Prágai Magyar Hirlap, 1922. október (1. évfolyam, 100-118. szám)
1922-10-01 / 100. szám
Vasárnap, október 1. * Őszi fürdők. Keleti-tenger, szeptember végén. Beleülök egy üres strand-kosárba. Elhagyott, árva a travemündei strand, a Kurhaus lukszusa olyan ebben a magányban, mint egy előkelő halott, akitől sokat örököltek s aztán egyedül maradt őszi koszorúk között a halállal, a Természettel s halott magával. Elhagyott a tengerpart, akárcsak a három strand-kosár, amelyiket még kinn feledtek a fehér homokban s amelyik egyikében én nézem az őszt és a Tengert. Nézek. Képzelődöm. És érezek . . . Ilyen a vérünk, meleg, keleti vérünk, — magyaroké. Lármázó duihajságban lelkesülő magyaroké, akiket mégis szomoTU-szótaianná tesz a harmadik pohárköszöntő épp úgy, mint a lélekfinomitó őszi összeomlás: a levélszóró halál. A szomorúságunk aztán lassan átváltozik. Mélabus lesz a jelen miatt, képzelődve síró a jövő fölött és keserű, keserű lesz, — Isten tudja miért . . . Vendég már nincs a fürdőkben, zene nem szól a kupola alól s a felcsapó hullámok tajtéka régen ottmaradt lábnyomok szegélyét mossa egyformára. A minap vihar volt: a niendorfi erdők bükkiéinek megsárgult álmát hozza el az úszó leveleken a norvégjai szél. Visszadobja őket hazai földre, hazai homokra. A vitorlás-kikötő üres, a jachtok nem fehérlenek, régen bevonták őket: meghalt a szezon. Ha szív volna a nemzetem, az érezné magát ilyen magára maradottnak, az a szív volna ilyen halkabban verő, mint itt most az enyém. Egyetlen egy vitorlás indul ki a tengerre, cikk-cakkban, szél ellen, — az utolsó vitorlás. Dérszagu a szél. Hideg lesz. Hiába süt a nap. A Holnap elhozza a gyors szél sebességén a ködöt, a felhőket, a véget és elmossa vele ma még álmodó napsütéseinket: holnapban bizó álmainkat. Miért olyan nagyon hasonló ez a kép a mi magyar holnapban-reménykedö, minden holnappal újra megcsalt, de minden megcsalatkozásban újra feltámadó bizodalmánk tragédiájához? — Vegyünk búcsút . . . Mintha ezt mondaná a lábnyom a strand-kosár előtt, két közéj egymásmelleit bemélyedt nyom-pár, egy kisebb, keskeny és egy nehezebb, nagy. — Menjünk el innen . . . Szinte hallom a szót: Tegnap itt egy fiatal pár állott, soká állottak, a besiippedt lábnyom mondja ei, hogy soká állottak egymás mellett, egész biztosan összefont karral és néztek ki a tengerre, élvezték az ősz szép szomorúságát, ami összcszoritja, egymáshoz melegíti a emberek lelkét, ha igazán szeretnek. Azután hideg lett. . . — Gyerünk el innen . . . És melegebb holnapot várva elindultak — haza. A vitorlás már kinn járt a tengeren. A késő délutáni nap világította meg, felcsapó tajtékok tették fehérebbé és olyan volt, mintha a holnap elébe ment volna, keresni valamit, hegy ne térjen vissza soha, ha rátalál a Jobbra. Én is menni akartam. Közelebb jöttek a hullámok és lejebb szállt a nap. A tegnapi páros lábnyomok hívtak visszafelé, a partra. Nekem is ősz volt, én is szomorú voltam, én is vágytam a jobbra, a melegebbre, én is kiküldtem a lelkem a Boldogság elébe, — de vájjon megtalálja-e, nem vesz-c oda? — Ki fizet nekünk ezekért a fájdalmakért? — Ki fizet nekünk ezekért a harcokért? Magyarnak lenni olyan, mint idegen fürdők elhagyottságában egyedül járni az elárvultság könnytől sós homokját és várni az őszt ... és hinni... hinni... hinni... Elindultam. Holnap nem lesz itt semmi. Vihart jeleztek. Ősz várt rám a fákon. Holnap örök köd üli meg. És lassan, leeresztett vitorlák ernyedt ráncaival az arcán, ott úszott a világítótoronynál, a kikötő előtt a lombszóró iák alá az a fehér hajó. Az utolsó vitorlás. Visszajött . . . Wailentinyl Dezső. Fel-feldobott kő. Fedák Sári a szülővárosában. — Beszélgetés a művésznővel. Dr. SzaülagB - szaiurtertHiB I Tatransky Novy Smckovec! Ujtátraliireá Magas Tátra 3 s a » B 9 e Magaslati tüdőgyógyintézet. Pnen- £ motorax. — E^ész éven át nyitva. S Teljes ellátás (hízó kúra) orvosi ke- | ./éléssel együtt 70.— cK.-tól kezdve. S ül 2 (■■■■■■BBOiaDsaaKaBcinaiaaaaafcHSBavaiKasaaiüifcivBBu* jAR-TABARÍN Szabad bemeneti mmm „CBS AT KOir Prágei J., Celetná ulice. Prága legelegánsabb mulatója. Elsőrendű műsor. Lilli Duva.l Lucia Borgo Charly de Vry M. Sziiinska Mimi Junkert Mizzi Carli Bessi Brahms 09sy Prande Borseky Vainptr-tánc. ó88 Előadás után a közönség táaeol. Beregszász, szeptember 30. (Saját tudósítónktól.) Miliő: Szeptembervégi hűvös őszi délelőtt, a nagy szalon egyik szögletében velem szemben a világjárt nagy művésznő, aki évtizedes szakadatlan diadalok után néhány napra visszakerült szülővárosába, arra a helyre és éppen abba a szobába, ahol hajdan mint apró bakfis legelőször kacérkodott a színészettel. Elíogódott, csöndes visszaemlékezés szállja meg a bútorokat, a képeket, mindent, az egész szobát, amely most is úgy áll, mint ahogy akkor volt. Emlékek. —- Nézze, itt ez a zongora- Huszonöt esztendeje, hogy játszottam rajta. Ezen a helyen szegény Ilus mindig itt ült mellettem- Tegnap, amint elmentem a zsidó templom előtt, eszembe jutott, hogy amikor apának egyszer nagy influenzája volt, a zsidók egy egész álló nap imádkoztak érette. Munkácson is elibém állott egy kis öreg zsidó és csak nézett rám és két könnycsepp csillogott a szeme alatt. Mikor azt mondtam neki: „nem emlékszem én már magára, bácsi...“ igy felelt: „Dehogy nem, dehogy nem, ich hab’ dem Oplioka (apuka) den Koffer getragen..." — és az arcán lecsurgott a könny. Hát ne szakadjon meg az ember szive? ...És ahogy most kinézek az utcára, ott szemben az a kapu akkor is lefityegett a sarkáról, az utca akkor is sáros volt és minden, minden arra emlékeztet, hogy én egyszer innét mentem el... Fedák Sári beszélt igy, hozzám szólt, de inkább magának beszélt, most, amikor olyan hosszú ut után visszajött oda, ahonnét elindult. Hosszú esztendők után, küzdelmek, munka és nagy-nagy diadalok után, Pest, Bécs és Berlin után és Amerika után újra itt ül közöttünk. A bútorok, a képek, a szőnyegek még most is ugyanazok Csánk doktor vendéglátó szalonjában, mint akkor voltak, amikor még szegény jó Ilus néni üldögélt a fotöljében. szemben a kis Zsazsával és bólogatott az ő drága, okos fejével és úgy mondta, energikusan, hidegen, sok-sok rejtett jósággal: „Zsazsa sokra viszi, nagy művésznő lesz belőle-" A kora ősz nyirkos hidege beszökött a szobába. Zsazsa összerázkódik, Csánk doktor likőrös üveget tesz elénk. Három város verseng... — Érdekes, — kezdem el — hogy most három város újságjai úgy emlegetik a művésznőt. mint saját szülöttjüket, munkácsi lapban is ezt olvastam, ungváriban is, beregszásziban is. Zsazsa elmosolyodik és melegen, boldogan mondja: Mondja meg. Misikéin, hogy mind a három.helyen születtem, én szivesen vállalom mind a hármat szülővárosomnak. Családi dolgokról beszélgetünk. Zsazsa józan, okos, kemény asszony, rendkívül mély hatással volt rá Amerika. A kis unokaöcscséről beszél, aki most érettségizett Budapesten. Zsazsa, mint pedagógus. — Pistit most én vettem a kezembe, embert, — tudja — egész embert akarok faragni belőle. Most kiküldtem Németországba egy gyárba, ott kék zubbonyt húz magára és dolgozik, mint a többi munkás. Dolgozni fog és majd egy év múlva elviszem Leipzigbe a kereskedelmi akadémiára és azután Amerikába. Ott majd megtanulja, mi az élet és mi a munka. Ott vág}/ dolgozni fog, vagy felfordul, mint egy kutya, ha nem dolgozik. Bi| zony, drágám, ott nem lesz, aki megkérdezze | tőle, hogy fáj-e a feje, hogy van-e ebédre | valója, kemény-e a fekvőhelye. De jó lesz ! Pistinek ez, hadd tanuljon dolgozni. Lássa, I az én életem is ez volt: munka és munka. I Büszke vagyok, hogy a magam erejéből let! tem azzá, ami lettem és hogy dolgozom, pon! tosan, rendszeresen. Lássa, már azt is alig bírom, hogy most két napig itt pihenek. Már örülök, hogy hétfőn újra felléphetek. Mi a véleménye a Prágai Magyar Hirlapróí? Keményen beszél, okosan, mint egy nyárspolgári asszony és nekem eszembe jut. hogy a Prágai Magyar Hírlap interjút kért tőlem. Hogy is kezdjek hozzá, amikor itt nem látom azt a nagyképűsködést, azt a felhőkarcolós magasságot, amit sok ezer interjú szokott előttünk, újságírók előtt elkomédiázni- Hogy interjuoljak meg egy színésznőt, aki nem komédiásnő? Valahogy úgy érzem, mintha a testvéremmel, vagy valamelyik jóbarátommal ülnék szemközt és attól kellene interjút vennem. Lássuk csak, megpróbálom. — Tetszik tudni, nekem most egy inter. jura lenne szükségem... — lassan, köntör; falazva mondom, de Zsazsa közbevág. r — Hová? — A Prágai Magyar Hírlapnak. — Nagyszerű, ez a lap nekem nagyon tetszik, minden benne van és velünk, színészekkel oly sokat foglalkozik. Nézze csak, ’ nmtatok valamit-Feláll, a zongorához visz, a zongorán | egy kiterített példánya a P. M. H.-nak. — Amikor jött, éppen skáláztam és pihenés közben ezt olvastam. Nagyszerű újság, olyan bő, mi ehhez Pesten most nem vagyunk hozzászokva. Szeretnék előfizetni rá, de lássa: háromszáz szokol, ez sok, nagyon sok, ezt nem bírom kifizetni magyar koronákkal.. - Hát lássuk csak, interjú, mit akar tudni? A művésznő tervei. — Hogy tetszett Amerika? Zsazsa szeme felcsillan. : — Furcsa kérdés. Amerika nem tetszhet, | Amerikát csodálni kell és elszédülni tőle. Grandiózus világ, fiatal, tehetséges, merész, naiv, törekvő, jóhiszemű, kedves és főleg — .dolgos! Mert az egyszerűen fantasztikus, amit azok az emberek dolgoznak és ahogy tisztelik a munkát. Vissza is megyek, a jövő év szeptember havának utolsó vasárnapján lépek fel a newyorki Lexington-Operahouseban. Csánk doktor közbeszól: — No de ilyet, hát ilyen pontoasn tudod már? — Hja, ez Amerika, ott minden igy megy. Szóval fellépek, iratok magamnak Pesten egy darabot, amelynek New-Yorkban lesz a premiérje. A cime ez lesz: „Bozsenka Amerikában. — És Pest? — kérdem. — Pest? — no lássa, elmondok valamit. Az ősszel játszom a Bajadérban és mindig Pesten fogok játszani. Amikor Amerikában voltam, ott jöttem rá arra, hogy kicsoda Beöthy László, hogy ez az ember úgy emelkedik ki az emberek közül, mint egy hatalmas diadaloszlop. Ha ez az ember Amerikában születik, ma a világ első színházi embere. Különben igy is a>z. Elhatároztam, hogy amig már élek, nála fogok játszani. — Amerika? — Ha Amierikáról elkezdenék beszélni, legalább egy nap kellene hozzá- Nem is tudnék, azt hiszem. Én csak egyről tudok beszélni — az amerikai magyarokról. Az én derék, jó, kitűnő magyarjaimról, áldott, kedves lelkekről, akiknek oly sokat köszönhetek, olyan tulvilági szépet, ami most már elég az egész hátralevő életemre- Külön helyet foglalnak el emlékemben a nagyszerű i újságírók, akik olyan odaadással, elnézéssel, szeretettel karolták fel Kukoricza Jancsi kisbojtárí. A beregszászi vendégszereplés. Csánk doktor is, én is hamar lesütjük a szemünket. Tudjuk mind a ketten, hogy miért. Kirukkolok vele. — Bizony, szégyelhetjiik, hogy egy csokor virág se volt tegnapelőtt. De olyan hirtelen jött az egész előadás, hogy a nagy sietségben el is felejtkeztünk a virágról-Zsazsa legyint a kezével. — Mit, virág, abból nekem már volt elég, nekem emberek kellenek, tömeg kell, aki előtt játsszam és taps kell, sok taps, akkor minden rendben van. Megbátorodva néztünk fel, mert taps, az volt és tömeg is annyi volt, hogy százszámra álltak az emberek a bejárat előtt — jegy nélkül Beregszászban, ahol eddig minden művész vendégszereplése deficittel végződött. Mi igaz a pletykából. Még egy kérdésem van. — Tessék már megmondani, hogy történt Molnár Ferenccel a házasság? Zsazsa felkacag, hangosan, jóízűen kacag. — Az újságok már oly biztosan férjhez adtak hozzá, hogy hirtelenében, Isten uccse nem tudom, mi az igaz belőle. Most ha hazamegyek, a legkomolyabban és legszigorúbban megkérdezem tőle — hogy’ áll ez a dolog. Elvégre mégis csak fel kell már világosítani engem is erről a dologról. Nem tudom, milyen felvilágosítást kapok, de szentül megígérem a Prágai Magyar Hírlapnak, hogy személyesen, saját kezemmel fogom megírni, hogy fehér-e vagy fekete. Most csak az a kérdés, hogy mi a fehér és mi a fekete?! Tamás Mihály. fi Szlovenszkói képzőművészek egyesülcíérői Irta: Mario. — szeptember 30. Régen volt. A könnyen fclejtők talán mái nem is emlékeznek reá. De sokan lesznek, akik még emlékeznek a Szlovenszkói Képzőművészek Egyesületének prágai kiállítására, a kiállítás nagy erkölcsi sikerére s hogy itt a fővárosban, a legerősebb kritika alatt is olyan frappáns erővel hatott, amely a szakkörök osztatlan elismeréséi váltotta ki. Ha volt kritika, mely támadta a kiállítást s a kiállító egyesületet, ez is csak azért, mert az az anyag, melyet a szlovenszkói képzőművészek összehoztak s a köztársaság közönsége előtt bemutattak, veszedelmesen gazdag és nívós volt. Most már a csendes műtermi munka ideje van. Ködbe borultak a hegyek, dér lepi a nyáron virággal pompázott réteket. A kicsi és még kisebb műtermek lakói behúzódtak hideg tanyáikra s nem járják be vándormadarakként a messzi környéket. Ilyenkor a nagy vernissage-ok, a frakkos-smokkingos megnyitások, bankettek, sajtó-diadalok lezajlása után érdekes arra visszagondolni, hogv is, volt? Hogy indult ki mindez? Hol volt az első magva, a csirája, miből fejlődött ki az a hatalmas törzsű fa, mely a nyár derekán oly pompásan virágba borult? Akik egy vernissage parfőmös levegőjében végigsétálnak a puha szőnyegeken s kicsit együtt éreznek egy ilyen miivészünnep lázas hangulatával, vajmi keveset gondolnak a kezdet kezdetére. Mikor még nem volt semmi s a semmiből kellett mindent teremteni. Mennyi munka, menynyi akarás, mennyi csalódás, csüggedés és ujrabizás a mértíöldkövei annak az útnak, mely egy ilyen megnyitáshoz vezet, amilyen a szlovenszkói képzőművészeké volt! S hogy az egyesület ezt az utat megjárta s diadallal járta meg, abban különösen oroszlánrésze van egy soiia nem csüggedő embernek, akinek a szívós kitartása és törhetetlen célratörekvése nem állt meg semmi akadály előtt. Sokszor látom magam előtt most is azt a képet . . . Két év előtt, az ódon Besztercebánya történelmi levegőjű városházának tanácstermében. Boltíves, freskókkal díszített mennyezet; a falakon Skutetzky mester remekei, a terem közepén patkóalaku, hosszu-hosszu zöld asztal; mellettte szeszélyes rendetlenségben a félhomályban alig kivehető alakok ülnek. Idegesen szívott cigaretták parazsa néhol, megroppan egy szék s néha hallani, amint a szél dudol az ablakok alatt. Akik itt együtt vannak, Szlovenszkó minden tájáról jöttek össze; együvé szólította őket egy eszme s egy akarat, mely ez eszme szolgálatába állott. Összehívta őket egy kicsi, alacsony ember, aki most a patkóalaku aszta! közepén ül, egészen elveszve a nagy, nehéz faragványokkal díszes polgármesteri székben. Az egyre nehezebb sötétség amúgy is elrejti, nem látni belőle semmit, csak a fehér papírlapok villannak meg néha a kezében, amint közel emeli az arcához, hogy olvasni tudja az egyesület első, vázlatosan kidolgozott alapszabály-tervét. Valaki lámpát kerít s odateszi mellé. Most aztán senkit sem látni, csak öt. A rembrandti barna mélység egyetlen éjszakába vonja össze a hallgató gyülekezetét, csak a felolvasó alakja világos. Most látni, hogy belesülyedt abba az óriás karosszékbe, most látni a makacs száját, mely különösen roy pogtatia a kiejtett szavakat, a szúrós tekinteti, nyugtalan szemeit s a lehető legnullásabb gébjei simára nyírott fejét, melyért de sokat bosszAntottuk, pedig mégis abban a simára nyíreit makacs fejben született meg az az eszmei mely a múlt pünkösdi vernissageon ragyogó valósággá vált! A felolvasott fehér lapok ^helyet cserélnek, felülről alulra. A lámpa fényébe egészen belehajolt felolvasó lassan végez a tárgyával s ceruzája végével az asztalt ütögetve várja a hozzászólásokat. És jönnek a „dehát“-ok. Jönnek a nehézségek, az aggályok, az akadályok ezrei, ellenérvek és gáncsok, „ta!án“-ok és „hátha“-k. Mintha az. izzó cigarettaparazsak mögött a sötétségben csupa bizalmatlanság, reménytelenség, oblomovi nehézkesség rejtőzne.. De a makacs fejen megtörik minden ostrom. Száz aggályra száz biztatással felel, lehetetlent nem ismer, fáradságot nem ismer, reménytelenséget nem ismer, nehézségtől nem fél, csak a célt látja s feléje tart megingathatatlanul. És győz az alakuló ülésen, győz az alapszabályok ide-odadobálásának kínos harcában, győz az első kiállítás megszervezésében. De talán legjobban győzött abban, hogy a hitetleneket hívővé tette. Hogy a prágai kiállítás az egyesületnek nem hozta azt az anyagi eredményt, mely az erkölcsi sikerhez méltó lett volna, ezen az egyesület nem akad meg egy percre sem. Az ut már ki van jelölve! Ha áldozatokkal kell kikövezni, ám legyen. Ki-ki bátran vállalja a reá eső részt. Az egyesület is, az egyesek is. De azt a kulturális értéket, melyet az egyesület Szlovenszkó belső életében képvisel, semmiféle esetlegesség nem ingathatja meg többé. HOTEL CENTRAL j ♦ I Prága I!., HybernsKá u. 10. szám | ♦ a Masaryk pályaudvarral szemben. — A nagy 1 teremben minden este 8 órakor nog-y nemzetközi 1 ♦
