Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005
Krizsákné Farkas Piroska: Évfordulók nyomában
Z. Horváth Gyula: Drótostárs Néhány hónap híján egyidős vagyok a rádióval. Első találkozásaim a Budapest II. adásaival születtek a reggeli torna, az indulózenék, a mesék, versek világával. Édesanyámmal éltünk együtt, nekem testvérem lett a rádió. Gyerekes fantáziával néha még beszélgettem is vele, nemegyszer választ adva a feltett, nekünk gyerekeknek szóló kérdésekre, és furcsállva, hogy nem kapok igenlő, helyeslő vagy éppen kiigazító tudomásulvételt, jóváhagyást. Külön élményt jelentett számomra a történelmi, a földrajzi, az egészségügyi előadások tartalma, színes, a mondottakat szinte képpé formáló megjelenítése és a Rádióújság, majd a Rádióélet mindezeket még kiegészítő rajz- és ábraanyaga. Minden szabad percemet a nagy fényezett dobozd Philips mellett töltöttem, és miután egyedüli gyermek voltam, társamnak neveztem el a rádiót, amit édesanyám később drótostárssá egészített ki a huzalok, kapcsolók, földelések kusza garmadája miatt. Külön büszkeséget adott, hogy a 168. Zrínyi Cserkészcsapat - először farkaskölyök, majd cserkészfogadalmat tett - tagjaként az első detektoros kis készülék elkészítésénél gyakorolt közreműködésem jutalmául az 1936-os Gödöllői Jamboree Díszjelvényét kaptam. 1941 júliusát írtuk, a Rádiós Kör tagja lettem. Már háborús szelek fújtak, két nagybátyámat is behívták. Rádiónk is még inkább családtaggá lett, de sajnos később a korlátozó vételi lehetőségek miatt újra előtérbe került a kis drótostárs. Édesanyám, sajnos, egyre többet betegeskedett, rengeteget kellett dolgoznia. Pécsett érettségiztem, majd a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán szereztem diplomát. Az új Standard készülék most már inkább édesanyám társa lett, és esténként legtöbbször ő számolt be nekem a hallottakról. Feledhetetlen emlékű édesanyám 1988 decemberében hunyt el, kicsi kis keresztjét ma is őrizzük, amit a rádiójának állomás- kereső gombjára akasztva vigyázott, mintegy talizmánt óvva azt. Halálos ágyánál vö- rösödő, könnyező szemeim takargatva újra és újra eszembe jutottak évekkel azelőtt mondott szavai: „ Tudod, kisfiam, ötven éves múltam, s annyit voltam egyedül, ha nincs ez a társam, nem lennének emlékeim, pedig emlékek nélkül élni nem lehet. Ezek a huzalok voltak azok az erek, amelyek összekötöttek a többi emberrel, és segítettek eligazodni az életben, az emlékeimben. ” Hallgattam. Csak néztem sovány kis hófehér kezét, a rajta áttűnő megfáradt ereket, és akkor értettem meg igazán, hogy ezek az erek is részesei voltak a rádió embereket összefogó, közelebb hozó hálózatának. Hogy miért mondtam el mindezt az irodalmi értékekkel nem bíró kis önéletrajzi Reggeli torna 56
