Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005

Nikodém Gabriella: A magyarországi bélyeggyűjtés kezdetei

továbbra is a pénzügyi népbiztosság megfelelő osztályának pénzügyi ellenőrzése alá tartozik. ” Mindebből az látszik, hogy ezt a bizonyos bélyegosztályt nyilvánvalóan megbízták a lefoglalt gyűjtemények felértékelésével és azok eladásának lebonyolításával. A Köz- oktatásügyi Népbiztosság Szellemi Termékek Országos Tanácsa felügyelete alól az olajo- zottabb ügyintézés érdekében helyezték át a Pénzügyi Népbiztossághoz.

Szécsy Artúr is leírja a LEHE 50. évfordulójára megjelent írásában20, hogy a bizottságot, amelynek ő is tagja volt, a külföldön való értékesítés módjára tett javaslat kidolgozásával is megbízták. Névi Pál a Magyar bélyegek monográfiájának első kötetében ezzel kapcsolatban említi, hogy sokak szerint a lefoglalt gyűjteményeket azért nem tudták eladni, mert a külföldi bélyegkereskedők nem voltak hajlandók azokat megvásárolni. Névi lehetetlennek tartja ezt, de látható, hogy a bélyegosztály feljegyzése is említi az irántuk megnyilvánuló általános ellenszenvet, épp ezért tartja célszerűnek az álcázást. Hogy végül ezt az üzletet a Tanácsköztársaság bukása hiúsította meg, nyilvánvaló, hiszen a lefoglalt gyűjtemények értékelése az utolsó jegyzőkönyv szerint még július 19-én is folyt, a bélyegosztály beolvasztása a fenti részvénytársaság keretébe pedig csak a július 8-i beadvány után indulhatott meg. Mindenesetre tény, hogy később a gyűjtemények rendre visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz.

Az I. világháború végén és azt követően megkezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása, az antantcsapatok előrenyomulása következtében megszállt területek kialakulása. Ezeken a területeken nagyon sok felülnyomott bélyeget bocsátottak ki, amelyek nem annyira a postaforgalom bonyolítását, mint inkább a budapesti központtól elszakadt igazgatóságok alkalmazottainak illetményhez juttatását szolgálták. E mellett a cél mellett e bélyegek nagy mennyiségben kerültek a spekulációs piacra. A különböző felülnyomások, a megszállt területeken létrehozott ideiglenes kiadások - ilyenek voltak például a nemzeti hadsereg bélyegei, a román, szerb, francia megszállási bélyegek, a Fiume, Baranya felülnyomások - elborították a piacot, tág teret nyitva a visszaéléseknek. Az 1918- 1919-es helyi kiadású és felülnyomott bélyegek egyébként is nagy vitát váltottak ki nem csak a posta és a gyűjtők között, hanem még a gyűjtők társadalmán belül is. Nyilván akinek érdekében állt, hivatalos bélyegnek ismerte el, ám sokan kardoskodtak amellett, hogy valóban hivatalos kiadásnak e korszakban csak a Tanácsköztársasági arcképes bélyegsorozat és a Köztársaság felülnyomás számít, hiszen ezeket szabályosan készítették, és hozták országosan forgalomba. A Libellus 1920. évi 4-5. számában Adalékok a magyar filatélia történetéhez címmel Rampacher Pál teszi közzé arra vonatkozó információit, hogy a Tanácsköztársaság alatt bélyegtömegek kerültek a nyomdából egyenesen külföldre minden régi és új kiadásból, de mivel ez nem volt elég, új készleteket is nyomattak a forgalomból kivont bélyegekből. Állítása szerint az 1913. Turul, az 1913. Árvíz, az 1914- 15-16. Hadisegély, az 1916. Sürgős, valamint az Aratás bélyegek és az 1918. Károly-Zita kiadás 50 filléres értéke került nagy mennyiségben ki, közöttük azonban sok a gyanús darab, nem létező vízjelállások stb. A posta egyébként gondolkodott azon, hogy a papírhiány miatt a maradék készleteket felülnyomva portóbélyegként felhasználja, ezzel kapcsolatban azonban kikérte az egyesületek véleményét. Ezek erőteljes tiltakozása motiválta aztán azt a döntést, hogy a tömeges megsemmisítését elrendelték.

20 Szécsy Artúr: Az ötvenéves LEHE. In JUBILEHE 1934. Kiállítási katalógus. Budapest, 1934.

223