Prágai Magyar Hirlap, 1922. október (1. évfolyam, 100-118. szám)
1922-10-01 / 100. szám
8 S/%i(UrJji(?KiR7fmTA-p Vasárnap, október 1. Fehér éjszakák. „Vad kávéházak daltalan ege alatt ülünk gyakorta, ha árad a bánat (perce,------ahol a tér a falakba fullad, nem nyílik mélyebben az Ismeret(len, mint itt . . (Franz Werfel: „A köny“). Éltél. Ez az az időpont, mikor a lázas semmittevéstől elernyedt idegek lassan-lassan újból felfeszülnek, mikor a mulató mennyezete szétnyílik s exotikus táncokból, italok gőzéből, jól kiművelt női testek parfümjéből összeáll az éjszaka fantasztikus atmoszférája. A levegő nehéz s mi mélyen mellre szívjuk a koncentrált pillanatok illatát. Senkisem mámoros, de mindenki előlegezi magának az elkövetkezendő langyos kábulat gyönyörűségeit Ha szólunk is, csak saját hangunk ritmusát figyeljük, a mások szava s a színtelen zene elcsap mellettünk. Banális páholyok mélyén, üres és félig telt üvegek között egyszerre kinyílik az élet roppant pálmák és délszaki növények között bolyongunk, nincsen közel és messzi s bizonysággal tudjuk .hogy kinyújtott kezünk elér a sarkcsillagig. Ekkor történt. Társaságunkban a diplomata éppen tizenkettedik coctail-jével beszélgetett s a parkett élvezeti pályán működő hölgyeit csoportosította fő- és alosztályokba. A szerkesztő mekanikusan holnap megírandó vezércikkére gondolt s a csillár villanykörtéit számolgatta. Derűsek voltunk és boldogak, mint akiknek számára megállt az idő s most egyetlen megfagyott pillanat csendjében úsznak. A kezdődő mámor csökönyösségével elhatároztam, hogy józan maradok s kimenkültem a íoyer-ba. Egy pillanatig ellágyultan szemléltem a ruhatárost . . . szegény ember, hogy1 is bírja ki e rettenetes tömegű idegen kabát között? A kimerült tükrök, haldokló villanylámpák alatt egyszerre megcsapott az idegesség vad félelme; már lenn botorkáltam a parketten, zsúfolt asztalok útvesztőjében s kerestem valakit, ismerőst, vagy akárkire emlékeztető arcot . . . S éreztem, hogy egyre jobban eltévedek s a nagy csillár veszedelmesen inogni kezd felettem . . . Csak egy perc volt az egész. Elmosolyodtam e gyöngeségen s egy üresen álló asztal mellé telepedtem. Az asztal foglalt volt:^ két francia tiszti egyenruhás ur csupán néhány pillanatra hagyta el s mert éppen az egyik helyére ültem, kölcsönös bocsánatkérések után az éjfélutáni mulató demokráciájában beszélgetésbe elegyedtünk. Alaposabban szemügyre vettem őket; nagyon fiatalok, alig 20—22 évesek lehettek s mikor az alacsonyabbik felém fordult, meglepődve láttam meg manduiavágásu szemeit, pergamentszerü, sárgás bőrét. Kinai volt, a dijon-i francia hadiakadémia növendéke. A másik argentínai spanyol, akinek friss-piros gyermekszája gondtalanul rágcsálta a cigarettát. Az alkohol-inspirálta túlzott gyengédséggel beszélgettem velük; hálás voltam a csodás véletlenek istenének, aki a világ külső életétől izoláltan hozott össze az exotikus helyen a két fiatalemberrel. Magyar, spanyol és kinai — kilométerek ezrei feküsznek közöttünk, az ismeretlenségből merültünk iel egymás számára, néhány óra, vagy csak perc, amelyet i^gyütt tölthetünk és soha többé nem látjuk egymást . . A ragy perspektívák szinte boldoggá teítek. Éreztem a szerencsés, a kiválasztott pillanat nagyágát, amely megengedi, hogy az embereken keresztül ez éjszaka egy lépéssel megint közelebb jiíssak az emberhez. Beszélgettünk. Az üzemeket jöttek tanulmánjmzni, — végigutazzák Európát, innen Olaszországba menek. A trieszti gyors reggel 8-kor indul — ma már hát -le sem fekszenek ... A színpadon egy krinolinos táncosnő mosolygott üzletszerűen a páholyok és a parkett felé. Trikós szépségek asszisztáltak neki — lábak, meztelen karok és keblek kerengtek. A kínai üres, szórakozott pillantással nézte poharát. — Önt ez ném érdekli hadnagy ur? — kérdeztem. — De ... hogyne, nagyon szép — s vékonymetszésü szája enyhe gúnnyal mosolyodott el, Magyarországról kérdezősködött, hadseregről és felszerelésről, majd a bányákról, gyárakról, a termelés jelenlegi helyzetéről. Kitünően volt értesülve mindenről s kérdéseinek misztikus határozottsága szinte idegenszerii volt. Igyekeztem közelebb férkőzni hozzá, túlzott sziliekkel ecseteltem a prágai éjszakai élet gyönyörűségét, fenyegetően emlékeztettem ifjú voltára s hogy „az életet élni, nem nézni kell“. Hízelegtem, udvaroltam és bókoltam neki, — mindhiába. A mély, barna szemek hidegen és udvariasan figyeltek rám — minden kérdésemre korrekt és felháborítóan Józan választ kaptam. De az ember, a titokzatos ázsiai lélek nem akart megmutatkozni, nem akarta meglátni, hogy nem játékos kíváncsiság kerget felé, de a megismerés és megértés roppant szolidaritása. Bort hozattam. A tüzes tokaji végképp felkavart. — Tudja-e hadnagy ur, hogy mi magyarok is Keletről jöttünk? Tudja-e, hogy — akármenynyire légvár is — nálunk sok szó esik a turáni rokonságról? Megint elmosolyodott. — Hogyne, hallottam róla. Mit szólna hozzá, hadnagy ur,' ha azt ajánlanám, legyünk ma éjszaka őszinték, olyan őszinték, aminők az emberek csak a szerelem, vagy a halál legfeszültebb pillanataiban lehetnek? Ha ön elmondaná, hogy emlékszik-e még gyermekségére, hogy kiket szeretett s hogy mit akar tenni?... Ha igy szólna: soh'se látlak többé — legyünk jóbarátok, hiszen egy nap múlva úgyis halottak vagyunk egymás számára?! A sárga arcon ismét megjelent a stereotip mosoly. — ön valóban sokat iszik, sőt — ivott. Nem tartja furcsának, hogy ezeket a nagyjelentőségű kérdéseket, — nos — hogy mondjam — éppen ilyen állapotban teszi? Önök, európaiak .. . Mikor ezt mondotta: „európaiak**, bal szájaszéle alig észrevehetően megrándult. De ez a mozdulat felvilágosított. Irigység és gúny, megvetés és gyűlölet volt e gyenge szájrándulásban. Egészen közel ültem hozzá és szinte suttogva mondottam: — Eljött ide ,hogy meglássa az európait, hogy megismerje apró és nagy bűnei; — de nem tanulni jött. A dijoni akadémiában, miközben az ágyuk szerkezetét magyarázták, addig ön gondolatban a magyarázók ellen fordította az ágyú csövét ... ön gyűlöl benőnket, mert az angol és francia hadihajók megtanították a félelemre — és megvet, mert ötezeresztendős kultúrájukat a mi négyszázéves civilizációnk halálra nyomta, vagy halálra fogja nyomni ... ön most exponense Ázsiának, itt az Alhambra-inulatóban, aminthogy én képviselője vagyok Európának, amelyet maguk mind, mind gyűlölnek . . . A sárga arca egy árnyalattal sötétebb lett. Nyersen, rekedtesen beszélt; a finomművű francia szavak szinte repedezetten hullottak szájából. — ön egyszerűen részeg — amivel persze világért sem akarom megsérteni . . . hiszen nekünk is megvan — Anglia jóvoltából — a magunk ópiuma. Különben nem értem önt — Ázsia nyitott könyv, fájdalom, az európaiak nem tudnak belőle olvasni. Százmilliónál több ember él a vi- I lúgon, akihez közeledni az önök Európájának, — | ha nem hadihajókon való közeledésről van szó — sem kedve, sem képessége. Rudyard Kipling persze könnyedén intézi el a dolgot: nyugat, kelet — e kettő nem találkozik soha. Ez tévedés! Ha Európa igen fejlett gépiparára gondolunk . . . Félbeszakítottam. Észrevettem, hogy ügyesen ismét mellékvágányra akarja terelni az egészet — Az embereket miért nem tanulmányozza? — Csak az üzemeket tanulmányozom. — Szeretett-e már valakit, szerelmes-e? — Otthon családot alapitok. — Miért nem nevet, beszél — miért nem mondja, hogy boldog, vagy boldogtalan, miért nem örül, hogy a nagyszerű véletlen maga elé kergetett valakit, aki kinyílik. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Nagyon halkan és nagyon komolyan mondotta: Mi nem szeretjük a könnyen járó lakatokat! Négy óra lehetett. A mulató majdnem üres volt, egyedül maradtunk. Az argentínai egy ásitozó szőke szépséggel beszélgetett a süketnémák internacionális nyelvén. Fáradt voltam, kiégett és nagyon szégyeltem magamat. Mire kiértünk hajnamodott, — az almazöld, hideg sugarak között a kínai arca még idegenebb volt. — A hajnal nálunk a legszebb — mondotta s ebben a pillanatban világosan éreztem az óriási szimbólumot: mi napnyugatiak lassan, de biztosan bandukolunk az éjszakában s kelet felől, a felkelő nap országából friss, fiatal tömegek nyomulnak helyünkbe . . . A hideg hajnali szél magamhoz térített. Egyedül akartam maradni, — elbúcsúztam hát a két fiatalembertől. Kézfogásnál féltréfásan megkérdeztem a kínait: hogy mondják az Önök nyelvén — Isten veled? — Hiába mondanám meg — úgyis elfelejtené! így váltunk el. Semprónius. A PtoOdKoKt—trl— előtt Az alsósztregovai ősi kastélyban. — Beszélgetés a költő leányával. (A Prágai Magyar Hírlap eredeti tudósítása). Losonc, szeptember 30. Száz évvel ezelőtt rövid egymásutánban két olyan tündöklő üstökös jelent meg a ködös magyar égen, kiknek fénye évszázadok távolán is beragyogja majd a magyar horizontot. Ez a két üstökös: Petőfi és Madách. Mindenütt, ahol magyarok élnek, a nemzet e két halhatatlanjának százesztendős születési évfordulóját ünneppé fogják avatni. Minket, szlovákhoni magyarokat a Madách Imre százéves születési évfordulója annál közelebbről érint, mert a nagy költő szentelt hamvai itt porladoznak a nógrádmegyei Alsósztregova községben. A nagy Madách Imre élete, működése éppen olyan szomorú időkre esett, mint amilyent most reánk mért a végzet. És a nagy költő a megpróbáltatás napjaiban a megtépázott magyarság számára menedéket keresett a múltban, a tanulmányban, a jövő előkészítésében. A mélyen gondolkodó tudós-költő bölcseségével hitet, reményt ébresztve a nemzetben. Nagy müvében egymásután sorakoztatja fel a világtörténelem korszakos fordulatait s rávilágít azok itiditő elemére: az embernek öltözött Luciferre. De nem azért, hogy elcsüggessze, a kétségbeesésbe kergesse rajongva szeretett nemzetét, hanem, hogy felkeltse önbizalmát, hogy bátorítsa: „Ember küzdj és bizva bizzál.“ Merítsünk mi is reményt, bizodalmát az ő emlékének felidézésével szomorú sorsunk elviseléséhez és zarándokoljunk el a költő születési helyére. Alsósztr égövén. Nógrádvármegye délnyugati részén, közel a magyar határhoz fekszik Alsósztregova, Madách Imre szülőfaluja. Vasúton nem közelíthető meg, jó két órába került, amíg a kocsink a gondozatlan, sáros utón Alsósztre govára ért. Ami legelőször megragadja a figyelmünket, egy ősrégi várromra emlékeztető épület. A roskadozó, lőrésekkel ellátott falakat két hatalmas bástya támogatja. Ez a régi kastély, .ahogyan a sztregovaiak nevezik. Valamikor hajdanában a Madách-család ősi fészke volt. Úgy mondják, hogy 700 évvel ezelőtt építette a Madáchok őse, aki a Radon de Oszlán nemzetségéből származott, hogy védelmül szolgáljon a környék lakosságának a rablólovagok s később a törökök ellen. A régi kastély kőfalához építve emelkedik az évszázados evangélikus templom. Ez a templom valamikor a Madách-család temetkezési helyéül is szolgált. Több őse a családnak nyugszik ma is a templom kőpadozta alatt s emléktáblák őrzik az elhunyt ősök neveit. Ebből arra lehet következtetni, hogy a Madách-család a reformáció után az evangélikus hitvallást vette fel. Sokan, sőt maga a család is, kétségtelennek tartják, hogy az ősök az evangélikus hitet követték s csupán Sándor nevű ősük, aki a vári püspök udvarában nevelkedett, tért újra vissza a katolikus vallásra. Ma a régi várkastélyban magtárak vannak, a használhatóbb részét pedig a postahivatal foglalta el. A falu túlsó részén, egy óriási kiterjedésű paT,k közepén emelkedik az uj kastély. így nevezik, bár ez is több mini 200 évvel ezelőtt épült. Impozáns, bárok stilii, földszintes épület, amelynek homlokzati részén két hatalmas torony büszkélkedik. Ebben a kastélyban született a nagy Madách Imre 1823 január hó 21.-ik napján. Itt töl- i tötte életének javarészét, Itt irta meg örökszép drámáját, az „Ember tragédiáiá“-t és itt fejezte be életét is 1864 október hó 5-én. Ma költő unokája, Flóra lakik benne férjével, Lázár Pál dr. földbirtokossal. Készséggel vezetnek körül a hatalmas, termeknek is beillő szobákon s szívesen mutogatnak meg mindent, ami a nagy költő hagyatékából még megmaradt. Mert a Madách-reIikviák javarészét még 1914-ben átadták a magyar király! nemzeti múzeumnak. A maguknak megtartott emlékek közül pedig sokat tönkre tett a vörös invázió, de még többet a csehszlovák katonaság pusztítása. Felbecsülhetetlen az a kár, amelyet a megszálló csapatok a kastély épületében és a berendezésben okoztak. Különösen a családi könyvtár és levéltár esett áldozatul a katonaság vandalizmusának. A vagyont érő könyvek nagyrészát kiszórták az utcára, vagy felégették. A falu népe hónapokon keresztül árusitgatta Losoncon az értékes könyveket. Szerencsére a Madách Imre könyvei, széljegyzetekkel ellátott olvasmányai, kéziratai, levelezése már akkor nem volt a kastélyban. Kilenc ládába becsomagolva még a háború előtt beszállították a budapesti nemzeti múzeumba. A kastélyt pedig óriási áldozatokkal és költséggel teljesen helyreállították a mostani tulajdonosat, kijavították a megrongált családi ereklyéket, bútorokat, nagy mesterek eredeti festményeit s újra lakályossá tették a kastély tizenkét szobáját. Ma már semmi nyoma a vandalizmusnak s régi fényében ragyog a kastély homlokzatán a Madách-család ősi cimeTe. A billlárd-szobában. A kastély udvari részében, ott, ahol az építkezés a talajalakulat folytán magasabb, található a billiárd-szoba. Ez a kastély legnevezetesebb része, mert itt tartózkodott a költő a legszívesebben s itt rendezte be dolgozó-szobáját. A tágas terem egyik sarkában üvegfallal elkerített kis fülke látható, amely a költő hálószobájául szolgált. A terem másik sarkában állott a dolgozó asztala, egy vörös mahagóni fából készült, födéllel elzárható Íróasztal. A család előadása szerint ugyanis a költő nem az Íróasztalánál ülve dolgozott, hanem fel és alá sétálgatott a tágas billiárd teremben s az Íróasztal födelére ráhajolva rögzítette meg gondolatait Ez az íróasztal, amelyen az Ember tragédiáját is irta Madách, mai napig is a család birtokában van. Hasonlóképpen megtartotta a család azt a gynyörü müvü szekrényt is, amelyben a nagy költő az értéktárgyait, fontos okiratait és ékszereit őrizte. A kincseket érő fegyvergyűjtemény és a kis szalon berendezése szintén a család tulajdonában maradt. A sírboltban. Elzarándokoltunk a temetőbe is. a családi sírbolthoz, ahol a nemzet nagy költője őrök álmát alussza. A Madách-család temetkezési helyét egy düledező kápolna takarja. A tervbe vett díszes mauzóleum építését a közbejött háború akadályozta meg. Még 1914-ben Nagy Mihály, Nógrádvármegye alispánja, széleskörű társadalmi mozgalmat indított, hogy a vármegye nagyszerű szülöttjének sirhalmát méltóképpen jelöljék meg. A gyűjtési akció eredménnyel is járt s ha közbe nem jön a háború, ma már ott díszelegne a sztregovai temetőben a Madách Imre pantheonja. Pár évvel ezelőtt, amidőn Aladárt, a költő fiát temették, felbontották a földalatti sírboltot. Akkor megvizsgálták a Madách Imre koporsóját is, amely fekete bársonnyal volt bevonva s fehér porcéban szegekkel kiverve. Az idő még alig hagyott nyomot rajta. Látogatás a költő leányánál. Madách Imre három gyermeke közül ma már csak Jolán, férjzett Fabriczky Pálné él. Losoncon laknak a Madách-utcában. Felkerestük a nagy költö leányát, hogy a Madách centennárium felől érdeklődjünk nála. — Csak az újságokból értesültem ar* ról, hogy atyám születésének századik évfordulóját megünnepelni készülnek. Látogatóimtól hallottam arról is, hogy január hóban Budapesten nagyszabású ünnepségeket fognak tartani. — Az Ember tragédiájának keletkezéséről bizony közvetlen megfigyeléseim vagy tapasztalataim nincsenek, mert nem is lehetnek. Nyolcéves koromig Csesztvén éltem az édesanyámnál. Amikor pedig atyámhoz kerültem, még apró leányka voltam. Csak arra emlékszem, hogy tanítómesteremmel, Jancsó Sándorral igen sokat vitatkozott atyám, én előttem még akkor nagyon magas irodalmi témákról. Állandó látogatónk volt Szontagh Pál, 5 előtte szokta édesatyám felolvasni munkáit, bizonyára ő vele ismertette meg legőlőször az Ember tragédiáját is. Mint tudjuk, az ö biztatására vitte el azután atyám Arany Jánoshoz drámáját. — A mi házunk egyébként igen csendes volt. Látogatók nem igen jártak, vendégeskedés nem folyt. Egyszer egy évben azonban, Imre napon, seregestől jöttek a vendégek. Ilyenkor öt vármegye szine-java összegyűlt kastélyunkban a névnapra. Azután ismét csendes lett minden, atyám újból belemerült munkájába. — Ahogyan most meg tudom Ítélni, atyám nem valami kitűnő gazda volt. A hatezerholdas birtokon másféleképpen kellett volna gazdálkodnia, ő azonban megelégedett annyi jövedelemmel, amennyi a'mi aránylag kis háztartásunkra elég volt. Gazdatisztet sem tartott, egy inasa volt, Pass András, az volt egyszemélyben minden a háznál. Apánk halála után Veres Pál gyámunk vette kezelésbe a birtokot cs igen szép eredménnyel gazdálkodott. — Az én birtokomba az ereklyék közül csak kevés került. Atyám végrendelkezése szerint ugyanis, mi leányok csak a köteles részt kaptuk az örökségből, mindent Aladár bátyánk örökölt. Ami emlékem volt, mind odaadtam a múzeumnak, csak atyánk aranyórája és egy pár aranyötvözetü párbajpisztoly maradt még nálam. — Az iratokat, könyveket szintén a múzeumnak adtuk. A muzeum igazgatója ugyanis kötelezettséget vállalt, hogy a Petőfi-házban egy Madách-szobát fog berendeztetni az ereklyékből. Az átadott iratok között volt egy még eddig kiadatlan dráma és több költemény is. Ezeknek sajtó alá rendezését szintén a muzeum igazgatósága vállalta. Talán most az ünnepségek alkalmából kiadásra is kerülnek. Még sok érdekes adato.t közölt velünk a M.adách-leány, amelyek azonban mind családi vonatkozásnak, kón nyes szemekkel emlékezett meg édesanyja mártiromságáról, akivel még az irodalomtörténet is nagyon igaztalanul és méltatlanul bánt eL Megható történetet beszélt el Ara húgának szomorú elmúlásáról, akit reménytelen szerelme előbb az elmegyógyintézetbe, majd halálba vitt. A költő fiától Aladártól is, életében többször hallottunk tiltakozásokat a Madách-életrajzírók tévedései ellen. Kívánatos volna, hogy a Madách-emlékünnep alkalmából revízió alá vennék s a tényeknek megfelelő korrekcióval látnák el a nagy költő életrajzát. (ff.) Etil hH van: Amit mi hiszünk!
