Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1999-2000

Tanulmányok és különfélék - Urbán Gyöngyi: Visszaemlékezések és vallomások

ózás emlékei nem kerülhetnek a szemétbe. Ez majdnem egybeesett a diósdi múzeum létrehozásának idejével. Előtte volt még egy igen fontos és érdekes esemény, meg akarták semmisíteni a lakihegyi szivar alakú tornyot. Egy országos méretű megmozdulás azonban megmentette; a megjelent sok újságcikk és a szakemberek tiltakozása, valamint elmondása, hogy ez a torony Európában egyedülálló, nem volt hiábavaló. Később ipari műemlékké nyilvánították, ami nagy szerepet játszott abban, hogy a Rádió és Televíziómúzeum létrejöttében megpróbáltam segíteni.

A létesítendő múzeum szempontjából igen nagy szerencsét jelentett az adott, átalakítható diósdi területet és a sok érdekes ötlet annak megvalósítására, kialakítására. Aztán amikor közeledett a megnyitás ideje, mindenhonnan - vidékről, a szekrények mélyéről - előkerültek az elrejtett, megmentett tárgyak. Ezt a gyűjtést most is folytatni próbáljuk. Éppen ma hívott fel egy kollegám, hogy a Műszaki Egyetemnek akartak ajándékozni egy antennát, de sikertelenül. így megbeszéltük, hogy másodikként bár, de a múzeumnak ajánljuk fel. Hiszen ezek olyan emlékek, amelyeket később legfeljebb csak fényképeken láthatunk, de hát az egészen más. Amikor az egyetemnek ajánlottuk fel, arra gondoltunk, hogy ez a hatalmas, másfél emelet magas antenna technikatörténeti emlékként akár egy szobor is lehetne. Furcsa, hogy mennyire nem törődünk ezzel...

Véleményem szerint a múzeumok, kiállítók gondolkodását több oldalról is jó lenne formálni, bár tudom, hogy erre egy műszaki múzeumban kevesebb a lehetőség, de olyan kortörténeti kiállításokat kellene létrehozni, amelyekben minden benne van. Tehát nemcsak festmények, szobrok kellenek egy kiállításhoz, hanem legyen benne a film, a szék, a lakásberendezés: a kor minden jellemzője. Ha valaki végigmegy egy ilyen kiállításon, tényleg úgy érezheti, hogy megismert egy kort, közelebb került az akkori élethez, a múlthoz. Ebből a szempontból nagyon jó a Rádió és Televíziómúzeum kiállítása, hiszen ott a műsorszórás és vétel eszközei mellett életképeket is láthat az érdeklődő látogató, amelyek elég pontos kortörténeti képet adnak.

Aki csúnya szóval „ rádiózás-televíziózást csinál ”, az valahol igaz, hogy csak eszköz, de mégiscsak a kultúra, a hírek, az információk terjesztésének egy nagyon fontos eszköze, mint ahogy a múzeumok is azok. A kor nagy „ újítása ”, az Internet virtuális múzeumai azonban nem válhatnak vetélytársaivá az igazán jó múzeumoknak. Nehezebb ugyan a tényleges eszközök bemutatása, mint a róluk készült fényképeké és leírásoké, de nekem az a véleményem, hogy a tárgyakat, a múzeumi élményt, a látogatás élményét nem pótolhatja egy-két oldal megkeresése, megnézése az Interneten. Ugyanúgy, ahogy a színház atmoszféráját sem pótolhatja a könyv vagy akár a televízió sem. A tárgyak valószerűsége sokkal értékesebb, és ha rajtam múlna, biztos azt követném, hogy maradjanak meg természetes, igazi formájukban, ne legyen kényszer, hogy nincsen hely vagy tér a bemutatásukra. A cél az Internetes „múzeumokkal” az, hogy távoli múzeumokat, érdekes kiállításokat lehessen megnézni, de végső soron a virtuális múzeum nem pótolhatja az igazit. A virtuális világ megteremtése a mi szakmánktól nem áll messze, de ez egy olyan eszköz, amivel meg kell találni az egyensúlyt. Egészen más az, amikor dolgozik vele valaki, és más, amikor szörfözik, hátradől, maga mellé veszi a whiskyjét, és átengedi magát ennek a hangulatnak. Ez két teljesen különböző dolog, és ezeket szét is kell választani. Nem szabad, hogy degradálódjon ez a dolog úgy sem, hogy a múzeumok csak így mutassák meg magukat, attól félek, hogy a generációk egymásutániságába ez esetleg belenevelődhet, és erős túlzással persze, de meg207