Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
ffiiÁGATAiAÍÍTARffmmP Felhívás a szlovenszkói és rnszmszkéi magyar írók Madádi-Szovetségének megalakítására. Prága, december 23. — A székelyek, hiába, csak életrevalóbbak, mint mi, éjszaki magyarok. Az irőnépség minden tájon egyforma természetű, versengő, féltéktny- kedő, széthúzó, fegyelmezetlen. Lám, a székely- földi magyar írók mégis össze tudtak forrni egy egyetlen irócgyesületben, a Kalákában. Mit jelent a „kaláka" szó? Kalákaimmkának nevezik a székelyek olyan közös munkát, amit a falubeli jó szomszédok, barátok, rokonok egymás segítségére ingyen és önként társasán végeznek. Ha valaki nj házat épit, vagy elemi csapás miatt segítségre szorul, olyankor minden jó ismerőse összeáll megsegíteni őt valami kis munkával, s a sok kicsi sokra menvén, a kaláka talpra állítja az „építkező vagy kárvallott székelyt". A kaláka rendszerint az egész fain munkateljesítménye s eredményei olyanok, hogy egyes család csak nagy- sokára vagy tán soha sem hozhatta volna létre. Mi, éjszaki magyarság, semmivel sem vallottunk kevesebb kárt, mint a székelyek, de a Jövőtől talán még több a félteni valónk, mint őnekik. Éppen azért követnünk kell a jó székely példát. Az éjszak! magyarság íróinak a saját egyéni érdekeik mellett éppúgy megvannak a fajtájukkal szemben fönnálló kötelességei, mint az erdélyieknek. A „Tűz" című bécsi lap már hónapok óta fölszinen tar iá a az utód államokbeli magyar Srók szervezkedéséltek kérdését. A „Kaláka" megalakulásában is bizonyára van némi része a „Tűz" hasábjain folyó eszmecserének. A „Tűz"1 azonban meglehetős általánosságban kezeli a kérdést. A szlovenszkói és ru- szinszkói íróknak azonban a dolgot a maga gyakorlati oldaláról kel! megragadniok. Az éjszaki magyarság íróinak is haladéktalanul egyesületbe kell tömörülniük. Ez, arnily alvitázhatatlan joguk, épp oly elemi kötelességük önmaguk és fajuk iránt. Az egyesület legelsősorban is anyagi érdekeiket fogja szolgálni, mini ahogy az iza ág- író egyesül etek teszik. (Minátunk az írók i «újságírók majdnem ugyanazok a személyek^álA2 anyagi szempontra való tekintettel ennek ídrn- mlesetre nem szabad elfajulnia exkluzív ten $- szetü lrodalmf-társa,ságosdivá, hanem oly érd\ • és erkölcsi testület legyen, mely nem egyes SA dalini pártok értékbecslése alapján, hanem tts^ ián a toll jogán veszi föl tagjait A legelső gyakorlati föladat maga a szervezet megalakítása. Életre kell hívni még a legközelebbi hetek folyamán, az éjszak! magyarság legnagyobb szellemóriásának, Madáchiink ünneolése kapcsán. Az egyesületnek fel kellene vennie a Madách- szövetség nevét, hogy ezzel is dokumentálja, hogy a Madách szellemi örökségének akar hagyományosa lenni, hogy a magyar kultúrán ke- esztül az egyetemes emberi eredmények harcos csapata lesz. A szlovén szkot írók Matfác’n- szövetsége van hivatva szervezni a szlovenszkói magyar irás ügyét. A megalakulás után azonnal megteremtendő Kassán a Madách-szövetség keretén belül egy speciális szlovenszkói magyar nemzeti könyvtár. A szövetség egyszerűen erkölcsileg kötelezné minden tagiját s közvetítésükkel az összes szlovenszkói kiadókat, hogy a magyar irodalomból való kiszakadás óta Szlovenszkőn megjelent és megjelenő könyveikből, folyóirataikból s mindennemű kiadványaikba! a könyvtár számára egy-egy példányt tiszteletpéldánv- ként ingyen beszolgáltassanak. Nincs oly irő és kiadó, aki e felhívásnak eleget ne tenne. Minden könyvkiadásnál vannak köteleapéldányok, tiszteletpéldányok, legyen még egy olyan ingyenpéldány is, amit a szerző a magyar kultúrával szemben fönnálló becsületbeli adójának tekintsen. Az Író-egyesület ezen könyvtára lenne a szlovenszkói magyar írások teljes gyűjteménye, melynek sajátlagos értéke napról-napra nőne s muzeális jelentőséget nyerne. Tekintve azt hogy itt egy gyűjteményben lennének az összes hírlapok és folyóiratok s az összes könyvujdonságok: az olvasó-terem azonnal meg volna nyitható a nagy közönség számára is s ebből az olvasó-terem bérköltség©! okvetlenül megtérülnének. A szlovenszkói írók Madách-tdrsasága így születhetne meg azonnal egy anyagi nehézségeket nem támasztó kultur-tettel. Ez lenne a kezdete a szlovenszkói írók elkövetkezendő kaláka-munkájának. Ami pedig a további föladatokat fiiét!, mindenkinek lesz majd egy-egy gyakorlati ötlete, csak neki kell látni. Bizonyára ki fog alakulni a szövetség körül az a magva az íróknak-költőknek, akik majd létre tudnak hozni egy reprezentáns szlovenszkói magyar irodalmi folyóiratot, mely osztály- és irodalmi pártkülönbsé- gek nélkül át fogja ölelni az egész szlovenszkói írógárdát. Ennek megindítását sem tartom nagy nehézségekbe ütközőnek, ha a* írók hajlandók a folyóirat jövője érdekében például egy fél esztendeig tiszteletdU nélkül, ingyen, vagyis kalákába dolgozni. Az ilyen munkát a salovenstfkói magyar társadalom minden öntudatos tagja támogatni fogja. Mindenki csak egy kevéssel járuljon hozzá, verssel, írással, ötlettel, garassal vagy legalább is szeretettel és lelkesedéssel s akkor a sok kicsi együtt sokra megy s nálunk is beválik a székely testvéreink kaláka-rendszere Kassai írók, kezdjétek! Darvas János. Mozaih Bctfororszátflról. Feldaflng, december. Az égbolt vasárnapján kék, a napfény szikrázva táncol a szűz és végtelen hómezőn — valahonnan messziről idevetődik egy eltévedt harangszó s hangdekorációnak beáll a téli színjáték pompájába. Münchenből egyik vonat a másik ntán hit be; roppant ski-talpakkal érkeznek meg a derék bajorok, korra és nemre való tekintet nélkül dupla harisnyában és bámulatosan ormótlan cipőkben indniinak neki a hegyeknek. A tó mögül idefémyliik a Zugspitze üvegként csillogó orma s mert a hegyek lábát köd borítja, a bajor alpok ég és viz között lebegnek, fantasztikus kristálypaloták gyanánt, az elérhetetlenség és misztikum árnyékában. £s a kirándulók boldog serege már hosszú ki&yóvo- nalban knbolyog, a ski-futók hagyományos két botjával, bajor jókedvvel és törekien egészséggel felszerelve. Estére vagy ezer méter magasban lesznek a SkirHeil meme- dékházban, csodálatraméltó türelemmel fogyasztják majd el a Maggi-kockáböl készült levest, áttréfálják az éjszakát s hajnalban indulnak tovább. Hová? Feljebb csak feljebb, újabb ötszáz, esetleg ezer méterrel. Mert a vasárnap után kjráditó és kiábrándító a város „kék hétfőbe, a hat napi iroda, boltasztal, varrógép s a végtelen fényből és fehérségből el kell tenni valamit, hogy újból elhúzhassuk szegény és szenvedő életünket az újabb vasárnapig. Vasárnap — németről szószerint magyarra fordítva ez a „nap napját*4 jelenti. Fogynak a vasárnapok és a péntek viszont ijesztő módon megszaporodott. Hogyan — ki tudja? Mintha a naptár vágy nyolc esztendő óta maga mögött hagyta volna a kopernBcnsá világrend acél törvényeit s valami végzetes zavar káoszában úszkálna. Teli az idők pokaliptikus voltának tudatával, a derék müncheniek kiélik vasárnapjaikat s a Németországba áttelepített „veckendet", amely itt Wochenende néven hamarosan ragyán népszerű lett. A Zugspitze háromezerméteres csúcsa fehéren izzik a napban s a skiző karavánt csak mint apró pontokat látom a nagy fehérségben. Nem szabad felkelnem s a többiekkel tartanom, az életet, mely oktalan módon makacskodík bennem, keményen kell tartanom. A végtelen hómező előttem és a berniem hegycsúcsok összes magámossága. És a kilóméterek, amelyeket — Össze-vissza halszolódva — megfutottak velem a vonatok, halkan zson- gani kezdenek idegeimben. Vasárnap van s a hómező üveges csendjét kettétöri a déli h&rattgszó. Mint egy meleg férfibtriton, ömlik át a levegőn, érzem a hangok súlyos szárnycsapását s az érces kvittek lassanüi eáísi éleire szóló óra minden JóM órósnól kaphatói lassan elcsititamk. Mögöttem egy kis gimnazista meg nem okolt buzgalommal olvassa az Qdisszeát s hangosan skandálja a halhatatlan hexamétereket: „Esszetaj hémar kai Hi- on . . . eljön majd az idő". Oh igen — ezt hiszem szentül: eljön majd az idő. De melyik, mrt-hozó s mindenekelőtt mikor? * München maga különben csodavárással van tele s a Schwabing-környéki házak öreg asszonyai délutánonként sokat jelentő bóto- gatáissal ülnek össze. Ennek a városnak megvan a maga furcsa és nem is sökéáyes misztikuma, amelyet látszatra nehezen lehet ösz- sze-egyezteífú a tizenkét fokos sörrel. Holott Huttring Róbert, München város monegra- fusta a müncheni sörgyártás felvirágzását — tőbbé-kervésbé bonyolult levezetéssel — a bajor barokk-ópitkezés felvirágzásával hozza kapcsolatba s különben is itt a sört azzal a szinte vallásos tisztelettel kezelik, mint ősekk a legendás kumiszt, vagy a lávaszigetiek a mawaibho-t A sör tehát legkevésbé sem akadályozza meg a miszticizmus fejlődését, sőt — hozzáértők véleménye szerint — a nyolcadik-kilencedik liter után különösen alkalmassá teszi az embert okkult jelen-, ségek megértésére. Poiocaré vérbeforgó szemekkel fogalmazott kijelentéseit olvasva, magam is sejtettem, hogy valami lehet od'a- künn a világban, de a fenyegető veszélyt mégis Pr&u Berghofer, a mi kis templomunk sekrestyésének nővére közötte velem. Ez a derék asszony — ha magával hozza kimosott fehérneműit hosszan beszámol a világ állásáról. — Wissen Sic soha' Herr Doktor — kezdi meg titokzatos arccal — Leómban a fájdalmas Szűz megint könnyezett. Legutóbb is igy volt — 1914-ben Oberpfalzban véres hó esett — s teli van halló csillaggal az ég! Ki hallott ilyet — decemberben! Én csak egy szegény, tudatlan asszony vagyok, de azt mondom, nagy baj lesz még itt Rossz a világ nagyon — ez a drágaság — tessék a hat ing, tizennégy zsebkendő — és a derék Frau Berghofer hibátlanul leszámíálja elém a fehérneműket. Kimenőben még megáll a küszöbön, újból kifejti, hogy megkezdődött az AntSkrisztus uralma a földön s lemondó pes2- szim izmussal köszöni meg a fizetségül járó papirmárkákat. — ích sag* Ihna Herr Doktor — mondja még egyszer figyelmeztetően s mikor kimegy, valóban némi aggodalommal gondolok arra: vájjon mi lenne, ha a nagy Államfő egy kozmikus katasztrófával vélné a legjobban elintézhetni szerencsétlen kis földjének kabinetalakitási nehézségeit? Ebben az esetben Cseh-Szlovákia vájjon hova csatlakoznék? őszintén sajnálni kezdtem Benest és a kisantantot, amelyet ez a probléma igen dilemmatiikus helyzetbe hozhat. Istenem, ha az ember providenciáik államférfi, mindenre kell gondolnia . . . * „Die Kunststadt München . . .“ Néhány bajor uralkodó szinte fixa-ideává fokozott müvészetszeretefcc tette ezt a várost azzá. A reneissarice nagy alakjainak mintájára festőikből, szobrászokból, építészekből egész kis udvart gyűjtöttek maguk köré, akik aztán megteremtették azt a speciális müncheni atmoszférát, amely — úgy látszik — különösen kedvez a képzőművészetnek. Azonban München maga számottevő tehetséget nem termelt ki magából s csupán azt a paradox állapotot érte el, hogy a magához vonzott művészeket egy nem maga-teremtette művészi kultúrával termékenyitette meg. Legjellemzőbb erre a nagy 'magyar festö- mévsz, Hollós! Simon esete, aki nagyszerű kompozicionális képességével egész iskolát teremtett a müncheni akadémián, ahol húsz éven át volt tanár s akit ma a müncheni műkereskedők és helyi kritikusok teljes nyugalommal könyvelnek e! „magyar származású müncheni festődnek, A müncheni polgárt különben sem lehet megvádolni azzal, hogy a város vendégszeretetét élvező művészre különös respektus- sai tekintene; „Schlawinek“-nek nevezi s ebben a kifejezésben jó adag megvetés lappang. Hogy* is lehetnének rendes emberek, hiszen majd mind Schwabingban laknak, amelynek közbiztonságát és erkölcseit körülbelül olyan világításban látja, mint a budapesti, vagy prágai a ferencvárosét, illetőleg Zizkovét. Mióta egy olasz filológiával foglalkozó ismerősöm SiciMa délnyugati részében magyarokkal találkozott, azóta belenyugodtam abba, ami ugylátszik történelmi hivatásunk is: örökösen vándorukon lenni Nyugat és Kelet között, kultúrák ütköző pontjában állni, az ellentéteket közös nevezőre hozná s ami mindebből szükségszerűen folyik: otthon lenni az egész világon. Tudtam, hogy Münchenben nagyszámú magyar él, jobbára festők s némi derült kíváncsisággal lestem a pilanatot, mikor valamelyik véletlen összehoz velük. Ez a pillanat nem Is váratott sokáig magára, de a körülmények, amelyek létrehozták, különösen meghatónk voltak. Az utolérhetetlen Alté Pinakothek termeiben bolyongtam, parttalan szépségek között, azzal a különösen felfokozott extázissal, amely múzeumokban oly gyakran fogja el az embert. Rögtön a bejárat után van a nagy tre- oentisták — Giotto, Fra Angelico, Fhilippo Líppi — tenne s Angelico egyik képe előtt egy magas szőke fiatalembert pillantottam meg. Rendszer nélkül haladtam képtől képhez s jó órába telt, mig újra visszaértem az első terembe. A szőke fiatalember még mindig ott állt az Angelico kép előtt. Csontos, sok ebédtelen nap nyomait magánhordó arca hipnotizáltat! meredt a képre. Színehagyott nyári felöltője zsebéből egy vörös vászon- kötésű könyv kandikált ki. Szinte mechanikusan néztem meg a óimét: a Toussaint- Langensdheidit magyar-német szótára volt, Megszólítottam. Kiderült, hogy csak néhány nap óta van Münchenben s Nagybányáról Jött, ahol az elhunyt Ferenczy Károly legkedvesebb tanítványa volt. Pénze nincs, — tervei annál inkább. Olaszországba készült — dehát ez ma lehetetlen. Németül alig tud, mint mondja, festőnek nincs is rá szüksége: a képkereskedő vagy megveszi a képet, vagy nem. Bevallja, hogy eddigelé mindössze egy képet adott el, azt is nevetségesen olcsó áron. Mért jött el? A levegőért, a pikturális atmoszféráért. Vékony csontos kezével megragadja a csuklómat: Látja, a Fra Angelico tisztasága, ez veszett ki életből és művészetből egyformán. Ki hisz a k erdeiben, a lét egyszerű, gyermeki örömében még, amely ezek mögött állt? És ha ez visszahozhatalanul elmúlt, miért nem csinálják meg a tettet, a cselekvést hirdető művészetet? Oh, ha elég vásznam lenne . . Eljött egy idegen országba, amelynek nyelvét is alig érti. A művészet végső lehetőségei felé vágyódik, mert ismeri és hittel hiszi végső feltételeit: a gyermeki tisztaságot és egyszerűségét. Az ebédet több nap óta ki kellett kapcsolnia életrendjéből. Festeni akar, halálosan fontos lenne számára, hogy festhessen — és nincsen vászna! — Csak a kezét szoríthattam meg, lehetőleg fölös szentimentálizmus nélkül, de magamban nem találtam érdemetlennek arra, hogy feje körül a Fra Angelico áhitatos arany aureo- lája égjen. Hiszen a legtöbbet és legjobbat akarja ő is s akarata nem az anyag brutáii- tásán bukik-e meg? Sempronlus. Szlovenszkói tájkép. Faházak és köremeszeltek, Szomorúk és mégszomorubbak, Szomorúk és m égszom orabbak* Kidóit és bedőlt oidaluak, — Ahogy éppen rá jók lett Írva — Most mind be van hóval borítva. Az ég kék. S mégis könnyezünk: Kékebbre fagyott a kezünk. Fehéren Jár a nap velünk: S ml is el-elfehéredünk. Itt járnak ők... semerre mink: A jógesapok — mi könnyeink. S a kép mégis csak bántva-bánt: Kiálló gyászos fák gyanánt Kimered sötét bánatunk. A kép kész van. —• Tapsolhatunk. Watlentlnyl Dezső. JITbidcmuip odd ékú a lapot etfu ÉéÉaméíK^ IsmerdstfrfneR. mist meg nem anöt. tkotin n tfréüjat TWmépof Jín- tap im mo^yavstkg érdeftett sxoíúdlfa I Vasárnap, december 24 4
