Evangélikus főiskola, Pozsony, 1865

8

Shakespeare „Othelloját“. Ha Desdemona el nem veszti kezkenőjét, semmi belső ok —- semmi szükségszerűség sincs, hogy a világhirü mű jelen tragikai végkifejlését nyerje; Othello és Desdemona, mint őket Shakespeare agyában megalkotá, nem oly drámai jellemek, melyek már organisátiojuknál fogva a bekövetkező iszonyú összeütközést el- kerülhetlenné teszik; az egész tragoedia cselekvényfolyama nem oly légkörben mozog, mely az első percztől kezdve lelkünkre nehezedvén

— sejtelmes tudatával tölt el annak, a mi eljövendő. Ha áll ama állítás Eteléről és Budáról, állania kell Othelloról is.

Valamint azonban „Othello“-bán a kezkenő, úgy „Buda halálában“ a nők viszálya csak külső alkalomadás, csak utolsó csepp a csordultig telt pohárba, csak a szikra , mely a felhalmozott gyúanyagba pattan. Már fölebb fejtegetők a tragikai összeütközés szükségességét, mely Etele világtörténeti állásából, végzetszerű hivatásából természetesen foly. Mily ferdeség, azt a mi „dmv tv yovvaai -/.üzen“, a mi az előzmények, a viszonyok bonyolúlásának kimaradhatlan eredménye, a költemény tragikai katastrophját úgy fogni fel, mint csupán a legközelebbi — nem ok, hanem — alkalomadás gyümölcsét. A gyümölcsöt nem a kéz teszi éretté, mely gályáról leszakítja, nem a szellő, mely lefújja, hanem az eső, a napsugár, a termékeny talaj, melyek együttvéve hónapokon át érlelik addig a fokig, midőn érettsége következtében önmagától is lehullana. Nagyszerű történeti és költői fejleményeket kicsinyes apróságokból magyarázni üres meggondolatlanság; a „kleine Ursachen, grosse Wirkungen“ elmélete gyerekes — igazolatlan. Ily elmélet történetet és költészetet megfoszt velejétől, igaz tartalmától s a szükségszerű és észszerű folyamat helyére a közönyös szeszélyt , a külső esetlegességet teszi. A történeti és művészeti eszme lényegében független attól a külső váztól — masinériától, melyben első pillanatra szemeink elé lép. A kettőt összezavarni, az utóbbit teremtő elvül tekinteni, megbocsáthatlan fonákság.

Ha Ildikó viszonya és viszálya Buda nejével, Gyöngyvérrel inkább csak episódszerű, csak staífage : mélyen bevág a mű egész szervezetébe Ildikó viszonya Attilához. Ildikó az összekötő kapocs kelet és nyugat közt. A költő — megfelelőleg hőse világtörténeti jelentőségének — nem elégedett meg azzal, hog^ Etele bekövetkezendő harczait és tetteit csak úgy tüntesse fel, mint kalandos járatokat, nem igazolt

— esetleges kedv és szeszély kifolyásait; ellenkezőleg, míg világ- renditő harczaiban Etele egyrészt a ííftum sugallatának enged, másrészt büntfcő karját nyugat ellen saját ileje titkos boszút forraló lelke

#