Prágai Magyar Hirlap, 1922. július (1. évfolyam, 32-49. szám)
1922-07-16 / 37. szám
A szenátus. Prága, julius 15. (FI) A forradalmi nemzetgyűlésen, mikor még javában dühöngött a radikalizmus, a cseh polgári pártoknak csak a legnagyobb eröfeszitéssel sikerült elérniük azt, hogy az alkotmányban a törvényhozást megosszák a képviselőház és a szenátus között. A szenátust — mint mindenütt a parlamentárizmus második fórumát — abból a célból alkották ímeg, hogy gátja és fékezője legyen a képiviselőházban netalán kirobbanó szenvedélyeknek és veszélyes elhamarkodottságnak. Úgy képzelték, hogy a második kamara már azért is, mert tagjai csak megállapodott korú emberek lehetnek, meg fogja akadályozni, hogy a képviselőház temperamentumos fiatalságának alkotási vágyában tulmenjen azon a határon, amelyet a tényleges viszonyoknak gondos mérlegelése megszab. A szenátus ezt a feladatát éppen a mai viszonyok között tölthetné be a legjobban. Sokszor volt már alkalmunk hangoztatni, hogy a cseh-szlovák parlament képviselőháza olyan könnyelműen intézi a törvényhozási teendőket, amire alig akad példa más parlamentáris államban. A törvények, amelyek ennek a képviselőháznak műhelyéből kerülnek be a törvénytárba, minduntalan javításra szorulnak. A joggyakorlat ingadozását sok esetben a törvényeknek kevésbé pontos szövegezésére vezethetjük vissza. A gyakorlati élet követelményei ezért gyakran arra kényszerítik a törvényhozást, hogy a röviddel ezelőtt becikkelyezett törvényeket megváltoztassa és kiegészítse. így készül egyik novella a másik után. Szinte azt mondhatnék, hogy a cseh-szlovák törvénytár minden újabb kötete egy-egy száraz és unalmas novellagyüjtemény. Eredeti hivatása szerint a szenátusnak kellene ezen a visszás helyzeten segítenie. A második kamarának vétót kellene mondania, valahányszor oly javaslat kerül elébe, amelyről megállapítható, hogy a gyakorlati élet követelményeinek meg nem felel, vagy pedig törvényszekesztési tekintetben pongyola. A szenátorok testületének számos, kellő súllyal és tartalommal biró olyan tagja van, akiknek elég tudásuk és képességük van arra, hogy beható törvényhozási munkát kifejtsenek. Ha a szenátus mindazonáltal pic- tus masculus-sá lett, úgy ennek a cseh-szlovák politikai rendszerben rejlő mélyebb okai vannak. A tavaszi ülésszak eklatánsán bebizonyította, hogy a szenátorok kamarájával a kormány, a képviselőház és a petka édeskeveset törődik. Az ellenzéki szenátorok már régebben is többször hangoztatták, hogy a szenátus teljesen elvesztette a jelentőségét. Most azonban a kormánypárti cseh szenátorok s közöttük a jól ismert Brabec is, kénytelenek voltak beismerni, hogy az ellenzéknek igaza volt, mikor minden alkalommal azt vitatta, hogy a szenátus gyászos szereplése ellenkezik azzal a tekintéllyel és azzal a súllyal, amellyel egy törvényhozó testületnek nagy hivatása tudatában bírnia kellene. Mert mit láttunk a szenátorok mostani ülésezése alkalmából? Azt láttuk, hogy a szenátusnak azokat a javaslatokat, amelyeket a képviselőház is már expressz sebességgel tárgyalt le, néhány rövid napra szóló záros határidőn belül úgy, ahogy azokat a képviselőház, helyesebben: a petka megszövegezte, minden változtatás nélkül el kellett fogadnia. Azt tapasztaltuk, hogy a háttérben működő erők, már a hét elején kiadták a parancsot, hogy ha törik, ha szakad, legkésőbb a hét végére minden javaslatot tető alá kell hozni. Azt láttuk, hogy a cseh kormánypártoknak is számos kifogásuk volt a képviselőháznak nem egy határozata ellen, több változtatást is akartak rajtuk tenni, de a keserű pilulát mégis le kellett nyelniük, mert úgy parancsolta a petka. A második kamara tehát egy tartalom- nélküli törvénygyártó teknikai szerkezetté sülyedt. Nincs hatalma arra, hogy megakadályozza a képviselőház által elkövetett hibáknak törvénnyé válását és nem bir elég tekintéllyel, hogy a kormányban tiszteletet ébresszen törvényhozói működése iránt. Ezek láttára önként felmerül az a kérdés, hogy akkor hát mire való a szenátus? Nem haszontalan célra pazarolják-e azokat a milliókat, amelyeket a szenátus fentartásának címén hajtanak be az adófizető polgároktól? Ezek a kérdések a szenátus nyílt ülésén is elhangzottak. Zuleger szenátor, akinek személyétől távol áll az éles kifakadásnak még az árnyéka is, félreérthetetlenül kifejezte abbeli felfogását, hogy a mostani rendszer mellett a szenátorok nem érdemlik meg azt a fizetést, amelyet az államtól kapnak törvényhozói tevékenységük kárpótlásaképpen. De tovább megyünk. A szenátus működése valójában kicsinyített képe a cseh-szlovák kormányzati rendszer fotográfiájának. Amerre tekintünk, mindenütt ugyanazt látjuk: a nyugateurópai formákat lemásolták, de ezek mögött nem lüktet az élet valósága. Francia, angol és amerikai minták után megszerkesztettek egy demokratikus alkotmányt, de a demokrácia csak a papíron van meg, de nem hatotta át az állam élő sejtjeit. A községekben, a vármegyékben és az országokban meghalt az önkormányzat, amely nélkül a valódi demokrácia el sem képzelhető. Itt egészen üres formalitássá lett a parlamentárizmus is. Csak egészen naiv emberek hiszik még azt, hogy a cseh-szlovák törvényhozás termeiben a nép akarata érvényesül- Még az sem igaz, hogy a cseh parlamenti többség, az u. n. „vecsina“ akarata hozza a törvényeket. Mert ez a vecsina, mely a házelnökök felszólítására szavazásra emeli a kezét, olyan hatást tesz, mintha dróton rángatott bábuk mozgatnák a karjukat. A drótokat a kulisszák mögött a petka rángatja. öt rendező: Svehla, Srámek, Bechyne, Stribrny és Rasin alkotják a bábszínház igazgatóságát. Az ő akaratuk határozza meg a marionettek minden mozgását. Hatalmuk semmivel sem kisebb, mint IV. Lajos minisztereié volt s ez a demokrácia és a parlamentárizmus korszakában elég furcsa jelenség. De nil admirari! Az egész állam léte is egy fikcióra van alapítva: a cseh-szlovák egység fikciójára. Hasonló fikció a demokrácia, a parlamentárizmus, a két kamara rendszere, a miniszteri felelősség és az önkormányzat elve is. Akadnak talán naiv emberek, akik hisznek ezeknek a fikcióknak a valóságában és akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy olyan államban élnek, amelyben — mint Lincoln államában — minden a néptől, a nép által és a népért van. Milyen kár, hogy a múltak csalódásai bennünk megingatták már ezt a naiv hitet s mi kénytelenek vagyunk olyanoknak látni a dolgokat, amilyenek a valóságban és nem olyanoknak, amilyeneknek látni szeretnők őket. A íöldbirtokhivatal mentegetőzik a külföldi követségeknél. — A határerdők kisajátítása. Prága, julius 15. Ledebur-Wicheln dr. szenátor a szenátus tegnapi üíésén mondott beszédében azt a nagyon érdekes kijelentést tette, hogy az állami földbirtokhivaíal a külföldi hatalmak prágai követségeihez átiratot intézett, melyben igazolni igyekezett a cseh szlovák állam birtokpolitikáját. Ledebur-YVicheln megállapítása szerint a különböző követségekhez eltérő szövegű átiratok mentek. Parlamenti körökből arról értesülünk, hogy a szóbanforgó átiratokat Visnovsky dr., az állami földbirtokhivatal elnöke az egyes követségek vezetőinek az ő személyes tájékoztatása céljából küldte meg. Az átiratokban a íöldbirtokhivata! elnöke igazolni iparkodik a földbirtokreformot és pedig a saját bevallása szerint azért, mert erről a külföldön különböző hírek terjedtek el. Visnovsky az átiratokban azt fejtegeti, hogy a földbirtokok lefoglalása nem tekinthető elkobzásnak, sem pedig kisajátításnak, mert a földbiríoktörvények nem érintik sem a tulajdonjogot, sem a birtoklási jogot, hanem csak a földbirtokos szabad rendelkezését korlátozzák. A földbirtokreformban rejlő kényszer nem haladja túl — szerinte — a magántulajdonjognak azt a korlátozását, amely például az építkezési rendészetre vonatkozó szabályokban addig is érvényesült. Az átirat második része a kártalanításról szól és ezt liberálisnak tünteti föl. E tekintetben arra hivatkozik, hogy a földbirtok kártalanítási árának megállapításánál a háború utáni két esztendő árait is figyelembe vették. Némely követség vezetőihez intézett levélben Visnovsky arra hivatkozott, hogy német és magyar részről arra igyekeznek, hogy a földbirtokre- íormot a külföld előtt diszkreditálják; más követségekének küldött leveleiből azonban ezt a kitételt hihagyták. Az erdőbirtokok kisajátításáról közölt híreink kiegészítéseképpen megemlítjük, hogy a felmondott csehországi, morvaországi és sziléziai erdők kiterjedése kerek 200.000 hektár. Szlovenszkóban kisajátításra kerül K ó b u r g Fülöp jolsvai birtoka (Fülek és Meleghegy kivételével), 66.081 hektár és Ruszinszkóban Se h önbor n-B u c k h e i m rnunkács—szentmiklósi birtoka 42.500 hektár terjedelemben. TÁRCA Régi pénz. Az élet nagy pénzverőjében Verődtem pénzzé, mint az érc. Bús jeligét is visel élem, Mely felsír, ha hozzája érsz. Voltam arany és réz is voltam, Voltam krajcár és nagy vagyon, Fehér keztyü haván ragyogtam És sírtam márványasztalon. Volt. aki lelkén fényesített, Volt, aki rideg vasba zárt, Érinték gyönggyel teli szivet, S bejártam filléres bazárt. Fényem kopott, már nem világol, Vagyok hullni és múlni kész, ... Mint mikor régi pénz lováról Már lemosódott a vitéz. ^ Falu Tamás. A tátrafestők képkíálJitása. Tátraszéplak, julius 15. (Saját tudósítónktól.) A Kárpátegyesület 50 éves fönnállásának ünneplése alkalmából nem mindennapi művészeti eseménynek volt színhelye Tátraszéplak. A szanatórium három termében ugyanis ez alkalomra az egyesület egy rendkívül érdekes kollekciót gyűjtött egybe, régebbi és újabb tátrafestők müveiből. Nem emlékszünk rá, hogy példa lett I volna nálunk ilyen egységes vezérelv szerint összeállított képkiállitásra. Az ilyen kiállítás, amely élénkbe tárja, hogy hasonló tárgyak a különböző művészietekben mily változatos élményeket váltanak ki, nagyon sok tanulságot rejt magában. Azonkívül pedig a mi korunkban — a közös kultúra révén összetar- tozókat egymástól kínai- falakkal elzáró ön- rendelkezés dicsőséges korában, amikor a legszűkebb haza, a szülőföld iránti szeretet uj lángot vet — egy ilyen kiállítás, amelynél a tárgyak zöme a szülőföld szeretetéből fakadt, különös érdekességet nyer. Mert hiszen a kiállított festmények művészei többnyire a Szepesség fiai, azé a Szepességé, amelyet még egy többszázados lengyel elzálogosítás is csak közigazgatásilag tudott szétdarabolni, de amely minden elszakadt s minden itthon küzködő fia lelkében mindig mint egységes szükebb haza él. Ez a szeretet, amellyel a föld fiai ragaszkodnak a „Zordon Kárpátoknak vadregényes tájaihoz44, szól hozzánk a kiállítás falairól. S ha talán a művészek egy része Petőfivel „csak csodálta44 e tájakat, a szepesieknél érezntink kell, hogy szerették s szeretik is. S ez a szeretet átlopódzik a néző szivébe is, aki a művészetnek szemüvegén át szemléli a Tátra természeti szépségeit. A kiállítás első termében a tátrafestők elő- futáriai és úttörői vannak összegyűjtve. M ii I- 1 e r Gusztávnak és a két L u m n i t z e r-nek gonache-képei a XIX. század 30-as éveiből arról tanúskodnak, hogy a szepesi házakban már régen hely jutott a falakon a családi képmások között a szülőföld szép határán emelkedő hegyóriások kedves ábrázolásainak. Művészi szempontból az ábrázoláson felüli célokra e képek nem is nagyon törekedtek. De ha figyelembe vesszük festészetünk akkori állását, a tájképnek elhanyagolását e korban, vagy az egykorú arcképek elrajzolt tájképhátterét, annál jobban becsüljük a Tátra e régi ábrázolóinak rajzbeli hűségét. A legrégebbiektől M ü 11 e r Lajosnak egy 1862-beli rajza vezet át minket Müller tanítványához, Forberger Vilmoshoz, a lőcsei gimnáziumnak ma már 60 éves rajzolói múltra visszatekintő volt rajztanárához. Forberger- nek, aki évek hosszú során szolgáltatta a kitűnő rajzokat a Kárpáíegyesület évkönyveinek mümellékleteihez s a tátrai múzeumok rajztárainak gyarapításához, egész csoport irón- és tusrajza van kiállítva, néhány ak- varel és legujabbkori olajfestmény mellett. A rajzbeli készségen kívül szembeszökő a hegység szerkezetének már szinte inkább tudományos, mint művészi szempontból való hangsúlyozása. Lelkiismeretesség dolgában mindenesetre jó példát mutat a későbbi művészeknek, akik némelyikénél a rajzbeli lelkiismeretesség hiánya erősen érezhető. Forbergeren kiviil R ó z s ay Emil, Molnár Géza és T e 1 e p y Károly tárják elénk többnyire a múlt század 80-as éveiből való müveikben a tájfestésnek ama régebbi korszakát, amikor még az impresszionizmus tanulságai nem hatoltak be a köztudatba. A müncheni Wenglein tanárnál tanult Rózsaynak müvei közül különösen két miniatür- szerüen kidolgozott tátrai táj ragadja meg gyöngéd színezésével a nézőt. Molnár Gézának a poprádi múzeumban őrzött két tarajkai tájképe csillogó fényfoltjaival a szabad ég alatt valószinütleniil sötét színezetű tájon igen jellemző a korára. Telepy Károly művészetéről a Kárpátegyesület részére 1891-ben festett levegős „Zöld tava44 elég jó fogalmat ad. A kiállítás főtermének egyik nagy falát a két nagynevű szepesi mester: Mednyán- s z k y László báró és Katona Nándor müvei foglalják el. Mednyánszkyt hét képe semmiesetre sem mutatja be kellően annak, aki ezt a nagy magyar mestert nagyobbsza- básu alkotásaiból nem ismerné, — pedig hányán vannak ma itt, akik a magyar képzőművészetből egyebet még nem ismernek a valutaspekuláns képügynökök által kolpor- tált selejtes alkotásoknál? De végtelenül érdekes mozzanatait a művészi fejlődésnek tárják elő a nagyobbrészt fiatalkori és vázlatszerii müvek azok számára, akik Mednyánszky sejtelmes alkotásainak varázsát már élvezték. A fiatalkori müvek részletekbe hatoló természetmegfigyelései csak a színskála rokonságával kapcsolódnak a későbbi nagystílű alkotások láncába. Két poprádparti tanulmánya azonban vázlatszerüen odavetett színfoltjaiból kiáradó sejtelmességével és végtelenbe vesző távlatával fogalmat ad a Mednyánszky művészete arányairól. Katona Nándor művészetét nyolc válogatf&FtÁGfAI mi Jf ~ Prága, vasárnap, 1922. julius 16. K/B BBE mBB SÉW ÁS'1'’ wiiiotwmhp Szerkesztőséi: Prápn-IT.,Stepánská i/Ifi 7lflfTfZLM>'warFM^TMiE^ í«&sssfé®iM £ Mm SS £ m M mS m S J®T mt Kiadóhivatal 27-39. - Előfizetési a jmp M gy Zgjv£ rn jm^ JmB Asf JjRF iSW M á£gr £SB árak: CK7 évre 300 Ke, félévre 150 W jí^W^ JKj S.MJB ffrcssRS&ttris HiSr é-. ' ..* — Sürgönyeim: Hírlap, Praha. — Főszerkesztő* n/\j íTPflf AI A !}!! AD Felelős szerkesztői BÉLA HENRIK rULIIIIVAl WAriLAr FLACHBARTH ERNŐ dr.
