Evangélikus lyceum, Pozsony, 1902
S kik a magyart eddig titokban ölték, Most kénytelen nyílt harczot kezdenek. Velük is vittünk, ott se voltunk gyöngék, S előre ment a magyar hadsereg Még az utolsó, a nagy számadásnak Borzasztó vége, az se szégyenünk. Hol százezrekkel milliók csatáznak. Leonidászként kellett vérzenünk. Nem felbujtott gyülevész nép hadának, Annak nem adtuk a magyar hazát! De jönni kellett félvilág urának, Hogy megakaszsza győzelmink sorát. Midőn ledőlt a sors súlyos kezétől A szabadságnak magyar temploma, A szentségtől megfosztott törmelékből A házi istenek szálltak tova. Kossuth járt vélük távol idegenbe Nagymessze tájak széles tengerén, Bolyongott, mint a hon kiszállott lelke, Mint a tőlünk elköltözött remény. És im a hosszú pálya véget éré, Mit értünk járt meg félvilágon át. Pihenni tért az Alpesek tövébe, S remélte még a kort, az ő korát. Mikor helyette más jött, mérlegelve, Hogy áll meg kényszer és jog egy színen ? Ő nem vegyült az ünneplő seregbe, Mert tűrni tudott, de alkudni nem. És várt sokáig. Szomszéd Alpes ormán Egymásra hullott sok-sok év hava. A hóhullató esztendőknek sorján Lombvesztő őszbe fordult át nyara. Majd jött a tél s az élet szívverése Egy végső pillanatban megfagyott. E pillanat volt átszelleműlése, Levetvén lelke minden salakot.
