Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
Vasárnap, december 24. ,TRAaÁij{(MríAR7fmiA^ 10 és arra készült, hogy pap lesz. Püspök. Azután pedig pápa is talán ... És az őrangyalka büszkén kísérte őt végig az utcákon és büszkén ült íiz iskolában mögötte, büszkén és boldogan és azt gondolta magában: — Igaz. hogy sokat küzdöttünk és szcn- vedtti 'k, de most már túl vagyunk minden bajon. Nem is olyan rettenetesen nehéz őrangyalnak lenni, mint ahogy az öreg Szent Péter mondta. Semmi értelme sem lett volna, hogy még egy évig az őrangyal-iskolában maradjak. Joskó pedig minden hercegkisasszonynál többet ér, mert pápa lesz belőle. Egyszer aztán, mikor szép tavaszi napsütésben mentek hazafelé az ntcán és Joskó az algebrai leckét ismételgette magában (a hetedikbe járt már és alig várta az év végét, bogv a nyolcadikba kerüljön) a rajztanár utána kiabált az iskolaablakbol: — Terentius! Quo vadis? Nagyon tréfás ember volt. Térén Jósé megállt, köszönt és felelt: — Hazamegyek, tanár úr. A tanár intett. — Akkor jó. Akkor nincs olyan nagyon sürgős dolga és felmehet a lakásomra, ide, a Rózsa utcába. Mondja meg kérem a leányaimnak, hogy küldjék ide az uzsonnát, mert csak este megyek haza. Sok a dolgom. Josó szolgálatkészen meghajolt és elsietett Felkanvarodott a Rózsa-utcába, egy darabig gondolkozott, melyik az a ház, azután benn ni. Emeletes ház volt és régimódi kanyargós lépcsőn kellett kapaszkodni felfelé. Odafent pedig csuk-a volt az ajtó és hosszú, piros csöngetyözsinór lógott oldalt a falon. Josó megcsiszoigatta a talpát, azután csön- ge ett. Egyszerre csak halk csilingelős hangzott bentről, halk, csilingelő kacagás. Sok kacagás egyszerre. Sok csilingeiés. Aztán nyilt az ajtó Joskó a tanár teleségét várta, valami szigorú arcú, feketeiuhás úriasszonyságot. Vagy a cselédet. De az ajtó nyílásában öt vagy hat kacagó pajkos leány állott, bontott- hajú. nagyszalagos, fehérblúzos valamennyi. Mikor Josót meglátták, a szemébe kacagtak, mim ha öt nevetnék. Szégyenkezve sütötte le a szemeit és úgy mondta el az üzenetet halkan. A leányok megint nevetni kezdtek és a legpajkosabbik és legfürtösebb hajú azt kérdezte : — És maga fogja apának elvinni a kávét ? Még megissza útközben! Josó nagyon megharagudott. Sértődötten emelte fel a fejét. — Erre nézve nem intézkedett a tanár úr, —- mondta —- de szívesen elviszem a kávét én is, mert a munka nem szégyen. Arról pedig biztosíthatom, hogy nem fogom meginni. A lányok új kacagásba kezdtek és mintha valami furcsa zenekíséret lenne, ennek a folytonos csilingelő kacagásnak a hangjainál fordultak ide-oda, nyitották a konyhaajtót, öntötték össze a csészében a kávét, pottyantofc- tak bele két darab cukrot, tettek melléje egy szép fényes sárga kiflit és hozták az egészet tálcán Josó elé. A legpajkosabbik hozta, a tanár leánya. A többiek a barátnői voltak. Josó olyan kellemetlenül érezte magát, hogy elfordított fejjel állt ott ós úgy vette át a tálcát is. De egyszerre valami lágy érin test érzett a kezén. Visszafoidult ós a tekintete éppen beleakadt hirtelen komollyá vált szédítő fekete szemébe' a legpajkosabbik leánynak, aki közel hajolva mondta neki csöndes hangon: éltiínk-haitunk a meséért, szóban ós nyomtatásban — azt tartottuk, hogy „kis" Mári még édesapánknál is érdekesebb meséket tud s határozottan szebben adja elő, mint a Regélő Tulipán, ami pedig nagy szó volt, mert ez a „tulipán* vala a mi kegkedvesebb mesés- könyvünk. Ilyen időtájban, mint ahogy most vagyunk, akkor igazán gyertyagyújtás előtt — rendesen összeültünk mi gyerekekül kis Mórival vágj' a konyhában, vagy az ebédlőben s Mári — míg tollat fosztott, lencsét válogatott vagy kukoricát morzsolt (mert munka nélkül nem volt szabad maradnia) — mesélt, mesélt Rontó Pálról, Szép Meluzináról. Tündér Ilonáról s mi a gyönyörűségtől szinte reszketve ós megbabonázva lestük s nyeltük az ajakáról vízfolyásként örniö szebbnél-szebb meséket. Valamennyi, meséje közt legnagyobb hatással volt rám a Szép Miklósról szóló. Hogy egészen őszinte legyek, már nem emlékszem tisztán a mesére — csak annyit tudok tartalmáról nagyjában, hogy Szép Miklós egyszerű szolgalegény volt, de aztán vitézzé lett s hosz- szas küzdelmek után sikerült megszereznie a tündérek földiének híres aranyalmáját s vele elnyernie Tündérország fényes trónusát. Volt azonban a mesének egy részlete, ami olyan erősen hatott képzeletemre s olyan mélyen bevésődött emlékezetembe, hogy el tudom mondani — főpontjában ugyanazokkal a szavakkal, mint amelyekkel annak idején minekünk kis Mári elbeszélte. Vándorlásaiban Szép Miklós három fenevad formájú kutyával találkozott, de ügyességével és erejével megigézte őket s azok meg- juhászedva,örök hűséget fogadtak neki, olyanformán, hogy ha Miklós bajba kerül s őket nevükön hívja — ők azonnal ott teremnek, Miklós segítségére. „Zeusz, Horpasz, Rekomandó — kedves kutyáim jertek elő* — ezek voltak Szép Miklós szavai, kis Mári előadása szerint, valahányszor egy-egv újabb nehéz küzdelem előtt állva — nagy bajában, társíalanságában, de egyszersmind nagy eltökéltségében a három hatalmas cerberust hívta segítségül. Zeusz, Horpasz, Rekomandó — ezzel a három tündérkutyával álmodtam heteken át, úgyszólván minden éjjel. Nevükkel ajkamon ébredtem, e három furcsán összeszedett nevet szavaigattam egész nap, reggeli mosdás és törülközés közben épp úgy, mint iskolába- menet, csúszkáláskor, sőt — édesanyám nagy bosszúságára — még ebéd alatt is. Úgy megbabonázott engem ez a három csudálatos állat, hogy minduntalan Szép Miklósnak képzeltem magamat s bármi bajom támadt, vagy bármiféle nehézség tornyosult elém — akár játék, akár tanulás közben — és szorongásomban és nekibuzdulásomban nagyot fohászkodva kiáltottam: „Zeusz, Horpasz, Rekomaudó — kedves kutyáim, jertek elő! . . .* S ami a legcsudálatosabb volt, a derék állatok elő is jöttek mindig. No, buksi, ne mereszd úgy a szemeidet, nem igazában ugrottak elibem, hanem csak úgy képzeletben, de nekem mégis észrevehetően. Mikor a métában azon fordult meg csapatom sorsa, hogy túl tudom-e ütni a lapdát a nagy kocafan, mely a kifutó pálya végiben állott, — én, izmaimat megfeszítve s figyelmemet felajzva, Zeuszt, Horpaszt és Rekomandót hívtam segítségül e vitézi vállalkozáshoz s a lapda nem hogy’ a kocafán, ele még a jóval messzebb húzódó száraz árkon is túl repült. Vagy ha a latin alaktan rejtelmeiben fennakadván, minden jó ..diákságom ellenére sem tudtam egy-kettőre megbirkózni a rendhagyó igék rémeivel — nagy vesződ gégémben megint csak a három csattogó fogú óriás kutya segítségéhez folyamodtam s ők — akár hiszitek, akár nem — megjelenvén és hátukra vevén, én huszáros bravúrral sorba megültem őket s így át h gázoltak velem a konjugáció süppe- áékes talajú bozótján. És mikor később, nagyobb diák koromban, tánciskolába járván, rossz zenei hallású fülemmel sehogyan se tudtam felfogni és efféle produkciókra nem szokta főtt lábammal eleinte a világ sűrű kincséért sem tudtam eljárni a kövér tánc- mester által egy szál hegedű mellett kecsesen lejtett háromlépéses keringőt (az akkor divatos ■9I)reiachriít,“-ef) — titokban (akkor már nem íennszövni) megint csak Zeuszhoz, Horgászhoz és 'Rekomaudőhoz könyörögtem ós. elvan igaz, minthogy itt ülök ebben a nagy zöld bőrkarosszékben. az idény végére én tótiem a tanfolyam legjobb keringőtáncosa — mely kiválóságomat még a ballerinaszerü ügyességére büszke Írónké, a híres kárpit- gyáros szén szőke leánya, az úgynevezett „Dreischritt-hercegnő* is, nagy leereszkedéssel ogvan. de mégis fenntartás nélkül elismerte a próba bálon. w haladtam előre az életben, rendületlenül ragaszkodva kipróbált talizmánomhoz. Talán mondanom sem kell. hogy a matematikai írásbeli érettségin is Zeusz. Horpasz és i Rekomandó segítettek ki zavaromból, melybe tegy körmönfont geometriai tétel kaeskarinfigyelte a fiú kísértő álmait és viaskodott velük. — Kedves jó Szent Péter, segíts rajta! Joskó ott feküdt az ágyon. Sovány volt és az arca beesett. A könyvei, füzetei szerte a szobában. A dolgozata féiigkészülten az asztalon. Mellette meg, kis papirszeleten, egy gonosz, bűnös vers. így kezdődött: Az életemet adnám érted. Ép bárnaíürtü angyalom, Tenéttiiiled csak kin az élőt, Bánatom ki ee mondhatom .... És a szegény kis őrangyal hiába mondta Joskonak, hogy 6 az angyala és nem más, hogy a barn&íürtös leány igazi kis ördög, aki bűnbe viszi, hogy annak mindig csak sír az őrangyala, mert egy kis piros&rcú krampusznak engedelmeskedik mindig és nem neki. Joskó nem hitte el és nem akart törődni semmit a régi terveivel, még csak pap sem akart lenni már, nemhogy püspök vagy pápa ós mindig arra gondolt, hogy hol leshetné meg azt a kacagó-pajkos kis ördögöt. Csakhogy az őrangyal szavát is hallotta azért, ami a lelkiismerete szava volt. Az anyjára gondolt meg a jövőjére és ilyenkor sírni kezdett Joskó ós összeharapta az ajkát és a homlokát ütötte ököllel és nz öklét rágta. Szenvedett keservesen. Jobban ezen vedelt bizony, mintha kerékbetörték, vagy kínpadon feszítették volna. És a kis őrangyal nem bírta nézni. — Szent Péter! Kedves jó szent Péter! Segíts rajta. És egy éjszakán, mikor Joskó álmatlanul kóborolt, csatangolt a Rózsa-utcán, szent Pé;er telelt az őrangyalnak. Üzenet jött a számára egy holdsugáron. — Segítek rajta. A kis őrangyalka pedig lehajtotta mélyre, mélyre fájdalmas megnyugvással a fejét. Másnap Joskó az erdőbe ment a tó mellé a könyvével, hogy tanuljon. De nem tanult, hanem a barnafürtü leányra gondolt. Az őr- ; angyal könyörögve szólt hozzá:-- Joskó . . . Joskó, kérlek, csak most az egyszer hallgass reám. Csak egy félórára űzz el magadtól minden bűnös gondolatodat, bánd meg minden vétkes kívánságodat és légy az én jó kis Joskóm .. . kérlek . . . Minden erejét Összeszedte és Szent Péter is segítséget küldött neki, úgy hogy Joskó mélységes és alázatos bánatba merült. Elcsitult a szívében minden es tiszta lett a lelke, mint amilyen azelőtt volt. . . És akkor Joskó felsóhajtott, felállt és beült a csónakba, ami mintha őt várta volna a parton és a csónak besiklott vele a tó közepére. Csodálatos örvény kerekedett körülötte... a csónak forgott egy ideig, a parton nehány ember sikoltozott. Aztán elmerült a csónak ós Joskó eltűnt. Másnap szedték ki csáklyával az emberek. Soha még olyan szomorú temetést nem láttam, mint az övé. Mindenki sírt és azt kérdezte, miért kellett neki meghalnia, mikor olyan szép volt, erős, egészséges és okos... olyan okos, hogy papnak készük és püspök, meg talán pápa is lett volna belőle. Joskó pedig akkor már tiszta égszínkék köntösben énekelte fent, az angyalok karában az esti zsol ért és az örangyalka sírva állt Szent Péter előtt. Ügy e. úgy-e, mondtam — szólt Szent Péter szelíden. — Mondtam, hogy valamit kifelejtettél. Meg hogy a túlságos ambíció szép. de veszedelmes. Hanem azért most már ne sírj , . . Hiszen már boldog a Joskó. De az őrangyalka csak sírt tovább. Odakint pedig, az aranyos felhők kapujánál, éppen most repült el a gólya a világvégi mocsarak felől jövet, kisgyerekkel a csőrében és utána összetett kézzel állott mosolygó őrangyala. 7{égen elzengfek Sappho napjai. A líra meghal. Nagyon is merész kezekkel léptük a kényes leány hegedű-testét, vad-ved hangokig csigáévá, hogy ma már csak nyögni lúd s hörögni, mint halódó... Nincs ütem jajában többé, nincs se szó, se tag: az értő agy s zenés szív nem beszél, csak a tüdő liheg, csak a torok kiált s a szédült gyomor álmodik. A Ura elhal, néma ez a kor. Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk s mit ér a sző, amely csupán tiéd? De istenem, hát testvér az, aki nem hallja meg testvére panaszát, ha nem övé is? Önző a világ: csak közös ínség, közös láz, közös zavar dadog, — a többi csönd s magány. A líra meghal és a szerelem, mint a galambok csókja, hangtalan. Oh kedvesem! magunknak szól a dal. Régen elzengtek Sappho napjai. Csókolj! A Ura meghal és a bús élet a kettes csöndbe menekül. Az ember hajdan ember volt, a szive itta az embert, testvérsziv; — ma nyáj, megunt baján kérődző. Légy sziget s várj napot a mocsárból! Különös gubák szülhetnek pillét. Mit tudod? Az istenek halnak, az ember él. Babits Mihály. Zeusz, Horpasz, Rekomandó. — Na. ne haragudjon. Hiszen nem magán nevettünk. Josó elszódült. Fogta a tálcát és megszorította erősen, hogy a kávé majdnem kiöm- lölt és nézte azt a kis puha fehér kezet az ő barna, csontos ujjain és a szeme könnyes lett és a szíve akkorát ü ött odabent a mellében, hogy majdnem elájult tőle. Az őrangyal ijedten csitította, kézenfogía, megfordította Joskót és vezette vissza a tekergő lépcsőn, hamar, 'hamar le az utcára. Egyre halkabban hangzott a csilingeiés, egyre halkabban .... aztán egy csöppet sem hangzott már. Az őrangyal aggódva figyelte Joskót, amint sápadt arccal, remegő kézzel vitte vissza a kávét.az iskola felé. Mi baja lehet? — tűnődött. 'as amint figyelte a lelkét ós a szívét, egyszerre csak észrevette, hogy piros-forró láng hibban fel benne, olyan piros és fonó láng, hogy Joskónak az arca is égni kezdett tőle, Es az őrangyal rémülten sírni kezdett, — rémülten sírni kezdett, először, amióta Joskó* kísérte Olyan rémülten és olyan szomorúan, mintha Joskó valami rettenetes bűnt követett volna el, amit nem lehet jóvátenni többé .. . * — Szent Péter, kedves jó Szent Péteri — könyörgött a kis rózsás/inruhás Őrangyal, arniut ott üit éjszaka Joskó mellett éi sírt és íVtat Scász Károly. — Hát jól van, gyerekek, gyertyagyújtásig elmondok valami apró históriát, a régi jó időkből, felelevenítem néhány szunnyadó emlékemet, ami talán benneteket is érdekelni fog. De te. buksi fiam, ne bámulj azon, hogy gyertyagyújtást említettem. Jól tudora, hogy nincs a hásnál egy szál gyertya se, de hát én már ©lőre beleéltem magamat gyermekkorom hangulatába, mikor még nem volt villanykörte, sem Aue? égő, petróleum lámpa sem mindig, hanem bizony édesapám — a ti jó öregapátok — a falusi kis parókián egy- szál gyertya mellett rótta a betűk millióit, amikből annyi derék könyv kerekedett és szép öreganyátok is —-- akkor még barna fürttel — gyertyafénynél foltozgatta az én tarka ingecskéimet, rni gyerekek meg gveríyavilág mellett tanulgattunk,.— bizony szorgalmasan (ne mosolyogj olyan hamiskásan, te nag\ szemű) — s a nap legkedvesebb része volt az. amelyet gyertyagyújtás előtti időnek neveztünk. Már nem volt elég világosság sora az olvasáshoz, sjO'.Vv más munkához, de még á játékhoz sem. viszont lakai ékos teftnészeiü jó édesanyám — I&tert nyugosztalja — még nem engedte meggyvjjtf.síi a gyertyát. Ez a néha egy órára is megnövekedett idő a megélésé s annak nyomában az ábrándozásé volt. Hát hiszen szerettük mi gyerekek a ma- lacpőrkőitei, íueg az aranygaluskát is, nagyon, egy skatulya ólomkatona is (különösen lovas), gyakran volt beszélgetésünk, vágyakodásunk és álmaink tárgya — de talán mégis legjob- j bán rajongtunk a meséért. Oh, mert hát a I gyerek a való világot is folyton szépnek, sőt ragyogónak látja a maga gyerokazeinével és' gyerekeszével —- de a mesék csillogó tündér-; világa meg éppenséggel gyönyörűséges néki. I Ami szépei, nagyszerűét csak el tud képzelni,j azt a mesék országában mind sokszorozva megtalálja, — ami fényeset álmaiban lat, az ! a meseben még bájolóbban tárul elébe — ós j megfordítva: a mesében hallottakat milyen végtelen boldogság beleszőni-fonni a játékba, az ábrándokba, a képzelgésbe! Akkor még — mint mondtam — vidéken 1 laktunksállandóan tősgyökeres alföldi paraszt, cselédeink voltak. Egyike volt ezeknek —; sohase felejtem el — „kis* Mári, akinek vezo-1 tékneve — úgy emlékszem — Szabó vagy i Kovács volt, vagy valami efféle, de aki — talán mert a nagy szárazság évében szüle-! tett — olyan kicsire talált róni, hogy min- i denki csak „kis* Mári néven ismerte és emlegette. Nagyon csúnya leány volt ». eyény, j de ha a szépséget megtagadta is a sors az j ő külsejétől - annál szebbé, megéjtőbbé tette ! szavát, beszédét. Mi gyerekek legalább ■— különösen ón, és hunom. a mostani Lonci néni, a kis Cilinek és Bandinak nagymamája, akik
