideg volt és merev. Végigsietett a Klimo-utcán, a templom előtt elfordította a fejét. Haragban volt az Úristennel és nem akarta észrevenni őt, hogy kénytelen ne legyen köszönni neki. A rendőrségre sietett. Bejelentette, hogy Mari nevű i cselédjét nem hajlandó tovább a házában tar- i tani. Szállítsák a kórházba, vagy a koldusok ; menhelyére. j Hiába akarták lebeszélni és megbékíteni. Nem tágított; csendes volt, komoly, erélyes és engesztelhetetlen. Marit elszállították a szegényházba. A kisasszony új cselédet fogadott. A régi bútorokat j eladta, a házat kívül, belül újra festtette, í újonnan rendezte be lakását azon a pénzen, | amelyet a szegényeknek szánt alamizsnául, j A macskát cigánynak adta, hogy fojtsa vízbe, | vagy ássa el a szemétdombon. Templomba ; többé nem járt, koldusnak krajcárt nem adott, ] nem imádkozott és nem járt emberek közé. j Egyedül élt gőgös merevségben, majdnem némán, csendben, a hideg közönyösséget színlelve Isten ós ember előtt. A Cigány elvitte a macskát, de nem tudta elemészteni. A fekete bestia visszaszökött ós a ház tetejére telepedett. Onnan nézte a folyosó üvegablakát. Esténként zöld fényben gyúladt ki a szeme és magasra görbült háttal komoran, kutató pillantással nézett be a kisasszony ablakán. Olyan volt, mint egy kísértet, mint az elátkozott lélek, mint a pokol követe. Mozdulatlanul gubbasztott a bádog vizescsatorna fölött és égő, zöld boszorkányszemével kémlelte a házat.
