Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1998

Borsos Károly: Történelmünk önkényes elemzése

a törökök lerombolták. Ez ebben a megfogalmazásban semmiképp nem igaz, a rombolás kedvéért talán semmit sem romboltak. Az természetesen előfordult, hogy a várfalak megerősítéséhez anyagnyerés érdekében épületeket bontottak. Tényként megállapíthatjuk, hogy a háborúkban megsérült magyar templomok helyreállításához nem hoztak létre Műemlékvédelmi Felügyelőséget. A töröktől való megszabadulás utáni szegény világ, majd a kuruc-labanc idők gyújtogatásai nem kedveztek a nemzeti emlékeknek. Ezután pedig senkinek sem állott érdekében, hogy javainkat védje. Megindultak az építkezések és folytatódtak a bontások, eltűntek városfalak, városkapuk forgalmi és városfejlesztési, valamint politikai okokból. Valamit akkor ki akartak radírozni a magyar múltból. Ezzel együtt eltüntettük a nagyszámú törökkori építészeti emléket is. Ez utóbbiakat biztosan nem a törökök bontották le, még az sem igaz, hogy ekkor a nemzet nem akart emlékezni a török világra, hiszen ekkor Rákóczi a törökök támogatását kereste, Kossuth is Törökország felé vette útját 1849-ben. Igaz más választása nem igen volt. A műemlékek sorsa könnyen megérthető, ha a budai vár palotaegyüttesére gondolunk, az eddig megnyitott múzeumokban egyetlen barokk terem, szoba nem maradt, pedig az ostrom végén még a Habs- burg-terem is megmenthető lett volna. A Zsigmond-kápolna alatti kripta kifosztása időben majdnem egybeesett a középkori szobrok megtalálásával.

Ezen kitérő után visszatérve a lényegeshez, a túlélés problémájához, megállapíthatjuk, hogy a három nagy idegen tűnt le Európa tereiről, de mi meg tudtunk maradni. Közben kis idegenek is eltűntek, a kunokból annyi maradt fenn, amennyi velünk összeolvadt. Az előttünk itt járók sem tudtak itt végleges államot létrehozni, sem a hunok, sem az avarok, pedig korukban Európa még nagyon labilis állapotban volt.

Köztünk és a többi keletről jövők között talán az a különbség, hogy amikor mi a bolgárok és a kunok nyomására Vereckén átjöttünk, örültünk, hogy élünk és nem tápláltunk világhatalmi álmokat. Egy ideig rabolgattunk Nyugaton, de mielőtt még nagyobb baj lett volna ebből, abbahagytuk és gyorsított ütemben felvettük az európaiak közös jegyét, a kereszténységet.

A tatárjárás problémájához néhány szóra vissza kell térnem, mivel azt állítottam, hogy a tatárság itt, nálunk vesztette el erejét. A dél-amerikai és mexikói spanyol hódításokkal kapcsolatban a vesztesek védelmében fel szokták hozni, hogy a néhány száz hódító új fegyverei, a puska és a ló tette lehetővé a győzelmet. A tatárok hatalmas sereggel és bizonyos fokig az európaitól eltérő harcmodorral éltek, így a mohi csatatéren teljes győzelmet arattak. Az államhatalom látszólag széthullott, de életben maradt a király. A városok közül Pestet és Nagyváradot vette be a tatár. Nyitra, Esztergom, Székesfehérvár, Győr magyar kézen maradt. Ebben az időben az ország sík vidékeinek legalább a fele mocsaras, lápos árterület volt. Az ide menekülő és a terepet jól ismerő lakosság üldözése kockázatos vállalkozás volt. Szerintem a tatárok nem Ogotaj kán halála, illetve az új kán megválasztása miatt hagyták el az országot, hanem erejük reménytelenül megfogyatkozott. Ha nem így lett volna, akkor néhány év múlva IV. Béla nem tudta volna elhárítani az újabb tatárbeözönlést. A felégetett ország vigasztalan képet nyújtott, de ez nem jelentette az ország erejének elpusztulását.

Amikor a nagyokkal való konfrontációról van szó, mint valami különleges „magyar átkot” szeretjük a pártoskodást, a széthúzást kiemelni. Akkor, amikor valamelyik szomszédos ország megsegítése vagy megtámadása ügyében kellett dönteni, erősen valószínű, hogy nem minden döntéshozó volt azonos véleményen, de azért történt valami. Nagy

135