Evangélikus főiskola, Pozsony, 1865

11

gyöngyöt ragadja ki. Nála a népi elem nem többé még fel nem dolgozott , meg nem tisztult s épen ezért a költőn uralkodó anyag, mint némileg Petőfinél, nem csak puszta közönyös ékesség vagy épen czi- kornya és sallang, czégér, mely alatt a nép tűz- és erőteljes bora helyett silány lőrét árulnak, mint Petőfi nem egyszer szolgai utánzóinál : nála a népi elem költészetének, költői nyelvezetének lényeges, szerves és annyira vérré hússá vált alkatrésze, hogy azt a műköltészeti elemektől különválasztani, megkülönböztetni lehetetlen. Greguss szép kifejezése szerint : „a népköltészet földjében termett csemetéket a mü- kertészet oltványaival neveli dúsan termő gyümölcsfákká, s művész elméje megnemesíti a népdal természeti szépségeit“. (A balladáról. 162. lap.)

így teremtett ő a népnyelv tején nevelt erőteljes, igazi költői nyelvet, mely míg egyrészről szemben Vörösmarty képekkel terhelt virgiliusi nyelvével — az egyszerűség, de az eszmék gazdagságának tökéletesen megfelelő egyszerűség bájával igéz meg; másrészről Petőfinek — a népköltészet múzsája által ihletett, de még ki nem forrt, meg nem higgadt nyelve kiegészitőjeűl — oly hibátlan, foltatlan műalak hordozója, hogy Aranyt a magyar igazán classicai költői nyelv és stil megteremtőjének neve illeti meg.

A népnyelv és műnyelv egybeolvasztása teszi alapját Arany nyelvezetének ; communia proprie dicere, egyik főtitka költői dictiójának. Különösen kitűnik ez, midőn a köznyelv szavait, kopott pénzdarabjait átönti s rájok a meglepő újdonság, uj friss fordulat jegyét veri. így számos jelzőinél: „ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol“; „heverő bánatban eszik, alszik, iszik“; „benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja“; „marczona józanság hidegen csúsz rajta“; „látta nehgz kedvét . „mert messzire látó öreg időt éltem“; „puha békesség“; „józan szomorúság“; „szárba eredő remény“; „bizo- dalmas hajlék“ stb.

Arany leginkább megérté azt a kívánalmat, melynek Erdélyi e szép szavakban ad kifejezést : „A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz a ki őt hallgassa, seregestül találand megnyílt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nenj érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállani a tengerbe, mint Jézus — midőn a lélek kegyelmét venné — a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége“. (Kisebb prózái. I, 18. 1.)