Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005

Krizsákné Farkas Piroska: Évfordulók nyomában

Zsombori Pálné: Hol a pipám?

Öt évtizede is lehet, hogy apai nagyszüleiül falujába is bevezették a villanyt, és így teljesülhetett nagymamám régi vágya: a rádió. Megvásárolta egyik Pesten dolgozó fia. Estefelé, amikor végre pihenőre tért, nagy kedvvel hallgatta a világ érdekes dolgait, amelyeket a kis doboz most már közel hozott. Nem így nagypapám! Ő haragudott az állandó zenebonáért, a sok fölösleges locsogásért. Talán úgy érezte, hogy most már kevesebb jut neki párja szeretetéből és figyelméből.

Sokszor üldögélt morcosán a kemence melletti pádon, és az asztalra könyökölve, dohogva eregette bajsza alól a sűrű pipafüstöt. Nem érdekelte az új családtag. Egy-egy operett vagy más zenei műsor pedig úgy felmérgesítette, hogy lecsapva valahová pipáját, kiment a helyiségből. Persze a délutáni és esti semmittevés nem sokat ért a szájában füstölgőjószág nélkül, így kisvártatva vissza-visszatért pihenőhelyére.

Egyik ilyen ki- és bevonulása után sehol nem találta barátját. Hol a pipám? Hol a pipám? - ismételgette morgolódva. Körbecsoszogta a kis szobát, lenézett az asztal, a pad és a székek alá. Felemelte a szőnyeget, még a békésen szunyókáló cirmos cicát is félretolta az ablakpárkányról, hátha rajta fekszik őkelme. A rádió pedig csak beszélt, beszélt. Valami színdarabot közvetítettek, falusi történetet.

Hol a pipám, asszony? - jött egy érces férfihang a dobozból. Nagypapám hökkenten megállt, még egyik papucsát is elhagyta lábáról. Megbolondultam vagy mi volt ez a hang, hisz én most nem szóltam? - gondolta. Nézzen máfő kend az almárium tetejére, hát oda tötte az előbb! - válaszolt egy kedves női hang. Nagypapám ránézett a kisszéken ülő nagymamámra, aki csendesen morzsolta a kukoricát, és elmerülve hallgatta a műsort. Jól van, no! Tényleg oda raktam! - jött a válasz a kicsi ládából. Nagypapám homlokára csapott, és hangosan felnevetett: Ó, én vén bolond! Felnyúlt a ruhásszekrény tetejére, és a pirosodó almák mellől levette pipáját. Ettől kezdve jóba lett a rádióval, és morgolódás, zsörtölődés nélkül élvezte nagymamával együtt a sokféle hasznos beszédet.

Régen volt és igaz, mama többször is elmesélte, amíg éltek. A kis néprádiót sokáig őrizték otthonmaradó családtagjaink, emléknek. Kár, hogy valamelyik dédunoka alaposan megnézte a belsejét, és eltűntek az alkatrészek. Emlékét így szeretném megőrizni.

Budapest, 2005. május 10.

Kovács Emil: Szól a rádió

Bátyámnak szólítom, mivel valamivel idősebb nálam. Apám nem lehetne, ezért bátyám. Az én legidősebb és legfiatalabb gyermekem között 19 év korkülönbség van, jóval nagyobb, mint a rádió és közöttem.

Bizony az úgy volt, hogy egy vezetékes szerkezetünk volt. Egy készülék a nappaliban és egy hat- vagy nyolcszögletű doboz a belső szobában a falon, kétszálas vezetékkel összekötve. Úgy emlékszem, az alapdobozon beállítottuk az állomást és a hangerőt, majd bent a szobában hallgattuk a műsort. Bizony ez mindig ünnep volt számunkra. Csendben ül46