Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002

Bartók Ibolya: Dr. Forster Károly beszámolója az 1939. évi postakongresszusról

Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a kongresszuson a magyar kormányt képviseljem. Bár bizonyos gyakorlattal rendelkeztem, hiszen megelőzően, két postakongresszuson volt vezérigazgatónk, báró Szalay Gábor mellett második delegátusként már részt vettem, egyetlen magyar kiküldöttként most mégis szorongó érzéssel indultam március elejének egyik ködös, hideg reggelén a hosszú útra. Triesztben szálltam hajóra. Az olasz egyesült hajózási vállalatok egyik pompás hajója, a Neptunia volt a menetrend szerinti hajó. A szükséges alakiságokon hamar túlestem. Azután fel a hajóra! A szolgálatkész, udvarias és figyelmes személyzet a kabinomba kalauzolt. A kabin inkább szállodai szobának felelt meg, mint régimódi hajókabinnak. Pompás modem ágy, szekrények, mosdó- és tusolófülke tették lakályossá. Még az ablakjainak rendes, nem ovális alakja is feledtetni kívánta, hogy tengeren voltunk.

Az első idő, mondhatni az első nap a felfedezések napja volt. Kíváncsian járta be az ember a sok-sok emelet magas vagy tán inkább mély hajót. A hatalmas fedélzet, a szalonok, az éttermek, a játszóterek, a nyitott uszoda, a hajó egész testét körülfutó hosszú sétaút mind-mind tele volt kíváncsi utasokkal, akik egymást is fürkészték, nincs-e ismerős. Biztosra vettem, hogy fogok találkozni közép-európai kongresszistákkal. Csakugyan, rövidesen megtaláltuk egymást: két svájci, két román, három lengyel delegátus és a Nemzetközi Postairoda német származású helyettes igazgatója szállt Triesztben a hajóra. Nagy volt a kölcsönös öröm. Ismertük már egymást a korábbi kongresszusokról és konferenciákról.

Közben a hatalmas hajót apró vontatóhajócskák húzták el a kikötő partról, majd egy bizonyos távolságban megindult a hajó hatalmas gépezete, és Isten nevében útra keltünk.

Estére Spalatóban voltunk, majd harmadnap Nápolyban. Itt már a déli, meleg olasz nap várt bennünket. Újabb kongresszisták érkeztek: a Dél-Afrikai Unió képviselője, majd Egyiptom új delegátusa - akit még nem ismertünk - szállt a hajónkra. Itt jöttek fel az olaszok is, hárman, akik közül egyet már ismert a régi gárda. Egész konferenciányi postás társaság gyűlt össze. Ezt útközben ki is használtuk, és naponta két órán át félhivatalos megbeszélést folytattunk a kongresszusi anyagról.

A hajó Nápolyban elég hosszú ideig tartózkodott ahhoz, hogy kirándulásra mehettünk Pompejibe. Csodálatos érzés volt végigjárni a kiásott utcákat és házakat, amelyekből a kétezer év előtti római világ nyomai, emlékei tárultak elibénk.

A hajó Nápoly után az afrikai partok felé vette útját, és másnap este Algírba érkeztünk. A hajóstársaság itt is autókirándulást szervezett a város megtekintésére. Bár az időjárás nem kedvezett túlságosan a kirándulásunknak, közben ugyanis egyszer bőrig áztunk, mégis örültünk, hogy láthattuk ezt a nagyvárost, amely a francia kolonizáció büszkesége. A város a maga amfiteátrumszerű fekvésével, a körben fekvő hegyeivel valóban festői látvány. Hatalmas, Párizsra emlékeztető kőrútjaival, csodaszép tereivel és épületeivel Európát varázsoltaAfrikába. Ízelítőül az arab sikátorokat és városnegyedet is megnéztük, ahonnan azonban - élen a hölgyekkel - sietve iparkodtunk tovább, az ottani séta nem látszott biztonságosnak.

A hajó Algír után - a rövid egyórai gibraltári tartózkodást nem számítva - már megállás nélkül Amerikának tartott. Az útirány állandóan délnyugati volt. A Kanári-szigetek után eltűnt előlünk a szárazföld, és majd egy hétig csak az ég és a tenger csodálatos panorámájában gyönyörködtünk. Nincs írói képességem arra, hogy egy ilyen óceánátkelés szépségeit leírjam. Ezt igazán csak látni és átélni lehet. Akár nappal látjuk a hatalmas tengert, a végte123