Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2003-2004
Dr. Garami Erika: Postai pénzkezelés két 19. századi dokumentum tükrében
pénz el nem veszhet, különben a postán, hol fel tetszik adni, el szokott veszni, amint ennek bizonyságára már száznál több példánk vagyon. Az 1786-os rendelet tiltotta meg, hogy a levelekben pénzt vagy más értéket küldjenek, és a levelek kifosztásáért kártérítés nem járt. „Pénzek vagy bankócédulával megterhelt levelek a Postán el ne vétessenek, hanem a delizsánsz szekerekre igazítassanak, ... ha ... valaki pénzzel, vagy bankó cédulával terhelt levelet a közönséges postára adna, azon esetre, ha a levél elvész semmiféle panasznak helye nem fog adattatni. ”1 2 Bécsből hétfőnként reggel nyolckor indult a szerdán a déli órákban Budára érkező postakocsi, amelyre a pénzt szombat délután 6-ig lehetett feladni. A szolgáltatás díja útvonalanként változhatott, de olcsóbb volt, mint a levélpostáé. Pénzküldeményért a rendes díjon felül az érték nagyságától függő külön díjat is kellett fizetni, minimálisan 12 krajcárt.3 Előre nem látható eseményekre, mint. rablás, természeti katasztrófa nem követelhető kárpótlás (vis maior). Az 1776-ban megjelent pátens szerint a feladott pénzekért, államkötvényekért, adóslevelekért a kincstár csak akkor vállalt felelősséget, ha azt feladás előtt bemutatták, és feladóvevényt4 állítottak ki róla. A kár okozóit így felelősségre lehetett vonni. Kártérítés a feladástól számított három hónapig volt kérhető, 1819-ben 20 pengőforint.5 Hiába! Gróf Festetics György a sümegi postáról küldött pénzt Csokonai Vitéz Mihálynak 1801-ben. Három hónap elteltével - elvben eddig volt a reklamációra lehetőség - kapta meg a költő a levelet a pénz nélkül.6 Az idézett rendelkezés előnyét Csokonai nem tudta élvezni, amelynek értelmében az ajánlott levelekből eltűnt pénzek után 20 forint kártérítést kellett volna fizetnie a postaigazgatóságnak. A 18. századtól 1850-ig pénzt befizetni és küldeni úgy lehetett, hogy a feladó a postán közölte, kinek, mennyi pénzt küld. Pénzesleveleket nyitott levélben kellett a postára vinni, ott megolvasták, és a levelet a feladó és a hivatal pecséttel lezárta, adatait felvette, arról elismervényt adott. Ahová postakocsi közlekedett, oda a posta elfogadta felvételre a pénzt, a pénzösszeget bejegyezte, a feladónak igazolást, vevényt adott, a pénzt az illetékes postahivatalhoz postakocsin elküldte. A küldött összegekért a kocsiposta-tarifa szerinti díjat kellett fizetni, s a pénzt úgy küldték tovább, mintha pénzeslevélben adták volna fel. Díjszabások, díjak Az 1783-as tarifatáblázat jól mutatja a nemesfémpénz és a papírpénz közötti elbírálási különbséget. Áruk, értékes tárgyak értékét ezüstpénzben kellett feltüntetni a csomagoláson. A 10 és 100 forinton felüli arany- és ezüstpénzt öt font súlyig7 tekercsbe, többrétegű 1 Huszár József: Pénzküldés a postán a régi jó időkben. In Pál Imre (szerk.): Évkönyv a posta- és távírda személyzete számára. Budapest, 1902, Országos Központi Községi Nyomda Rt. 219. p. 2 Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár IV. 501/e 2330/1793. In Kamody Miklós: Indul a postakocsi. Miskolc, 1990, Hermán Ottó Múzeum. 64. p. 3 Kamody Miklós: Az ajánlás mint postai szolgáltatás múltja. In Postamúzeumi Évkönyv. Budapest, 1991, Távközlési Könyvkiadó. 36. p. 4 A vételt igazoló okmány a latin recepisse - átvesz, elfogad - szóból származik, ami a reformkorban vény, vevény néven terjedt. Az 1840-es években próbálták a viszány megnevezést elterjeszteni, de egy ilyen példány a Pesti Hírlap akkori szerkesztőjéhez, Kossuth Lajoshoz került, aki a viszány szó helyett a tértivevényt javasolta. 5 Hennyey Vilmos: A magyar posta története. Budapest, 1926, Wodianer F. és fiai. 150. p. 6 Kovács Gergelyné: A reformkori magyar posta. In Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány évkönyve 1996. Budapest, 1997, Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány. 107-109. p. 7 1 font: kb. 0,56 kg. 226
