Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899
17 S míg látni a fát bús, epesztő: Kétségbeejt a sarj, a vessző . . . Hosszul fakadt, növése görbe, Nem fel siet, de a töbörbe. Ha dús sarjban nincs ifjidása, Elvesz az erdő, bárki lássa! A Meg térő-ben egy idegenbe bujdosott, hálátlan ifjúnak a megtérését festi, ki elhagyja szegény, beteg édes anyját, mert kicsiny neki az ősi hajlék, idegen dicsőség után vágyik; az idegenben elfeledi anyja nyelvét is, sőt meg is tagadja; azonban dicsőséget nem szerez, teste, lelke beteg lesz, megutálja életét, csak haza vágyódik édes anyjához, hogy az ő keblén halhasson meg. A magyar haza földjének azt a roppant vonzó erejét rajzolja itt a költő, a melyet megtagadni, elszakítani nem lehet s a melyet annál jobban érez e haza szülötte, minél távolabb van hazájától. A Régi történet-ben, egy parabolát adva elő, Izráel népéhez hasonlílja nemzetét, mely olyan, mint a zsidó nép, a mely Egyiptomból való kiszabadulása után, hol a hosszú szolgaság alatt megszokta a megaláztatást és a gyáva meghunyászkodást, most, mikor a szabadság várja őt, erőtlenül, elfelejtve a gyalázatos multat, nem bízva sem önnön erejében, sem a jövőben, kelletlenül tart az Ígéret földjére. Az elkeseredettség szól itt költőnk leikéből, hogy miért tűri már oly sokáig nemzete a szolgaságot, hogy miért nem hallgat azon kevesekre, a kik „szilárdon törekszenek a cél felé." Az egész költeményen kiérzik a gúny hangja, melylyel a zsidó, illetőleg a magyar nemzet lassúságát, tunyaságát festi. Másütt meg a mély sajnálkozás hangján szól nemzetéről, midőn A sebzett szar vas-hoz hasonlítja, kit ellensége lesből, gyáván, orozva sebesített meg; csak arra Lýceum Értesítője. ^
