Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899
16 Dalotokra könnyebben derűi fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén : Fiam, csak énekeljétek/“ Az Özvegy gólyában a magyar nemzet sorsát' festi, mely olyan, mint azé a szegény párjavesztetl gólya madáré, a mely nap nap mellett örvendve siet fészkéhez, mintha elveszted párja várná ott; s a költés idején anya módjára ül üres fészkén, majd úgy tesz, mintha kicsinyeit tanítgatná repülni. A magyar nemzet is így képzelődik, így áltatja magát; nem tudja elhinni, hogy tényleg elvesztette mindenét. Fájó hangon sóhajt fel a költő az utolsó versszakban: „Szemeimmel elkísérem, Mikor száll a kéklő égen: Ez a madár mintha sorsunk Élő képe volna! A szív, ha szent tárgyat veszt el, Tartja magát képzelettel, Mint az özvegy gólya.“ Míg itt a költő szegény hazájának jelen sorsát siratja, Pusztuló erdő allegóriájában már a nemzet jövője felett is kétségbe esik s elveszését jósolja. Mert a hatalmas, ősi erdő, noha irigy ellenségei sokszor kivágtak belőle egy-egy derék sudarat s a vihar nem egyszer dúlta fel zöld lombját, azért büszkén megállott: most azonban, a rombolás után már, önmagától kezd veszni, mivel az új hajtás, az ifjú sarj satnya, csenevész. Utolsó strófája fájdalmas intés a nemzethez:
