Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002
Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán
Télen át péntek este Pontellihez, a Sas kocsmába jártunk szalámira. A helyiség rideg barátságtalan volt, de a szalámi és a bor jó volt. Vend bátyánk régi idő óta oda volt szokva, mi pedig fiatalok és jókedvűek voltunk, és ott zavartalanul mulathattunk. Ott a tréfa, ugratás járta. Néha Westerschütz Józsi volt a célpont, de ő eltűrt mindent, az nem volt mulatság. Tikos Sanyi az már más volt! Vele lehetett tréfálni, ő elértette, viszonozta, és tódította. Nagyszerű hazudozásai, amelyekbe ő teljesen beleélte magát, pompás kiszólásai és vastag tréfái mindig jó hangulatot idéztek elő. Lamos Pista barátunk, a derecskéi jegyző fia verselgető volt, és Tikos nagymondásait mind feljegyezte, hogy azokat versbe foglalja. Jó tréfás parasztikus rigmusokat faragott. Egynek kezdetére még emlékszem... Szóval nem szalonba valók voltak a versek, de Pontellihez nagyon jók, jókat lehetett rajtuk nevetni. Lamos a Tikosiádákról eposzt akart írni. Én ajánlottam neki, hogy Tikost Makó lovag szerepében léptesse fel. Ugyanis nálunk, Biharban az a régi mondóka járta, hogy Makó - aki (nem: amely) Jeruzsálemtől messze esett - nem Csongrád megyének hagymakoszorús szélvárosa volt, hanem egy bihari vitéz, aki kevésbé dicsőséges emlékű II. Endre királyunk keresztes hadával a Szentföldre volt indulandó, de Spalatóban leitta magát, és lemaradt a gályáról. Csúfsággal, szégyenszemre haza kellett jönnie, és rajta maradt, hogy messze esett Jeruzsálemtől. Tikos Sanyit, aki maga is kész vígjátéki alak volt, éppen a koronás bohém Jeruzsálemi András idejében szerepeltetni, a teljesen hiábavaló keresztes hadjáratnak, ennek a nagy kalandnak és a sok lézengő áttérnék" kortársaként, ez hálás témának ígérkezett. Lamosnak tetszett a gondolat. Én már akkor is bújtam a történelmi műveket, és megígértem neki, hogy a kellő miliőhöz adatokat szerzek, és ha helyet hagy nekem a füzetben, néhány illusztrációt is pingálok abba. Rímes alexandrinusokban - amint hőskölteményhez illik - elkészült a versezet. Az én tollrajzaim is elfogadhatóan sikerültek, a koma mongolos arca mindenütt felismerhető volt, és a nagy mű egy pénteken este felolvastatott. Nagy volt a siker. Sanyi mindjárt kitalálta, hogy őróla szól az ének, tetszett neki. Figyelt, mulatott rajta, lelkesedett, majd a végén, amikor Makó úr lovaghoz illően karddal kezében hősi halált hal, nagyon elérzékenyedett. Megölelte, megcsókolta Lamost. Na komám - mondta -, ezt jól csináltad, ezt nem felejtem el neked soha! Te nemcsak szeretsz, hanem ismersz is engemet. Lássátok, éppen ilyen lettem volna, ha akkor élek! Nem is érdemes a mai rongy világban élni, amikor, ha meg akarom mutatni mennyivel különb vagyok nálatok, már három postakosarat kell átugornom, pedig már kezd a hasam is nőni!* He he he! A hősköltemény tartalmát, mivel még emlékezetemben van, a postás utókor épülésére elmesélem. Az események történelmi sorrendje nem egészen hű, de ez poetica licentia12. Makó lovag a 13. század elején Sándor váradi püspöknek volt udvari vitéze. Püspöki nemes és földesúr volt ő tulajdonképpen, de a Sárréten, ahol ő felnőtt, sikamlós a talaj, és a birtok különféle kalandozások alatt kicsúszott a lába alól. Ezért aztán felajánlotta szolgálatait a püspöknek. A várban lakott, a vitézi asztalnál étkezett. Tisztsége is volt. Ő tanította Ritter: lovag. Poetica licentia: költői szabadság. 149
