Evangélikus lyceum, Pozsony, 1895

5

kodója között. Ugyan becsűlhetné-e királya azt a népet, mely csupa szolgalelköségből megtagadná múltját s hálátlanul elfeledné azokat, akik vele jót tettek. Nem. E nemzet fölfelé és lefelé egyaránt hű mindhalálig, szíve színarany, jelleme aczél; folt és mocsok nem esik azon. Török, német, franczia csábítás nem fogott rajta soha. Mária Terézia trónját megmenté s Nagy Napoleon proklamáczióit szélnek szórta. De viszont a történelem tanulságai a királyoknak is szólnak. íme dicsőségesen országló bölcs uralkodónk megértette, hogy e nemzet elnyomatása árán soha, e nemzet által biztosan nagygyá lesz. Az ő megkoronázása óta visszatért Nagy Lajos kora. Távol országok őt kérik fel pörös ügyeikben békebírául, népei szeretettel rajongják körűi, tudomány és művészet gyarapodnak s Árpád népe e hon ölén újra felvirúl.

És tegyük hozzá, nem dicsekedésből, hanem komoly önbírálat alapján, ezt a felvirúlást meg is érdemli. A magyar zsarnoki elnyomó, türelmetlen nem volt soha. A honfoglaláskor meghagyta az itt talált fajokat birtokaikban, s a mi jogot az idők folyamában szerzett, szívesen megosztotta velők. Mint Róma annak köszönhette nagyságát, hogy az idegeneket vendégszeretőleg kebelébe fogadta, — úgy tett a magyar is. Szent István az egy nyelvű országot gyöngének és törékenynek mondta. Ma a történetnyújtotta tapasztalat alapján az ellenkező elvet valljuk igaznak, de az ő neme s liberalismusa ma is jellemző vonása a magyarnak. Ha ki idegen ezt a hazát hazájául fogadja s nyelvét megbecsüli, nálunk nyitva a tér előtte a legmagasabb polczig. Ez bizony sem az európai nagy, sem a Balkán kis népeinél nem igen fordúl elő. Ha van köztetek, akit a nemzetiségi phanatismus megkörnyékezett, gondolja meg, hogy, a történelem tanúsága szerint, kis fajoknak mindig a nagyobbakhoz kell csatlakozni s csatlakozzanak inkább ahhoz, a kivel már ezer éve együtt tűrtek és szenvedtek s a ki