Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1999-2000
Tanulmányok és különfélék - Urbán Gyöngyi: Visszaemlékezések és vallomások
Urbán Gyöngyi Visszaemlékezések és vallomások Dr. Tormási György - az Antenna Hungária Rt. stratégiai igazgatója, a Postai ésTávköz- lési Múzeumi Alapítvány Felügyelő Bizottságának tagja: „A szekrények mélyéről előkerültek az elrejtett, megmentett tárgyak... ” Amikor a múzeumi alapítványhoz fűződő kapcsolatomon elmélkedtem, azon is elgondolkodtam, vajon mi vonz engem a múzeumhoz, a múlthoz. Az én életemben nagy változáson ment át a szemlélet, a viszonyulás a régi értékekhez, a régi dolgokhoz. Emlékszem, hogy huszonéves koromban a szüleimnél tapasztalt gondolkodás, az értékrendjük, a tárgyaik nagyon régiesnek, ódivatúnak tűntek; nem szerettem őket. Mindenben az újat kerestem. Példa erre, hogy amikor a szüleimtől elköltöztem, egy lapos tetős házat választottam, számomra akkor ez volt a legkorszerűbb, legmodernebb megoldás. Ez azóta megváltozott, ma már jobban tetszenek a házszerű házak, míg ezek a modemnek mondottak egyáltalán nem. Egyszer Zürichben egy szabadtéri múzeumban láttam néhány „nagyon Bauhaus-házat”, amelyek a süteménytől a lábasig mindenre hasonlítottak, de abszolút nem voltak házszerűek. Ezek akkor engem nagyon megdöbbentettek, de ellenérzésemet igazolja a tény, hogy ez az építkezési mód azóta sem terjedt el, ezt a modernizmus egy túlhajtásának érzem. Még egy nagyon érdekes emlékem van, ami mindig eszembe jut, amikor a múltról gondolkozom és beszélek. Réges-régen Finnországban voltam három hónapig az ottani műsorszóró cégnél, ahol az állomásokat, az új technikákat tanulmányoztam, és persze ismerkedtem egy kicsit az országgal is. Az első napom reggelén felhívott egy egyetemi professzor, hogy bár tudja, hivatalosan még nem vagyok Finnországban, de ha van kedvem, menjünk el várost nézni. Nagy meglepetésemre először a helsinki temetőbe mentünk, ahol azt mondta nekem, hogy a népet, az embereket a múltjukon keresztül lehet megismerni, és a múlt tiszteletének legfontosabb helye a temető, ahol láthatjuk, hogyan gondolkozik, hogyan gondoskodik egy nép az őseiről. Én a temetőket sosem nevezném szépnek, de ez a temető olyan hely volt, ahol érezni lehetett azt, amit a professzor érzékeltetni akart: Finnországban nagyon fontos, hogy milyen volt a múlt, és hogyan gondoskodnak őseik emlékéről. Ahogy múltak az évek, egyre inkább összerakódtak bennem ezek az érzések, emellett sok minden szerencsésen találkozott az életemben. Nekem a jelenlegi egyben az első munkahelyem is. Fönt a Széchenyi-hegyen kezdtem akkor, amikor a magyarországi televíziózás kezdődött; és megéltem, hogy az első, régi berendezéseket korszerűtlenné válásuk miatt lecserélték. Bár akkoriban úgy éreztük, hogy személyes kapcsolatunk van ezekkel a régi tárgyakkal, a mindennapi munkám része lett, hogy vagy kidobjuk, vagy megőrizzük őket. Nosztalgiából talán, de mindenből megpróbáltam eltenni. Nemcsak én gondoltam így, szerencsére az országban sok kollega rejtette el a régi holmik egy részét, és ezzel egyben megőrizték az utókornak. Valahogy így kerültem egyre közelebb ahhoz a felismeréshez, hogy valamit tenni kéne szakterületünk érdekében, hiszen a rádiózás és a televízi206
