Evangélikus liceum, Pozsony, 1905
10 teremtették s tehát az ö, és az alaphoz tagdíjaikkal szintén hozzájáruló utódaik kizárólagos tulajdonát képezte. Az alapszabályok első szakasza következőleg hangzott: „Részint elaggott vagy megbetegedett s hivatalra képtelen tanárok, részint a tanárok elhalása esetén visszamaradt özvegyek és árvák szomorú sorsán enyhítendő: az evang. líceumi tanárok a pozsonyi nemes egyházközség oltalma és protektiója alatt 1842-ben oly intézet létesítését határozták el, mely ama bajon segítsen s a nevezett egyháznak mégsem kerüljön semmibe sem.“ Lehet-e e szakasz szavainál jobban jellemezni ama kor szomorú viszonyait, de egyúttal a protestáns tanár szerénységét? Az új intézet, a mint azt a szószerint idézett szakasz is mutatja, nem volt szoros értelemben vett nyugdíjintézet, hanem nyugdíj- és segélyző-intézet. Mert bár természetes, hogy idővel, midőn az alap mindinkább megerősödött, a nyugdíjigényeket szabályozni lehetett, — de a mellett mindvégig segélyző intézetnek is megmaradt. Ezt számos adattal bizonyíthatni. 1889 szept. 17-én a líceum tanári kara elhatározta, hogy egy 1877. februárban elhunyt társa fiát, ki időközben Bécsben egy biztosító társulatnál havi 80 kor. díjazással állást kapott, — amaz intézetből továbbra is és mindaddig fogja segélyezni, mig legalább havi 120 korona fizetése nem lesz, mert emez összeg a minimum, mellyel a tanári kar véleménye szerint ott meg lehet élni. Egy további példa. 1892 óta a mai napig segélyezzük ugyanazon intézetből, 1881 julius 26-án megboldogult társunknak hajadon maradt, immár több mint 70 éves árváját. Továbbá: 1896-ban szavaztunk meg ugyanazon intézetből egy már 1885 ben nyugdíjazott lic. tanárnak évi 400 korona segélyt s nevezett kartárs azt 1904-ben bekövetkezett haláláig élvezte. E kartársunk halála után ama 400 korona segélyt rögtön egy más lic. tanárnak ítéltük oda, ki szintén már 1893 óta élt nyugalomban. E kizárólag a mi birtokunkat képező nyugdíj- és segélyző-intézetből 1842-től 1892-ig, tehát 50 év lefolyása alatt 78,873 kor. 92 fillért osztottunk ki nyugdíj-, segély- és kegy-pénzek fejében. íme az önsegélyezés már a múltban is a legszomorúbb korban és a legsivárabb viszonyok
