Evangélikus főiskola, Pozsony, 1865

12

y.

A népnyelv, a népköltészet tanulmányozásából ered nagy részt ama számos poetica licentia, mely Arany nyelvezetének valami eddig ismeretlen ingert s mozgalmas életet ad. E poetica licentiák, nem meg- szorultság, hanem valódi szabadság, öntudatos művészi tapintat, a költői szólam — az újjá teremtett költői szólam szabad nyilvánulásai. „ A szónoki és költői nyelv egy csoport szépsége nem egyéb, mint szabálytalanság vagy jobban mondva, kivétel a szabály alól, illő helyen használva“ — mond Gyulai Pál (Vörösmarty munkái. II. Jegyz. 293.1.). A nyelvtan szabályaihoz pedánsul ragaszkodás helyett, a nép és idegen nagy költők — egy Goethe — példájára, Arany a költői szólam magasb lendületét, a szófolyamat meglepő — mintegy lüktető menetét, a rhythmus szépségét — zenei kellemét tartván szem előtt, — bámulandóan szerencsés fogással használja a poetica licentiákat. Mily igazolt és mily művészi ez az eljárás, kitűnik abból, hogy a legtöbb esetben a nyelvtani szabálytalanság reflexio nélkül fel sem ötlilc s oly természetes, hogy nyomára csak közelebbi elemzés utján akadunk.

Mily meglepők, mily zöngzetesek, mily erőteljesek az ily inver- siók, bár a magyarban nyelvtanilag tulajdonkép nem épen szabályosak :

„Össze az agg ember rogya két térdére“ (III, 38.).

„Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja“ (Vili, 118.).

„így a király napról sergét töri napra“ (IV, 51.).

„Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen“ (IX, 141.).

„Senki biz oly olcsó, kinek ezt mondd, nincsen“ (XI, 194,).

„Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?“ (XI, 301).

„Könnyű bizony eddig vala szökni árkot“ (XI, 211.).

,,— Vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén“ (V, 60.).

„Mind a hunok tüstént körül arczom vennék“ (XII, 226.).

És más számtalan ily példa. —

Imre Sándor igen kedveseknek érzi a Nibelungen első sorait. (Figyelő. II, 5. sz.)

„Uns ist in alten maeren Wunders vil geseit,

Von helden lobebaeren, von grosser kuonheit . .“

„Ir pflegen dri kiinege edel und rieh .

s egyúttal megemlíti a magyar mondatszerkesztés abbeli egyoldalúságát , mely szerint — különösen régebbi irodalmunkban — a jelzők mind a főnév előtt állanak s ez áltpl a beszéd szabadabb-élénkebb mozgását gátolják. Arany „Buda lifflálá“-bán több példát találunk, hasonlót ^Nibelungen idézett soraihoz. így :