Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899
11 Első föltétele ennék magában a költőben rejlik s ez az. hogy mikor a költő allegóriát alkot, az allegórizálandó eszmét, fogalmat a hasonlító képzettársulás útján legtermészetesebben feltűnő természeti tárgyban, dologban vagy alakban állítsa elénk; a hasonlósági alap világos, könnyen felismerhető legyen; a hasonlatok, metaphorák találók legyenek; a megszemélyesítés ne legyen nagyon általános, elvont, de viszont ne is legyen nagyon egyéni, részletes és a legaprólékosabb vonásokra kiterjedő; óvakodjék a költő e két szélsőségtől, maradjon a középúton, hogy így az olvasó lelkében az allegorikus költemény képei a képzettársulás útján azt a képet idézzék föl, a mely képet a költő allegórizálni akart. Az allegóriában tehát két képpel van dolgunk. Az egyik az, a mely a költeményben előttünk van, a másik meg az, a mely nincs előttünk a költeményben; de ez az utóbbi az igazi, az eredeti kép, a mely a költő lelkét megihlette, a mely a költőt művészi tevékenységre késztette, a melyet költeményében kifejezni akart. Mikor tehát a költő allegóriát alkot, az eredeti kép hasonlító képzettársulás folytán felidéz lelkében egy más képet, melyet aztán szélesebb terjedelemben leír, kidolgoz; s ezt a költő lelkében associátió által felidézett képet látjuk mi magunk előtt a költeményben, ezt olvassuk. S mikor olvassuk, akkor meg ez az előttünk álló költemény, ez az allegorikus kép szintén hasonlító képzettársítás útján feltámasztja lelkűnkben s minden olvasó lelkében azt az eredeti képet, a mely a költőt művészi alkotásra ösztönözte, a melyet költeményében kifejezni, megértetni akart. Ilyen kettős associátión, közös, de mégis különböző lelki munkán, psychológiai folyamon alapszik az allegória s ennek megértése. E psychológiai folyam a hasonlító társulásnak ú. n. körfolyama, „a mely megindúl a költő
