Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002

Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán

a nemes apródokat, a püspök familiárisait13 lovagolni és a lóval való bánásmódra. Ez éppen neki való foglakozás volt, mert ő saját ítélete szerint legjobban értett ehhez a világon, s mert ez a tanfolyam az, amelyen ősidőktől fogva aHuszáren-Reitschulig legjobban lehetett lármázni, és gyónás-vezeklés veszélye nélkül mentői cifrább dicséreteket elkövetni. A vitézi táblánál Makót szerették. Ő maga a jó konyhának és borocskának pártolója volt, a tréfát szívesen eltűrte, és jól kivédte, vagy viszonozta. Máskülönben vitézember volt ő, ha rá került a sor. 1225-ben lent járt ő a király seregével Erdélyországban, és derekasan közreműködött a hűtlen német lovagrendek kikergetésében. Akkori élményeiről aztán szívesen beszélt. Hajmeresztő kalandok és hőstettek voltak azok, és minden alkalommal javított és bővített kiadásban adattak elő.

A püspök is szerette. Ha rossz kedve volt, akárhányszor lejött a vitézi asztalhoz, felvidult. Ott rendesen Makó vitte a szót, kifogyhatatlan volt a jóízű tréfálkozásban.

A költemény azon kezdődött, hogy a vitézi táblának vendégei voltak Szent János vitézei, a johanniták jöttek be egy kis poharazásra, megkóstolni a kitűnő 22-es termést, amelyet az aktualitás kedvéért - és mert az Aranyoldalon termett - Arany-Bullának neveztek el. Ezek a lovagok német birodalmi vagy burgundiai származásúak voltak, de megma- gyarosodtak, és egyúttal saját nemzeti hibáik mellé a magyarok hibáit is átvették. Nagyképűsködő, nagyivó, erőszakos emberek voltak, mint valamennyi nőtlen életre kárhoztatott katonai szerzetesrend tagjai. A nép veresbarátoknak hívta őket, mert hadba vonuláskor vértjükön felül veres lovagi köpenyt viseltek.

Az asztalnál — ebéd után - már jó hangulat volt. Makó úr beszélt, és tanítványival dicsekedett. Amelyik aztán az én kezem közül kikerül, az már igazán kész lovas vitéz.1 Láttátok volna tegnap a Pázmány fiút! Úgy ült a nyeregben, mintha odanőtt volna! Akár Szent György maga! Nem úgy mint te, Roderich, itt mellettem, aki lóháton hosszú lábaiddal nem tudsz mit kezdeni. A vicc találó volt, de jót nevettek a nyurga szentjánosi13 14 vitéz rovására. Roderich, akinek a füle már piros volt a jó bortól, megorrolt, és mérgesen felelt: Én legalább igazi ritter vagyok! Az én őseim már Nagy Károly császár idejében is grófok voltak. A magyarok pedig csak azután szaladtak ide Ázsiából. Te pedig magad dicsekszel azzal, hogy még vadabb fajtából való vagy.

Ugyanis Makó úr hun ivadéknak vallotta magát. Emellett bizonyított zömök termete, mongolos arca és fekete sertés haja is. Mit tudsz te - szólt Makó -, mik vagytok ti valamennyien énhozzám képest?* Ritterek? Lehet, de vitézek nem vagytok. Láttam az atyádfiáit a Bárcaságban, de csak a hátukat. Én magam száz ilyen rittert kergettem magam előtt, de elbántam volna kétszázzal is. Az én őseim a nagy Attilának voltak vitézei. Az volt ám a király! Holmi Szigfrid és Gunther sváb királyocskák boldogok voltak, ha a kengyelét tarthatták, amikor lóra szállt.

Az asztalvégen a fiatalság rákezdett a régi csúfolódó nótára: Ama híres Attilának, nak, nak, nek, nak! Bendegúznak a fiának, nak, nak, nek, nak! Kinek neve hallatára, ra, ra, re, ra! A gátból kibújt a pára, ra, ra, re, ra! Ez sértés volt, a németek felugrottak. Roderich öklét ütésre emelte, de Makó egyet lökött rajta, és amaz a székébe visszaesett.

13 Familiáris: nagyobb úr szolgálatába szegődött kisnemes.

14 Szentjánosiak, Szent János vitézei: keresztelő Szent Jánosról elnevezet, a 12. században alakult, kezdetben betegápoló, majd katonai lovagrend tagjait, más néven johanniták.

150