Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002

Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán

rajta aranybetűs felirat: Magyar Királyi Okmány. Ő maga figyelmeztetett rá azzal, hogy ez az ő királyi tanácsosi okmánya, és őt királyi tanácsos úrnak szólítsuk. Hát persze, közhírré tettem ezt a személyzet között.

Zobel jó megjelenésű, barátságos, szíves modorú ember volt, de teljesen zsidó típus. Magyar beszéde szinte mulatságosan zsidós volt, de németül tisztán beszélt. Velem négyszemközt mindig németül beszélt, miközben az volt az impresszióm, hogy nem főtisztviselővel, hanem az előzékeny nagykereskedővel, gyárossal vagy bankigazgatóval van dolgom. Egész más rendet hozott be. Az én közreműködésemre nem volt szüksége. Maradhattam saját dolgomnál. Reggel 8-kor bejött az irodájába, túú-kor már megkapta az aktákat. Az ő saját aktáit azonnal beiktattam, és bevittem neki. O azokkal délelőtt 10 órára már meg is volt, és kiadta nekem. 10-től 11-ig fogadott, a referenseket, a személyzetet és feleket. 11 óra után már kint járt a korzón vagy valamelyik bankban. Délután 3 és 4 között aprobált, 4 óra után már csak a kaszinóban volt található.

Hanem aztán az ő saját aktáival meggyűlt a bajom, mert - ó jaj - éppen úgy fogalmazott magyarul, ahogyan beszélt. A postát, amit phustának ejtett, szerencsére mégis postának írta, de azontúl szegény magyar nyelv, helyesírás és szórend. Bele kellett tanulnom az ő külön nyelvébe és írásművészetébe, mert kézírása is olvashatatlanul rossz volt. Szerencsére lapidáris rövidséggel fogalmazott.

Egyébként Zobel határozottan jó ember volt: a személyzethez szíves, barátságos. Kérésüket, ha csak mód volt rá, mindig teljesítette. Amikor a segélyalap kimerült, akárhányszor saját zsebéből segített ki egy-egy szegény szolgát. Azelőtt nagyon sok volt a rendbírság, ezt ő megváltoztatta. Ha az aktába a referens 50 krajcár bírságot írt be, azt ő kijavította 10 krajcárra, és azt mondta: Ma nem iszol feketekávét! Az 1 forintos bírságot leszállította 20 krajcárra, s azt mondta mellé: Hadd bosszankodja ü magát!

Baross programjához képest elrendelte a posta és távírda egyesítését, és kötelezte a tisztviselőket, hogy határidőn belül a másik szakmából levizsgázzanak. Én erről idején értesültem, és előre tanulni kezdtem a távírdát. Az állami távírdahivatal a régi Kutiák házban (később Bihoreana Bank) volt, a főnök, Patki Nagy Kálmán jó ismerősöm, aki szívesen oktatott. Esténként 6-tól 8-ig ott tanultam, és amire a rendelet megjelent, már jól el voltam készülve, jól is kopogtam. Amint az igazgató adjutánsához illett, elsőnek jelentkeztem a távírdatiszti vizsgára, és 1887. június 8-án Debrecenben a távírdaigazgatóságnál Grandpierre Károly (Emilnek, az írónak atyja), a kiváló szakember előtt jelesen levizsgáztam.

Ez Zobelnek nagyon tetszett, és azt mondta: Most jöjjenek a távírászok, nem sok teketóriát fogunk csinálni, ennek egymásután végbe kell menni. Beszéltem velük a gépen, és biztattam őket, tanuljanak, és jöjjenek. Jöttek is, először Debreczy Imre nyíregyházi, Madzsar Béla nagykárolyi és Miavecz László csabai főnökök, valamint Olay Jenő igazgatósági referens. Jól fel voltak készülve, szépen vizsgáztak. A vizsgán csak Zobel kérdezett, és nagyon jó cenzor volt. Én vezettem a jegyzőkönyvet, és be is írtam a kalkulusokat. Aztán jöttek a többiek, ki jobban, ki gyengébben felkészülve, de mind átment. Végül utolsóként Péreky Sándor debreceni főnökhelyettes. O fiatalkorában a váradi káptalan gazdatisztje volt, és egy vadászaton ellőtte a fél lábát, műlábbal bajlódott. Igen jó távírász volt és jókedvű, víg cimbora. Debrecenben a vizsga után összebarátkoztunk, és megígértem neki, hogy ha átjön vizsga előtti estén, kissé kioktatom. Át is jött a jó Sándor, de valami régi barátaiba akadt bele, és rólam megfeledkezett. Másnap aztán készületlenül

157