Evangélikus lyceum, Pozsony, 1897
8 tásul a késő nemzedéknek, irassék meg az ősök története s a névtelen jegyző, — ma már tudjuk a nevét, Adorján erdélyi püspök, majd spalatói és kalocsai érsek, naiv lelkesedéssel feljegyzi a honfoglalás történetét. Műve félig monda, félig valóság, de elérte czélját, mert harczi kedvtől duzzadozó s a győzelem örömére nagy áldomást csapó őseink viselt dolgait rajzolván, még ma is hevesebb dobogásba hozza szívünket. Szobrot emlékének s magasztos monumentumot »a keresztyénség legnagyobb bajnokának«, Hunyadi Jánosnak! Erdélyi vajdák ivadéka, a ki már ifjan, mint Zsigmond testőre éjjeleken át térdepelt az oltár előtt. Ha kardját kihúzta, az mindig a kereszt dicsőségére s az ellenség romlására történt. A kor legkiválóbb humanistái, bíboros főpapok kérve kérték, hogy engedje meg nekik győzelmei történetének megírását. Nagy mint hadvezér s nagy és bámulatraméltó mint önzetlen hazafi, a kit a hatalom soha el nem tántorított s bár csak a kezét kellett volna kinyújtani a koronáért, nem nyugodott, mig azt a törvényes örökös fejére nem tette. Fia, Igazságos Mátyás alatt virágzása tetőpontjára jutott a haza, de utána bekövetkezett »a tehetetlen korszak, puhaságra serényebb.« És megírta az egyszerű köznemes, Verbőczy István, »Hármas könyvét.« Nem szűk látókörű hazafisága szerezte meg neki a halhatatlanságot, hanem, hogy törvényeink sarkalatos elveit Írásba foglalta s midőn bekövetkezett a gyászos mohácsi vész után országunk fel- darabolása, az ő törvénykönyve, mint összetartó kapocs mentett meg bennünket a végleges szertemállástól. És szobrot emeltet a királyi kegyelet a nép egyszerű fiának, Tinódi Lantos Sebestyénnek is. Hajdúk tábori lármája közt, útszéli csárdákban s fösvény hopmesterek sovány ellátása mellett énekelgette a jámbor hegedős kora eseményeit, hirdetve a török álnokságát, az összetartás szükségét, nem tágítva sem kérésre, sem ajándokért az igazságtól, »hogy lenne végemlékezet a krónikák között, mert vagy nyereség, vagy veszteség, de ő neki róla megemlékezni gyönyörűség.« A magyar hű is maradt egyes fiaiban nagy múltjához továbbra is. Mily szépen emlékszik meg Vörösmarty gyönyörű epigrammjában a szigetvári hősről:
