Evangélikus főiskola, Pozsony, 1859
7 költők és költeményeik is e tekintetben vagy inkább alanyilagosak-, vagy inkább tárgyilagosaknak jellemezik magokat. S ugyanaz áll a dalmákról is. Az elmélet figyelmeztet a különböző okossági erőkre is. Annálfogva az ismeret és erzet a különböző okossági erő szerint, melylyel kezeltetik, különböző. De messzire vinne ha a sok okossági erőt különösen akarnók tárgyalni, s azok által nyert ismereteket és érzeteket jellemezni. Czélunkra elegendő lesz megállapodnunk azon általában elismert két okossági tehetségen, miszerint a dolgok felfogása körül vagy komolyan vagy játszilag eljár. A dalmaelmélet fölteszi ugyan az okossági élet törvényeinek vagy is az okossági alakítás ismeretét, azt azonban egészen érintetlenül még sem hagyhatja. Mi beérünk csak egy néhány okossági alak elemezésével, meggyőződésül, hogy a mint azok keletkeztek, úgy minden uj okossági alakításnak is keletkeznie kell. Kik pedig kimerítőbb részletességeket követelnek, azokat a rendszeres aesthelikai tudományra utaljuk. A komoly okosság követi a természeti rendet, miszerint előbbi az ok, s utóbbi az okozat, s minden dolog csak maga helyén és idején való. Jelleme szerint nyilatkozik a dolgok egységi és többségi megkülönböztetésében; a tökély tekintetéből pedig azoknak felületes és eszményi felfogásában. A felfogott dolog az okosság elölt oknak, az az összefüggő részekből álló egységnek tűnik elő. A szó „ember“ például egység, de benne elme és baromi- ság rejlik. Nem oly könnyű minden szónak egységét és többségét észre venni és meghatározni. A szó „félelem“ egysége például kedvetlen érzet, többsége pedig a jövő idő bajai. — Az okok felfogása lehet továbbá vagy inkább külső és felületes, vagy inkább belső és eszményi. Az elmélet tökéletest keres, a mindennapiság a kid\ sőn akad meg és féreg gyanánt a földön tenyészik és fetreng: a tökélyre törekvők sasként a magosságból a földet és napot, és így a dolgok összeköttetését is szemmel tartják. Csak a gyávákat bilincseli le földi göröngy: a szabad lelket ellenben föld és ég uralja. És ebben is talán feltalálható a számos honi dalmák hatástalanságának oka. A mi versezet, azt a közönség rendszerint nem is olvassa. Sokszor várakozásában megcsalatva sajnálja a rá fordítandó időt, s kíméli magát a gyakran tapasztalt unalom és bosszútól. Nem is csuda. Az ember többre teremtetett. Elolthatlan vágy van az ő belsejében a földi dolgok fonalán a sejtelmek országába átvitetni. A költő hazája a tökély tükrében látott nemzete. Mint a ki a mélyvölgyi borongást felváltotta a magas hegyrőli kilátással, meglepetve örvend a jobbra balra terjedő nem reménylelt szép valóságoknak: úgy hivatása a dalmásznak, hogy az olvasóval, az alacsony né- zetekbőli kibontakozása után, a magas sejtelmek valóságát éreztesse. Utikai Cáto és Caesar gyilkosa Brutus, családjuk, rokonaik s barátaik után is ugyan, de sokkal inkább a haza szabadságának vesztén bánkódván ölték meg magokat. Mert „a kinek lelkét eltöltötte a kötelesség szava, vagy valamely szent érzés, valamely nagy gondolat: az ebben él egyedül, ennek áldozza erejét, nyugalmát, örömeit, s kész veszni érette, ha kell, így pecsétlék meg hitöket vérűkkel a szentek; így hala meg Athén-
