Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899

lelkében, ott folytatódik és a kiindulási ponthoz visszatér az olvasó lelkében.“ (Dr. Beöthy).

Az allegória megértésének azonban van még egy másik föltétele is s ez az, hogy az olvasónak ismernie kell azt a kort, melyben a költő allegóriáit írta; ismernie kell annak a kornak úgy politikai, mint irodalmi viszonyait; bele kell helyezkednie egészen azon viszonyok közé, azon viszonyok közt élő hazafiak gondolkodás- és érzelemvilágába. Minden nemzetnél és minden időben akkor termett a legtöbb allegória, a mikor az illető nemzet az elnyomatás súlyos békója alatt nyögött, a mikor a zsarnoki hatalom és erőszak elvette legféltettebb kincsét: nemzeti önállóságát és szabadságát, a mikor tulajdonképpen nem élhetett reális, tényleges nemzeti életet, a mikor önálló, nemzeti törvényei, intézményei, szóval alkotmánya megsemmisült. Az így tétlenségre kárhoztatott nemzet az ő elrablott kincseivel: szabadságával, önállóságával csak képzeletében mert foglalkozni. Az ilyen korszak természet szerint legalkalmasabb allegőria-irásra, mert maga a költő is, ki nemzetének baját legjobban, legmélyebben érzi, szabadon, nyíltan nem foglalkozhatván hazájával, nemzetével, annak sorsával, elvesztett szabadságával, kénytelen ezekről elburkoltan, allegóriákban szólni, de másrészt kortársai is, együtt érezvén és együttkép- zelödvéna költővel, egyszerre megértik az allegorikus képet.

így az a kor is, a melyben Tompa allegóriáit irta, a Bach-korszak, egyike a magyar nemzet legsötétebb korszakainak. A szabadságáért, függetlenségéért harczoló nemzetet leverte a durva erőszak; nagyjai vértanúi halált szenvedtek vagy idegenbe bújdostak el; a megfogyott és megtört nemzetre az osztrák zsarnokság súlya nehezült, békóba volt verve nemcsak keze-lába, hanem szabad gondolkozása, érzése is. A szabadságát sirató és szerető nemzet csak titokban gondolhatott hazájára, elvesztett