Evangélikus főiskola, Pozsony, 1865

Töredékes jegyzetek Arany „Buda halála“ eposzáról.

Tanári székfoglaló (1865. Sept. 4.).

Ha számot kellene adnom arról az érzetről, mely ez ünnepélyes pillanatban egész valómat áthatja : e feladatnak megfelelni képes nem volnék. Öröm és aggály, remény és félelem sajátos vegyülete az, melynek létektani nevét hiába kutatnám. A hol a meghatott szív és lélek legmélyén rezeg az érzés húrja, ott a nyelv megtagadja tolmács-szolgálatát és megszégyenülve elnémul.

Mily szerencsés helyzetben vagyok én, hogy midőn mint a pozsonyi ev. lyceumra megválasztott tanár beköszönő szavakat kell intéznem e mélyen tisztelt gyülekezethez, e perczek alkalmi jelentőségétől eltekintve , épen tanári minőségemre utalhatok és szaktárgyamba vágó némely megjegyzésekhez menekülhetek a szív elfogultsága elől.

A magyar irodalomból választottam tárgyat s a múlt év epocha- lis müvéről, koszorús Aranyunk Buda halála eposzáról, bátorkodom rövid töredékes jegyzeteket felolvasni, s e végett a mélyen tisztelt gyülekezet türelmét egy-két perezre igénybe venni.

I.

„Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól, volt-e nekünk valaha őseredeti eposzunk?“ így kezdi Arany egy értekezését „naiv ejJJŕzuijkról“ (Figyelő. 1860. 1 sz.); s midőn kutatásai nyomán — ha nem is leli fel, Szalay óvakodó megjegyzése szerint, egy magyar Nibelungen óriás izmait, — több költői idomú, kerek szerkezetű történeti mondáinkban egykori naiv nemzeti eposzunk töredék maradványaira utal; s midőn egyúttal magyarázatát — okát adja annak, mért vannak nekünk csak romjaink egy Nibeljingen, egy Kalewala, egy Sbahname, egy jssiáni eposzkor bevégzett öifckbecsü épülete helyett : fölveti végül e kérdést: „fogunk-e mi utódod ez alap hiányában, az elbeszélő költészet terén valami jóravalót ll)zui létre?“ (Figyelő. 186ofc. sz.)