Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-24 / 149. szám

20

Vasárnap, december 24.

— Téved. Én velem nem lehet ily módon ismerkedni — mondta hűvösen. Kérem, ne zavarjon.

Mont tovább. A férfi is ment mellette.

— Esedezem, hallgasson meg, nagyságos asszonyom — könyörgött

— Kérem, hagyjon békében. Nem érdekel, amit mondani akar.

Ezt már szigorú, határozott hangon mondta, mint aki kimondta a végszót egy kelletlen jeleneiben.

— Szóval elutasít végkép — mondta keserű hangon a férfi. — De nem szabadul meg tőlem olyan könnyen. Nem lehet...

Nem fenyegetően mondta ezt sem, inkább szomorúan. Mólyen megemelte a kalapját és elment az ellenkező irányban.

Olga azt hitte, örül, hogy ilyen könnyen és hamar megszabadult. Tudta, hogy ezt kellett tennie, érezte, hogy megállta a helyét a kellemetlen helyzetben, megőrizte á fölényét, győzött, anélkül, hogy hevesebb szavakra került volna a sor. Ékkor azt kellett éreznie, hogy az ismeretlen férfi is szépen, óriásán viselkedett. Az egész jelenet alatt egy pillantása som volt sértő, sőt alázatosnak, engedelmesnek mutatkozott. Olga .szidni akarta magában a vakmerőségéért, de az a benyomása volt, hogy kifogástalan, úri modorú férfi. Nem tadta azt hinni, hogy csak valami léha kalandot akart, amelynek ínég a föltevése is sértés egy úriasszoriyra. Valami komolyabb dolog hajtotta biztosan, itt nagyot dobbant benne valami. Komolyan szerelmes lenne ez az ismeretlen emberV Őbele? Már érezte is, ; hogy az. Sajnálni kezdte, hogy ilyen kurtán jbánt vele. Tudta, hogy csak azt tette, amit ! tennie kellett, most újra is csak azt tenné. De mégis sajnálta.

Most már rokonszenvesnek érezte az idegen férfit. Eszébe jutott a külseje. Finom szabású és anyagú ruha volt rajta, kifogástalan ing és nyakkendő, egészen szokatlanul elegáns cipő. Olga, mintha szemében leíoiograíálódoti volna, most látta ruházatának minden kis részletét. Mindene elegáns volt, fitogtatás nélkül. A mozdulatain, a tartásán meglátszott a jó társaságban forgó, sportokon nevelkedett férfi. Simára borotvált arcának éles, nagyon intelligens profilja volt. a kezén nem volt más, csak egy nagy, öreg ezüst pecsétgyűrű. Olga megállapította, hogy egy más,, magasabb társasági korbői való ember, külsőre, viselkedésre, beszédre előkelőbb, mint azok a férfiak — a férjet sem véve ki —akiknek a körében élt. Amint hozzájuk hasonlította, a magasabb színvonal fogalma támadt benne. Elküldte; nagyon sajnálta, hogy el kellett küldenie. Most már más formák között sem lehet vele megismerkednie. Ez a jelenőt becsapott minden ajtót. Kár pedig.

A Lánchídon túl volt már. Jött vele szemben A őzéi, a férje barátja, a kioszkbeli társaság egyik tagja. Úgynevezett fess ember volt. Olga is annak tartotta. Már messziről köszöngetett.

— Á, kézit csókolom, a kioszkba? A kioszkba? — kiáltotta már húsz lépésről, bizalmaskodva. Nem bánta, hadd lássák az arra sétálók, hogy ő ilyen bizalmas viszonyban van ilyen szép asszonnyal.

Olga most nem találta fosénak Aczéli. inkább illetlennek találta. Túlságos kiabálva beszélt, a hangja nyers és rekedtes volt. Üj ruha volt rajta. De Olga megállapította, hogy harmadrendű szabótól való, a szabása ele- gáncianélküli, az anyaga sem finom. A gallérja meg legalább is raásorlnapos. Egyszerre szigorú lett az ítélete. Nem tetszett neki Aczéi, nem örült, hogy hozzá csatlakozott.

Mentek együtt. Olga nem mutatta meg kelletlen hangulatút. Aczól nem vett éss§e semmit, beszélt valami magánügyéről, kötelességének érezte, hogy mulattassa a szép asz- szonykát.

A kioszkban egy kis kerek pókasztal mellett már ott ült a férje egy Bálint nevű úriemberrel. Helyet csináltak Olgának és Ácséinak, pincér is került, Olga jegeskávét rendelt. Közben mindig az ismeretlenre, a (Irmaparti kalandjára gondolt. Most már kicsit még volt hatva, önmagától, az ismeretlen férfitól s kies A szomorú is volt, amilyen szokott Jenői, ha valakitől búcsúzott, aki kedves volt neki. Folyton összehasonlított mindenkit az ismeretlennel, a férjét, Bálintot, sí kioszkban ülő és járókelő férfiakat. Az ismeretlen mindnél különbnek, elegánsabbnak, előkelőbbnek tetszett.

— Mi újság, Olga ? — kérdezte a férje jólelkűeu, de nem sok őszinte érdeklődéssel. Előre várta a feleletet:

— Semmi. Mi is volna ?

■— Aludtál délután?

— Kicsit — felelt Olga— Az irodában sok dolog volt. Egy új, nagy Ügy jött — mondta a férj elégülten. Látszott, hogy Örüli a nagy ügynek. A barátai, A ezé! tanár és Bálin; törvén eszéki bíró. érdeklődve kérdezgettek, miféle zagy ügy és ó készségesen, némileg büszkén magyarázott

nekik valami erdőeladásból folyó pört. Olga oda se figyelt, nézte a kioszkban nyüzsgő embereket.

Hozták a jegeskávét, föl éli a jóit és sprán- kint, óvatosan kezdte kanalazni róla a habot. Egyszerre, mintha belül jéggé vált volna, megdöbbent, letette a kis kanalat, úgy érezte, az arca elváltozik, szerencsére a férje és a. másik két férfi el volt merülve a beszélgetésben, nem vettek észre rajta semmit. Nem messze tőlük, de nem is egészen közel, egy iires asztalkához az ismeretien férfi tilt le. Úgy ült, hogy szemben lehessen Olgával és nézte őt erősen, kitartóan, de nem feltűnően, diszkréten, tolakodás nélkül Mintha Dem is akarná, csak muszáj volna neki. Olga most nagyobb zavarban volt, a férje és két más férfi társaságában, mint az elébb, egyedül az ismeretlennel a Dunaparton. Nem mert odanézni, buzgón kanalazta a jegeskávéját, de | azért látta az ismeretlen minden mozdulatát i és érezte, hogy a tekintete folyton Ő rajta függAczéí tanár is arra nézett véletlenül és ő j is, az ismeretlen is megemelték a kalapjukat, i mind a kelten egyszerre. Olga megijedt, de j az ismeretlen nem mutatott semmi közeledési j szándékot. Diszkrétül ott maradt leshelyén, í látszott rajta, hogy a köszöntéssel végkép | elintézte Aczéit.

i —- Ki ez? — kérdezte Bognár, az Olga

I férje.

' — Mérnök . .. gazdag ember , .. Valami

j gyára van a külső Váci-úton. Vadkerty Miklós : a neve. Tanítottam az öccsét, onnan isme- | rém . . . Szép villája van a Gellérthegyen,

• a felesége kedvéért vette, aki három év óta ; beteg. Szívbajos.

í Aczéi szívesen mondott el mindent, amit | Vadkertyről tudott. Ilyen előkelő emberrel : nem szégyen ismeretségben lenni. Olga örült, hogy így megtud mindent, anélkül, hogy kérdeznie kellene. Tehát Vadkerty Miklós a neve. Szép neve van, tetszett neki. Közben elkészült a jegeskávéjával és ezalatt összeszedte magát. Most már néha oda tudott nézni, ahol Vadkerty ült s olyan közömbös pillantással tudott i ránézni, mint akármelyik ismeretlenre. Semmi I áron sem akart kacérnak vagy kihívónak lát- i szani, éreztetni akarta, hogy mindennek vége. i Csak egy kicsit komolyabb volt a rendesnél, í valami meleg szomorúság ült a lelkén.

Nyolc óra felé járt, mikor eljöttek a | kioszkból. Az ura és Bálint bíró, passzionátus I jogászok, még mindig azt az erdőügyet tár• gyalták. A gavallér Aczéi ment az asszonnyal.

I Olga nem nézett hátra, de mégis érezte, hogy I Vadkerty jön mögöttük, diszkrét távolságból.

Rosszul esett volna neki, ha nem így lett | volna. Óvatosan próbált tudakozódni Aczéltól | Vadkerty re vonatkozólag, de nem sokat tudott : meg róla azonkívül, amit az előbb elmondott.

— Világlátott ember, Amerikában is járt.

; Valami találmányai is vannak, azoktól lendült : fél a gyára. A felesége ? Egyszer láttam a | kertjükben feküdni egy nyugvószókben, mikor arra sétáltam a Gellérthegyen. Nagyon kicsiny, sovány, beteg külsejű fekete asszonyka szegény. Nem tudom, hogyan élnek, de hát ilyen erős fiatal férfi és beteg asszony ...

Ez volt az egész. Olga elégtétellel gon- j dőlt saját erőteljes, egészséges szőkeségére, j Jókedvű volt, kötekedve tréfált Aczéllal. Volt ! egv állandó témájuk: az Aczéi háziasszonyának vénkisasszony leánya. Ezzel bosszantotta, ahogy ez jóbarátok között szokás. A kapuban derülten karolt bele férjébe és mosolyogva nyújtott kezet a két férfinek. Erezte, hogy szép, hogy szépnek találják és örült neki.

Az éjjel nyugtalanul aludt. Sokáig gondolt elhívás előtt Vadkertyre, ideges lett a saját gondolataitól, aztán szorongó, kellemetlen álmai voltak, nyomott érzéssel ébredt. Kelletlenül végezte napi dolgait, ebéd után zongorázott, igazi kedv és figyelem nélkül. Idegesen várta az öt órát. Ekkor felöltözött és indult a kioszk felé. Biztosra vette, hogy Vadkerty ott várja a Dunaparton. Óvatosan körülnézett, de csak néhány sétálót látott, a tegnapi kávézó öreg asszonykát, mást senkit. Rosszkedvű volt, mikor a kioszkban leült a három férfi mellé. A szeme felcsillant, mikor meglátta Vadkeríyt. Megint úgy ült lo, mint tegnap, nem nagyon messze, nem is nagyon közel, vele szemben. Nézte őt, diszkrétül, de félre nem érthetően. Aczól megint köszönt neki, de most kissé nyugtalanul nézett Olgára.

— Ez a Vadkerty folyton magát nézi. Talán azért is jár ide.

— Mért no? — kacérkodottOlga. — Talán bizony féltékeny rá?

Aczéi udvarolgatni szokott neki és ö megszokta ezt a hangot.

— Féltékeny éppen nem vagyok — fe- * lelte Aczéi kissé zavarba jőve. — De jó lesz vigyázni.

— Hát majd vigyázok — felelt Olga idegesen, majdnem kihívóan, úgy hogy Aczéi megütődre nézett rá,r Másról kezdtek beszélni, Olga erőltette, hogy bucuéljcnek másról. Vadkerty meg ott ült és nézte öt kitartóan.

Pérely Imre rajza.

Rákosi Jenő. Magyar fejek*

góösága miatt jutottam, De még á tiszti- vizsgálaton is, mikor sikerült a harcászatból a legnehezebb tételt húznom — amely egész esztendő alatt réme volt az önkéntes-iskolának — a Szép Miklós három derék nagy kutyája húzott ki (néma szólításomra) a tak fika örvényéből s vitt szerencsésen szárazra, hol az aranyos tiszti kardbojtnak a szó szoros értelmében fényes jutalma várt. S utolsó szigorlatom se sikerült volna olyan jól, ha a perrendtartás útvesztőjében izzadva és széde- legve, de becsvágyamban meg nem törve, eszembe nem jutnak a kis Móri-féle kutyák, melyek aztán szemem villanására farkukat csóválták s előttem poroszkálva, hívén megmutatták a kimenekülés útját.

Ti gyerekek nevettek s látom, nem hiszitek, amit mondok — nem hiszitek, hogy engem sok minden bajból Zeusz, Horpasz és Rekomandó kedves kutyáim segítettek ki. Pedig hát ez igaz, csakhogy persze érteni kell kicsit ezt az igazságot.

Fiatal korunkban mindannyian Szép Miklósok vagyunk — annak tartjuk s érezzük magunkat — mindannyian lépten-nyomon egy- egy aranyaiméért küzdünk s e küzdelmekben töméntelen ellenségre, első pillanatban áthidalhatatlannak látszó szakadékokra és meg* lábolhatatlanuak tetsző mélységekre akadunk. De az ifjúi bizalomtól és akaraterőtől, a fiatal lélek lebírhatatlán vágyakozásától és törhetetlen reménykedésétől megigázott hatalmasságok — Zeusznak, Korpusznak, Rekoman- dónak, a hű és kedves kutyáknak alakjában megjelennek a legszorongatottabb helyzetben, a legnagyobb veszedelemben s kimentik, megsegítik az embert és vágya tárgyához, kitűzött céljához segítik. Hanem jól vigyázzatok s meg ne próbáljátok ám a lecke megtanulása nélkül, a nélkül, hogy fejeteket törnétek, a nélkül, hogy kicsit nekiizzadnátok — a bűvös kutyákra hagyni mindent! Oh nem! Ha Szép Miklós nőm az a lelkes ós bátor ifjú, az a küzdeni vágyó és győzni akaró hős lett volna,-aki volt, hanem valami lusta, közömbös álomszuszék, gyáva fickó — bizony mondom: Zeusz, Horpasz, Rekomandó nemcsak meg nem segítették, hanem megtámadván, fel is falták, elpusztították volna. Mert Tündérország e bűvös erbjü állatai, a sikernek özek a hűséges és erős kutyái csak az elszánt akaratnak tekintete előtt hunyászkodnak meg s csak a komoly iparkodás megrekedt szekerét hajlandók kihúzni a nehézség kátyújából, — de a nembánomság taligáját bizony bonn hagyják veszni a lustaság feneketlen mocsarában.

Azért hát gyerekek, legyetek olyanok, mint a kis Mari gyönyörűséges meséjének vitéz Szép Miklósa, s tegyetek úgy, mint ahogy én tettem boldogult gyermekkoromban: ábrán- j dozzatok lelkesedve és dolgozzatok kitartóan, j kilökődjetek és reménykedjetek, ne tartsatok S Mérhetetlennek semmi tiszta óhajt és ne higy- j letek íegyőzhetetlennek semmi világi nehéz-: séget — s akkor aztán, hu küzdelmeitek ésj vívódásaitok közben az ellenotek támadó ró-1 meket a győzelembe vetett hitnek erejével lefegyvevzitok: azok ellenségből segítő tár-' iákká fognak válni, támogatásotokra mind- mtalan megjelennek s eljuttatnak benneteket

I is a tisztes diadal aranyaim ájáhóz, mint ahogy hozzásegítették Szép Miklóst s ahogy megörvendeztettek vele sokszor, igen sokszor engem is, játékban és tanulásban, gyermekkorom aranyos világában s az ifjúi kor ragyogó hajnalán egyaránt, valahányszor a magám erejének teljes megfeszítése közben —- természe tesen a mindeneket intéző Gondviselésbe vetett hittel ós bizalommal — kiáltottam: „Zeusz, Horpasz, Rekomandó — kedves kutyáim, jer- íek elő! .. .r"

. . . Nehéz időkben éltek, nehéz küzdelmek előtt állótok, gyerekek — ennek az ón kis történetemnek komoly tanulságát no. tévesz- szótefc szem elől soha!

Dxm&parfi Kaland.

írtat ScSiöpílin Alascáár,

Eső után, nedves, meleg szeptemberi alkonyaikor, délután öt óra tájban sétált a budai Dunaparton Olga. Lassan ment, jól érezte magát, nem járt arra senki, kellemes volt az egyedüllét. Az egyik pádon egy öreg- anyóka kanalazhatta a kávécskáját, nagy darab kenyeret majszolt hozzá. Olga ránevetett és ment tovább. Fiatalnak, szépnek érezte magát, szokatlan csendes elégedettséget érzett. Most jónak találta az életet. Ment lassan a Lánchíd irányába, nem kellett sietnie, csak hat órára volt randevúja az urával és annak barátaival a budai kioszkban.

A Batthyány-téri megállónál egy fiatal férfi ugrott le a villamosról s egyenesen Olga felé tartott, gyors léptekkel. A fiatal asszonyban egyszerre megfagyott a jóérzés. Megismerte a férőt: m az az ember, aki néhány nap óta kitartóan jár a nyomában. Nem tudta kicsoda, de félt tőle. ilyen makacsul, még nem vetette magát utána idegen férfi. Most nyilvánvaló volt, hogy meg akarja szólítani, azért ugrott le a villamosról, mert meglátta ós jónak találta az alkalmat. Olga félve nézett körül, sehol nem volt menekvés: sem mellékutca, som üzlet, ahova betérhetne, széle,s- homlokú nagy paloták íiz úton végig. Balról a Duna egyenes kőpartja. Elszántan ment tehát, feszes-egyen esen, nem nézve se jobbra, se balra, a mozdulatain ő maga is megérzett bizonyos merevséget.

A férfi már melléje került.

— Bocsásson meg, nagyságos asszonyom — mondta kérő hangon.

Olga megjegyezte, hogy kellemes hangja van. Néhány lépést tett előre, a férfi mellette, beszélt neki valamit, amit ő alig értett meg. Aztán megállt és gőgös, rideg arccal kérdezte :

— Mit akar ?

— Nem akarok én tulaj (ion képen semmit, csak ismerni akarom magát — mondta, a férfi, a szemében könyörgés volt. Arca, mozdulata nem volt agresszív, inkább alázatos, a hangján nagy idegesség érzett. Nem volt félelmes, a viselkedése komolynak tüntette fel az egész jelenetet. Olga visszanyerte a lélekjelenlétét. Megtalálta azt a "klisét, amely minden tisztességes, magára tartó úriasszonynak rendelkezésére áll ilyen alkalmakra.

* / f\ * 1 ■ i f «

'JJfjf jl? ^ ^ _ Jr j ^ V