Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1998
Borsos Károly: Történelmünk önkényes elemzése
A kereskedő elgondolkozott, majd azt mondta: Jó ember vigye a kalapot, de vigye ezt a tragédiasorozatot is. Valóban ilyen a mi történelműnk? Vér, bukás, száműzetés, halál? Szerintem nem. Valódi történelmünk valahogyan egész más annak ellenére, hogy a tankönyvekben tanított történelem rokon az előbbi anekdotában lefestett képpel és, hogy a történések egyfajtán igazak is. A történelemtanításban 1945 sem jelentett lényeges változást. E fordulópont előtti és utáni történelemtanítás azonos eseménysorozatot fogad el tényként, csak a nézőpont helyeződött át, de a katasztrófaszemlélet mindkettőnek alapja. Igen, talán azért, hogy mindenkibe beidegződjék, hogy legjobb a nyugalom, a nyugi. Mindkét történelemtanításnak van egy fedhetetlen múltú, pozitív hőse, Mátyás király, az igazságos. Tucatjával találjuk ki még ma is az igazságosságáról szóló legendákat, talán tudat alatt azért, hogy később csalódást kelthessünk. Jó férj is volt, felesége kívánságára ezért csinált egy hatéves fiúcskából esztergomi prímást. Demokratikus is volt, ezért akart egy boroszlói polgárlánytól származó természetes fiából, Corvin Jánosból magyar királyt csinálni. A Szép Ilonka-féle liliomtiprást is másként ítéljük meg, mint Melinda esetét. Szegény ősz Peterdi boldogan nyugszik az örökös hazában, míg egy érett asszony félrelépésénél egyetértünk az esetről valamit sejtő királynő meggyilkolásával. Mátyás nagy király volt, és nem lehet korából kiemelve vizsgálni sem jobbról, sem balról. Átplántálta hozzánk a reneszánszot, épített, de közben pusztította az Anjou-kori emlékeket; kitűnő hadvezér volt, bevette Bécsnek büszke várát; tudósokat gyűjtött udvarába, művelt volt, erre utalnak a megmaradt Corvinák. Épített, háborúskodott, tehát az ország erején felül költekezett. Talán a trianoni béke óta kialakult és azóta az egész nemzetre kiterjedt fekete-fehér, igen-nem játékban a nézetek polarizálódtak, így lett Mátyás fehér és igen, tehát az abszolút pozitív hős, míg szegény Dobzse László két trónkövetelővel, üres kincstárral, gyermek prímással, megoldatlan török fronttal a fekete, negatív figurává alakult. Hogy mennyire belénk nevelődött a katasztrófaszeretet, azt könnyen felmérhetjük, ha a Nemzeti Galériában végignézzük a XIX. század nagy mestereinek történelmi festményeit. Láthatjuk a kiterített Hunyadi Lászlót, H. Lajos holttestének megtalálását, Zrínyi Ilonát a vizsgálóbíró előtt, Zrínyit és Lrangepánt a siralomházban, a menekülő Thököly Imrét, amint apjától búcsúzik, az ugyancsak menekülő Dobozit, amint feleségét megöli stb. Persze ez túlzás, hiszen ki van állítva Vajk megkeresztelése és Budavár visszavétele 1836-ban. Ezekkel azonban az a baj, hogy Benczúr Gyulát nem illik szeretni, meg az is baj, hogy mindkét képen lényeges szerep jut a németnek. A katasztrófaszemlélet egyszerű - halál, börtön, száműzetés - könnyen érthető, érzelmeket indít el, és felment a gondolkodás kényszere alól. Ezt a kényelmes egyszerűsítést sok mindenre át lehet vinni. Elpusztult középkori műemlékeinknél, például a székesfehérvári királyi bazilikánál egyszerű a szokásos magyarázat: a 150 éves török uralom alatt elpusztult. Itt nem hat zavaróan, hogy 1777-ben még a Nagy Lajos-féle sírkápolnában és Mátyás király sírkápolnájában rendszeresen miséztek, majd Sellyéi Nagy Ignác püspök az egész együttest renováltatni akarta, de halála ebben megakadályozta. Utódának, Milassin püspöknek viszont fontosabb volt egy új püspöki palota, melyhez az olcsó építési anyag a rossz állapotban lévő bazilikából könnyen kitermelhető. 131
