Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1997
Kovács Gergelyné: Múzeumi gyűjtemények a változó világban
gossal minden érzékszervük közreműködésével. (Úgy-e milyen szelíd kifejezés a pszeudó- élet, ahelyett, hogy magyarul kimondanánk, hamis, álságos?) A múzeumokban is az életet és a tudást fogják keresni. Megtalálni azonban csak akkor tudják, ha a múzeumi gyűjtemények a kiállításokban emberi, nemzeti, történelmi sorssá állnak össze. Ehhez már elégtelenek a gyűjtemények. Olyan muzeológusok is kellenek, akik megteremtik ezt a világot valahogy úgy, ahogy a nyugat-afrikai mandigók mítoszában az örökké élő dal megszületett. Garissénak, a neves harcosnak azt ajánlotta egy éneklő madárka, hogy mentse az életét dalba, mert csak az él örökké. Készíttetet egy gyönyörű lantot, de hiába akarta megszólaltatni, nem szólt. A készítője elmondta, azért hallgat mert nincs szíve, adni kell neki, „...a lant fája nem lehet többé annak a fának a része, amelyikből faragták. Legyen a te sorsod része. ” - mondta a faragó a vitéznek. Garisse el is vitte magával a következő csatába, hátán hordta. A lant végigküzdötte vele a csatát, szenvedte szép fiai elestét. Hősünk összetört lélekkel és testtel indul haza. Otthon szögre akasztotta a lantot, az azonnal megszólalt és örökké énekelte a hős sorsát, mintha annak szívéből szólna. A változó világban a múzeumi gyűjteményeknek is ilyen lantnak kell lenni, örökéletű hírmondóknak az emberiség sorsáról, örömeiről és bánatairól. Most, amikor az információs társadalomról, mint a fogyasztói társadalom egyik korszakáról beszélünk, az információs szupersztrádára már rávetül az új korszak, az ökológiai és ökonómiai forradalom árnyéka (katasztrófát is mondhatunk). Az új korszak az ökotársadalomé lesz, a kényszerű korlátokkal élni tudó mértékletes társadalomé. Az emberiségnek új műveltségre lesz szüksége, amely a hagyományokra és a tapasztalásra támaszkodik. Múzeumi gyűjtemények a változó időben? így kérdőjellel ejtve előadásom címét, el kell mondanom, az elmúlt négy napbanTolnát-Baranyát járva szívszorító volt a múzeumi gyűjtemények helyzetét látnom. Ormányság falvaiból már kiköltöztek a múzeumi gyűjtemények. Vajszló, Sellye, Zengővárkony kiállítóhelyein néhány sárguló, nyirkos dokumentum még idézi Kodolányi János, Kiss Géza és Fülep Lajos emlékét. A többi gyűjteményi tárgy már beköltözött a Jannus Pannonius Múzeumba. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában erős hit kell ahhoz, hogy bízzunk a múzeumok jövőjében. Voltaképpen az életben bízunk, abban, hogy a múzeumok a jövő században reneszánszukat fogják élni. A tanulási készségeikben megfogyatkozott, műveltségükben elbutult embereket fogják tanítani, betöltve a biblia pauperum szerepét. A jó múzeumokban minden ember meg fogja tapasztalni azt, amit a 60-as években az Amerikában élő Nobel-díjas Békésy György vetett papírra a múzeumok küldetéséről: „ Végezetül már látom, hogy az Egyesült Államokban a legkülönfélébb helyek is egyre jobban hasonlókká válnak, az élet egyre kevesebb és kevesebb érdekességet ad és amint tapasztaltam napjainkban varázslatos dolgokat már csak a múzeumokban találunk. ... A múzeumok sokféle módon tanítottak meg arra, miként lehet megismerni azt a gazdag tudást, amit az elmúlt ezer évek alatt az emberi géniusz megteremtett. ” 77
