Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-24 / 149. szám

35®

£riM6s: Kőnyörgök!

Mária: igen. felelek. Azt mondom meg ma- gátiak, Miklós, hogy én még nem vagyok : félesége a férjemnek.

Miklós (értelmetlenül néz iá): Nem érteni, Mária.

Mária: Néni érti, Miklós?

Miklós: Nem, Mária.

Mária: Miklós, maga ott volt, akkor, azon a ; délutánon, mikor én isten és ember előtt felesége lettem a grófnak.

Miklós: Ott voltam, Mária.

Mária: Maga tudja, Miklós, hogy azért lettem a felesége & grófnak, hoíry . ,. azért adtam e! magamat... a testemet. . . pén- zért. . . hogy megmentsem apámat... A [ becsületét az ón becsületemmel . . . Ezt. . .

ezt. . . ágy-e. tudja, maga, Miklós? ■Miklós: Igen, Mária, tudom.

Mária: Akkor, mikor megcsókolta a kezemet i Miklós, amikor elváltnak egymástól, amikor elnémult a cigány, kiürült a ház, a gróf megfogta, a kezemet (utálattal meséli tovább) és azt mondta: „Menjünk0. A szobákban meleg volt, a testemet a láz for- rósága gyötörte és én dideregve, fogvacogva | mentem. Egy ajtó előtt megállt velem. Szét húzta a függönyt. Ott állt az ágy, mint egy | trónus, mint egy oltár a szoba közepén. Az ablakon, a falakon, a mennyezeten, nehéz selyem takarók. Hangfogók, a fizetett, a pénzért vásárolt szerelem fájdalmas sí kopásaira. Én kikaptam kezemet a gróf kezéből, amely hideg volt, mint & halott I keze és a szobákon, folyosókon át, futót- L tam, rohantam az anyámhoz. Miklós, ez j volt az én nászéjszakám!

Miklós: Drága, szegény Máriám . . .

Mária: És ott aludtam az anyámnál minden | éjszaka Velem volt az anyám estétől reggelig, öt teljes hónapon át. Amikor aztán elég erőt éreztem magamban, amikor már i úgy gondoltam, hogy én magam, segítség nélkül is meg tudok birkózni, akkor elküldtem.

Miklós: És egyedül maradt, Mária?

Mária: Egyedül maradtam, teljesen egyedül. Aztán jött a harc. a küzdelem hazugsággal, csalással, ököllel! De bírtamS Sírtam, de győztem. Hazugsággal, csalással, ököllel! (Elfojtott zokogással.) Miklós, ha maga tudná, mennyit sírtam, mennyit szenvedtem! ;f/iHp5 (niegihdultnn): Szegény,drága, jó Mária! Mám, (köírhyék között): Miklós, mit gondol, bírtam volna én ezt a harcot, ha nem tudtam volna, hogy maga mellettem van, hbgv maga velem van? Bírtam volna én asszony! ököllel, ha nem éreztem volna karjaimban a maga erejűt, aha nem mindig arra gonbadíija meg az urát. Csuk ez a három pesti át ne volna az életében!

A kisasszony szeme elhomályosult a könnytől. Az óra halk, bizalmas zizzenéssel kilencet ütött. Mari csendesen szipogott az ajtó mellett a szalmaszóken. Sötét volt; a torony-' óra is megszólalt és kínos lassúsággal kiverte a kilencet. A kisasszony hangosan íelzo- kogotí.

Jaj Istenem, jaj Istenem —• felelt rá a! vak lefny. —- Miért hallgat kisasszony?! A kisasszony is sír ? Oh a mi árvusá- \ gunk!

— Árvák vagyunk, Mari!

— Hogy miért kellett meghalni a mi drága jó urunknak . . . Még most is előttem a képe . . . A drága szentséges szép i&rca.

— Emlékszel még rá?

—- Hogy emlókszem-e még? Olyan volt, mint egy fiatal L, mint. a Szent Sebestyén a mindszenti templomban. Olyan deli volt, mint ,egy szarvas a vadaskertben, mint maga Szent j Mihály arkangyal.

A konyhából besurrant az öreg feketej macska és a kisasszony ölébe kuporodott.: Szőiot felborzolta és hízelegve, lustán, ki- j tflógiUten dorombolt. Mintha tudta volna, hogy! ftiu szent este van, mu minueuki szelíd és j ítürolwoó es elérzektnyedett: ma neki is sza-j ÍL.d a szalonban, a kisasszony fekete selyem-1 jrulias ölében szundikálni. Mari hangja, mintha í §. túlvilág' feneketlen vak öléből szakadna j /e]9 jajvosrékehe síit át a szobán:

.Jaj, úo uuidog vagyok, hogy a kisasszony í ^eliuondut .a történetét. Tündérszép történet.j jrégen hallottam mái* történetet. Édes jó \

Jelenőül,

A meredek utcán nehéz kocsi gördül lefelé. A hegyes vizmosta köveken pokoli zajjal .á kviekck. A. húz minden ablaka és .zörgött.

A yák Lány kikuualazia a második csésze juigoa kátt. Kábult v<Mt éá égett az ágya.j jhd.uujtékái) kjklagndíají az uftjk. A szíve tífs^f 'feofobop kéjeb indulatok futkároztak,

H hhlá /p/í’Urgott. Olyan egének éiw.lo tiiuot tfffí./■' fii»>.) Xioxekeiaz el-wtühhe.

. ív i. i Cn

......!■......

T^

GjuMacrm/tiR&tr

Vasárnap, december 24.

Pérely Imre rajza.

Magyar fejeit.

doítam volna, hogy csuk ma még csak ezt, ezt az éjszakát még. aztán jön, itt lesz, mellettem lesz, értem jön maga, maga Miklós...?!

Miklós (elkeseredetten): Én megölöm azt az embert, azt a gazembert!

Mária: Voltak percek, amikor én is erre gondoltam, Miklós. Ölni! ügy éreztem, hogy ha senkinek, de nekem jogom van ölni.

: Ezért engem sem ember, sem ’sten ei nem ítélhet. De aztán anyám jutott eszembe, szegény szerencsétlen anyám, a botrány, az újságok piszkos cikkei, a tárgyalás, a börtön, az a sok-sok szeny és piszok, ami j utána jönne ... És a fegyver k hullott a, kezemből. Kis szünet.!

(Mária és Miklós bizonytalanul, meggyötört iélekkel néznek maguk elé.)

Miklós (nagyon csendesen): Akkor . . . akkor én . . . elme etek, Mária . . .

Mária (szólni szeretne, de egy szó nem jön fel torkán).

Miklós (csak néz maga elé, hangja remeg, visszaparancsolt könnyek között): Akkor... altkor.én .megint; ... egvedüi megyek . . . az éjszakába . ,, Egyedül . maga nélkül, Mária, néni jön velem senki. . . senki . .. ímegmozdul, távozni készül).

Mária (arcán öröm sugárzik át, fel sikolt): Miklós! (Egymás szemébe néznek hosszan, mólyen. Mária Miklóshoz rohan, átölelik egymást, Mária odakínálja reszkető ajkát

Miklósnak. Ajkuk összeforr egy izzó, pillanatig tartó csókban.) Miklós! (hangja forró, mámoros). Az első, legforróbb éjszakámat adom neked. A tied leszek. Miklós. Egyedül a tied. Csak a tied. Egy éjszakára, egy órára, egy pillanatra! A tied. Miklós! Egészen a tied! Miklós, akarod? Akarod? Én akarom!

M'klós ( námorosan, bódultán a forró asszon)! szavaktól): Mária! Te szép! Te szent! Mária!

Mária (mámorosán, a bosszú kéjes érzésétől elkábultan) : ö szebújunk, Miklós, a szíyed a szivem fölött dobog. Miklós! A gróf, a méltóságos férjem meg ott kint van, ntessze- ntesgze, rohan, vágtat őrülten, tébolyodottan és mi meg itt bent kacagunk . . (Felkacag élesen.) Kacagunk, Miklós, nevetünk, egymáshoz tapadva, egybeolvadva. Miklós, örülj, nevess. (Mária élesen felkacag Ebben a pillanatban autóberregés hallatszik Egy

. pillanatig tart az egész. Aztán ismét csend. Mária ajkán megfagy a mosoly, de aztán megint telderül az arca) Megijedtem ? Oh nem . . . már nem. Már nevetek, Miklós, nevetek, kacagok. (\z a ut< berregés, nv-jd tülkölés most már erősebben és hossza bban felhangzik. Mária rémülten ugrik hátra. Fölfigyel.) Istenem! (Néhány pillanatnyi csend, majd ismét hangzik az au óberregés és most már egyre erősebben, szünet nélkül Mária az ablakhoz ugrik, meglátja az autó reflektorát. Rekedten felsikolt.) Miklós! Menekülj ! Miklós. A gróf. . .

Miklós <egy pillanatra nieghökken. de aztár nvugodt): Nem, Mária, én itt maradok.

Mária (rintánkodva): Miklós, az Istenre kérem, Miklós!

Miklós: Megszabadítom magát, Mária! (Az aotóberregés folyton hallatszik.)

Mária (összekulcsolja kezeit): Miklós, az apám szent emlékére kérem, könyörgök, meneküljön. Az egész életem holttestekkel, vérrel, könnyel, gyásszal lesz tele. Miklós, irgalma zzon!

Miklós: Hát jó, Mária, éD elmegyek, de várni fogom.

Mária: Maga után megyek.

Miklós: A kertben várom, Mária.

Mária: Ott leszek. Miklós. (A hálószoba ajtaja feló tuszkolja.) Erre, Miklós, a hálószoba ablaka nyitva van. Istenem! (Sápadt és remeg.)

Miklós (mielőtt az a;tón át eltűnik): Á kertben, a hátsó kis kapunál, Mária! (Mária nem tud válaszolni, halálsápadtan, összetörtén lapul a hálószoba falához és kinyílt szemekkel, megmerevedett arccal néz előre a veranda csukott ajtajára. Egyszerre csak

háláikozott az Istennek, hogy ilyen nagy tisztesség érte.

A kisasszony halkan megszólalt.

— Neked tetszik a törtéaetem? Oh, te együgyű, Mari.

— Boldog, akinek ilyen története van.

— Mindenkinek van, Mari, mindenkiuek. Bizonyosan neked is.

— Nekem nincsen semmi . . .

— Te szép voltál, Mari.

— Igenis.

—■ Jurták utánad a férfiak.

— Igenis.

— Szerettél is valakit.

— Az édesanyámat, kisasszony.

— Nem úgy érteni. Mari, szeretőd is volt.

— Vagy igen. Több is volt. Csakhogy az nem történet.

— Hát?

—- Szokás. Minden leánynak van, amikor eljön az ideje. Én meg jő későn is kezdtem.

Mari kínosan fészkelődön a széken. Törte a fejét, hogy mit meséljen el a kisasszonynak, amivel meghálálhatná a szép történetet. Hogy ő is bizalmas legyen és megmutassa szeretetót. Egyszerre boldog örömmel kapta fel a lejét.

— Kisasszony . .. elhiszi-e nekem, hogy én nagyon későn kezdtem?

— Hogyne, Mari, ha mondod.

— Már elmúltam tizennyolc esztendős.

— No, még cdég korán.

—■ Igen ám, de már t zennégy éves koromban kezdődött a hajsza. Nem Volt már akkor nyugtom a férfiaktól , . . Mégis váriam és variam türelmesen.

— Feliéi?

*—- N„m én. Mitől?

— Szégydted magad?

— Mitől? Csak nem akartam,

■— Miéit?

*•— Csak,

Már koromsötét volta szalon. Csend volt, csak- az .óra ketyegése, u macska dorombolása s u két öreg leány lélegzetű neszeit. A kisasszony elhal gátolt. Mari o.^y darabig várt. . . aztán kitágult a melle, fölszaladt a oz.véből

a vér ég kibuggyant a fcj&ájáu a- kin

/»>. Cl_____________________________________________________

— Nem tetszettek a falusi legények, a jegyzői írnok, a tanító, a kereskedőseged és a gyakorlatra beszállások katonák. Azt mondták az öreg asszonyok: Mari, te vigyázz es tartogasd magad. Te igen szép vagy, majd meglátod, hogy nagy szerencsét csinálsz.

— Szegényke — szánakozott a kisasszony.

Mari felkapta a fejét.

— Én is azt éreztem, hogy szerencsét csinálok a szépségemmel. És szüntelenül a Méltóságos úrra gondoltam, kisasszony.

— Mire? — szisszent fel a másik.

— A Méltóságos úrra. Hiszen nem volt | olyan róka dolog. Tamásiban is megesett a

Rozgonyi uraságnál, Magyarszéken is a báró Nyaraayaknáí És nagy szerencse az . . . tartásdíj megy . . .

— Mire gondoltál? — sikoltott fuldokló szívdobogással a kisasszony.

— A Méltóságos úrra. Fiatal ember volt az úr és erőteljes és nem volt felesége.

— Szegény szerencsétlen leány.

Mari a fejet rázta csendes büszkeséggel.

— Egyszer, emlékszem, nagy vendégség volt a méltóságos úrual. Sokáig ittak és kártyáztak az urak. Az inas, a Matyi, fegyver- gyakosiaton volt Pécsett . . . Nagy ivas volt és kártya ... A kisasszony nem volt otthou, éppen akkor utazott el . . .

— Hová utaztam el, Mari ? — kérdezte a kisasszony és a szíve reszketett a borzalomtól es félelemtől

— Pestre niont a kisasszony. Beteg volt, azt mondták. Csak két hét múlva jött haza.

A kisasszony visszaesett a virágok közó, a kanapé párnázott sarkába. Igen, akkor is baj volt s neki Pestre kellett nieuni, hogy... Jaj, de szörnyű ez az ólet. Nem tudta mitói, de úgy félt, hogy az egész test© reszketett. Mégis nógatta Marit.

— Beszélj hűt, mi történt.

Mari csendes, monoton, síró* hangon mesélte.

— llnjual felé jatt az idő, amikor a Vendegük ©lszüiedtek. Az iuas nem volt ottiiou. En maradtam fenn t;z uraságokkal. Az úr

fea (fi]ni kóöriili, A hálószobába is beszivárgott a öimnnvt’ÜMt- KirepüIő/'Hitem Aat, rir úlnmfl

volt: fáradt, vetk< zni kezdett. Én ott álltam és állam és vártam és arra gondoltam, hogy no, most közel állok a szerencsémhez.

— Mari! -— sikoltott a kisasszony eszeveszett fajdalommal — ne locsogj annyit, Mari, egy szóval felelj: megtörtént?

— Meg, —- lelelt Mari büszkén és meghatottam

A kisasszony felugrott a kanapéról széttárta a karjait és őrjöngve hadonászott.

— Megtörtént? És aztán?

Mari" nem látta a vonagló. maid kővé meredt és halálravált arcot. Nem látta a tébolyult szemekből kilobbanó lángot s a fúriák dühét a reszkető ajkakon. Nem is hallotta a borzasztó rikácsolást, amely a kisasszony torkából felszakadt, annyira oda volt a maga történetének és a vallomás edes kéjének szépségétől.

— És aztán? — lihegte a kisasszony.

Mari elszomorodoít.

j — Aztán nem történt semmi. Az úr elfeledkezett rólam. Eddig van a történet.

A kisasszony ájtiltan zuhanta kanapé elé a vastag szőnvegterí őre Mari csendesen sír- dogált. A macska ijedten szökött ki a cselédszobába.

Sok idő telt el, míg a kisasszony felocsúdott. Mari azalatt elbóbiskolt. A kis*- ! asszony meggyujtotta a lámpát és megnézte • az alvó vak leányt. Mari ott ült a székén.

| Egyenesen, mereven, egészséges mély léleg- I zettel pihegve, boldog arcán rózsaszínű imi- ! murával a teának, a rumnak és a vissza- | emlékezés kéjének. A kisas zonyegydar.b g nezte a leányt s aztán retten.ő undort érzett a lelkében. Undorodott Maritól.

— Hát mi ketten együtt? Mi voltunk aa ő szeretői! Mari és én? . . .

Most önmagától undorodott, önmagát még jobban iitála, mint azt a nyomorult, bárgyú, boldogtalan, alvó, vak állatot.

Újra szénülni kezdett és őrült düh rázta meg a lelkét, Iiágondoit a férfiúra és egyszerre undok szörnyeteget látóit, az imádott ember helyén. r

•— Gazember, aljas, ronda állat — sikoltott hátborzongató, rémes ü,öltéssel, mintha

iasl.Át. A-yftlftrilálr (TiI ni r i .'l 1.- líi-raa .... t