Evangélikus liceum, Pozsony, 1911

8

betöltő mélységes részvét és gyász. Bizonyosra vehető, hogy ha ez a szerencsétlenség nem szakad hősünkre, akarva, nem akarva el kellett volna foglalnia később a fővezéri állást.

Mint szerénységében, úgy abban is különbözött sok vezértársától, hogy politikai babérokra nem vágyódott. Pedig volt határozott politikai meggyőződése. Demokratarepublikánusnak vallotta magát. De tudta, hogy a politizál- gatás elvonná igazi hivatásától.

„Sohse okoskodjunk mi — szerette mondani — csak verjük meg az ellenséget, a többit majd elvégzi Kossuth Lajos“.

Kossuthnak különben régi rajongó híve volt s Pesti Hírlapját Olaszországba is maga után küldette. Mikor Kossuth hősünk betegágyánál megjelenve, azt mondotta, hogy félkarját adná eltört féllábáért, lelkesült ajakkal kiáltotta:

„Én meg nyakamat kormányzó úrért!“

Szerénységéből folyt önzetlensége is. Soha sem azt nézte, ő aratja-e a sikert vagy másnak hírnevét segít növelni, előtte csak egy volt fontos, hogy a szent ügy, a haza ügye lássa hasznát. Mig, sajnos, akárhány különben derék tábornokunk annyira el volt telve önmagával, hogy senkinek sem tudott vagy akart engedelmeskedni, neki elve volt, hogy főbe kellene lőni minden katonát, aki vakon nem engedelmeskedik a kormány parancsainak.

Jelentéseiben önmagáról mindig hallgat, ellenben ékes szavakban magasztalja alvezéreit és kedves fiait, a névtelen hősöket. Különösen kijutott az elismerésből legkedvesebb alvezérének, a fehértollasok őrnagyának, vakmerőségben, hősiességben méltó párjának, Földváry Károlynak; tőle nyerte az a „legvitézebb magyar honvéd“ büszke melléknevet, bizalmas környezetben pedig a „hős cigányom“ tréfás elnevezést.

Katonáit általában nemcsak hívta fiainak, hanem csakugyan úgy szerette, mint apa gyermekeit. Örömüket, bánatukat megosztotta, velük élvezett, ha lehetett, velük éhezett, szomjazott, ha kellett, eltűrve panasz nélkül minden bajt, mi csak előfordulhat a háborúban. Folyton köztük járt-kelt, eltréfálgatott velük s a legegyszerűbb