Evangélikus lyceum, Pozsony, 1895

Óh, ha a múltban megszívleltük volna ezt a nagy tanulságot! De a felekezeti és pártvillongások ádáz gyűlölködésénél még sötétebb jellemvonás is ötlik szemünkbe. Kardját és hűségét hitvány bérért, múló földi javakért bocsátotta árúba a magyar. Az ország vagyonát gőgös olygarchák közprédának tekintették ; elszedték a templom szent kincseit, meggázolták a törvényt és jogot s a kirablott árvák és özvegyek jaj szava a magas égre hatott fel. És mégis e népről írta Széchenyi, hogy hazafias áldozatkészségben nincs párja e kerek világon. Hunyady önköltségén toborzott zsoldosokkal verte le a félhold dölyfös hatalmát; a 17 század két nagy ellenfele, Bethlen és Pázmány minden vagyonukat a nemzeti művelődés felvirágoztatására fordíták ; Rákóczy rangját és megmérhetetlen birtokát adta cserébe a sanyarú száműzetésért; a legnagyobb magyar, Széchenyi, egy évi jövedelmével alapította meg az akadémiát és irodalmunk regenerátora, Kazinczy, Ínség és nyomor közepette halt meg, elköltvén szülei örökségét s feláldozván egy kegyetlen küzdelemben minden testi és lelki erejét. A kevésszámú igazért itt nem egy városnak, hanem egész népnek kegyelmezett meg az irgalom istene. Íme így váltakozik fény és árny egymás mellett. Jól mondja a költő, hogy nagyjainknak »lehetne tán sokat szemükre hányni, ha fényes tettök is nem volna sok! Kevéssel volt bűnöknél több erényök, de annyiszor ez a kevés — ha vész jött — nem engedé elveszni a hazát.«

De hát a nép. ez a derék, önérzetes, jóravaló magyar nép, melynek értelmességben, testi és lelki épségben nincs párja a világon, csak tétlen szemlélője volt ezredéves történelmünknek ?! Nem. Ha voltak a magyar történetnek igazán nagy alakjai, a nép valamennyinél nagyobb volt. Örült hőseink és nagy királyaink győzelmeinek, húzta panasz és zok szó nélkül Kun László szekerét, megörökítette igazságos Mátyás király emlékét, jobban hízelgő történetíróinál,