Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1997

Kovács Gergelyné: Múzeumi gyűjtemények a változó világban

múzeumra", vagy „élőmúzeumra” van-e szüksége az éppolyan tudománytalannak tűnne, mintha selejtezést mondanék - hajói emlékszem - a meghívóban szereplő skartáció helyett.

Kosztolányi Dezső írta a 30-as években a Pesti Hírlap Nyelvőre előszavában: „Annyi bizonyos, hogy olyan zagyva nyelvnek, melynek szókincse idegen szavaktól tarkái, eredeti szerkezete, mondatfűzése pedig napról-napra satnyul, csak kevés megtartó ereje van. Azok akik ilyen nyelvet beszélnek, máról holnapra átnyergelhetnek egy másikra, csak épp hangsúlyukat kell némiképp megváltoztatni. Meg kell tehát kérdeznünk önmagunktól becsületesen, hogy mit akarunk? Ha magyarok akarunk maradni, ragaszkodnunk kell nyelvünk helyességéhez és tisztaságához, ez érdemes föladat. Más nyelvet sohasem tanulhatunk meg tökéletesen, legföljebb értelmünkkel, az pedig egy hajítófát sem ér. ”

Kosztolányi anyanyelvről mondott szavait a múzeumi gyűjteményekre is helytállónak érzem. El kell dönteni, hogy mit akarunk, ha meg akarunk maradni múzeumnak, akkor nem kell játszóházzá, vagy iskolai fizikaszertárrá silányítani a múzeumot, jórészt azért, mert már az iskolákban is csak virtuális fizikaszertárak léteznek, és a diákok mégis az Öveges-féle fizikatanulásra vágyakoznak. A múzeumokat a vélt vagy valós marketingigények miatt nem szabad jelmeztárrá vagy panoptikummá silányítani. A divatok minden irányba húznak. A pénztelenség a vurslit, a bálokat és a vásárt is beengedi a múzeumi falak közé.

Ha magyar műszaki múzeumok akarunk maradni, akkor hazánk jelenkori technikatörténetét kell gyűjtenünk és megőriznünk. Ma a magyar ipar- és technikatörténet történelmi időket él, de úgy tűnik, a múzeumban hiteles dokumentumok sem kerülnek be, nem hogy történelmi archiváliák.

Van-e olyan múzeumi törvény vagy lesz-e, amely kedvezményekben részesíti a szakmúzeumok gyűjteményeit a jelenkori gyártmányokkal, gyártási eljárások dokumentumaival gyarapító gyártókat? Lesz-e törvényi előírás és kötöttség a múzeumi feladatok társadalmi megosztásáról, avagy az a sokat emlegetett privát szféra, a polgárság az utópiák birodalmában marad?

Minden a törvényekkel kezdődik. A törvények nélküli életnél csak a rossz törvények alatti élet a nehezebb. A műszaki muzeológia szempontjából eddig csak rossz törvények születtek. Az 1990 óta hozott közel fél ezer törvényben, a privatizációs törvénytől a vagyonkezelésin át a csődtörvényig, még véletlenül sem jelent meg egyetlen olyan utalás sem, amely a fent elmondott történelmi idők archiváliáinak múzeumba jutását segítette volna.

A gyűjteménygyarapítást minden módon szorgalmaznunk kell. A jövőnek is teljes gyűjtemények kellenének, az Internetnek is. Meg kell látnunk a Internet-rendszerben rejlő nagy lehetőségeket, s az nem elsősorban a virtuális múzeumokban való barangolást jelenti. Ha a világ minden múzeumának, minden leltárkönyve fent lenne a hálózaton, könnyen megszerkeszthetnénk, mondjuk A világ tűzoltói vagy a Cséplőgépek és cséphadarók a világ múzeumaiban című CD-kiadványokat.

De mikor kerül a világhálóra a Botswana-i múzeum cséphadaró-gyűjteménye? Soká vagy soha?

Mindig többen lesznek azonban azok az emberek, akik nem az interaktív multimédiák közvetítette pszeudó-élettel, történelemmel kívánnak megismerkedni, hanem a valósá76